„Saint-thierryi Vilmos” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
'''Saint-Thierryi Vilmos''' ({{ny-la|Guillelmus a Sancto Theodorico}}, {{ny-fr|Guillaume de Saint-Thierry}}), ([[1075]] körül – [[1148]]) latin nyelven író középkori francia [[teológia|teológus]].
[[Clairvaux-i Szent Bernát]] barátja és szerzetestársa volt, de a későbbi időkben neve elhomályosult Bernáté mellett. Leghíresebb műve az ''Epistola ad frates de Monte Dei'' (gyakran ''Epistola aurea'' címen is emlegetik). Más művei ''De contemplando Deo'' és ''De natura et dignitate amoris'' címmel szerepelnek.
Akárcsak Bernát, Vilmos is a szeretet tudományát tanítja, elsősorban [[Hippói Szent Ágoston|Szent Ágoston]] szerint. Így véleménye az, hogy Isten szeretete a természetes módon benne van az ember szívében. Az emberi szeretetnek saját súlyánál fogva, mintegy természetes módon kellene Isten felé irányulnia, ezt azonban az áteredendő bán megakadályozza. A szerzetesi élet célja, hogy az ember szeretet visszairányuljon teremtője felé. Ennek módszere mindenekelőtt az önmegismerésre irányuló erőfeszítés. Az önmegismerés során a lélek az elmében Isten képére alkotott lényként ismeri meg önmagát. Az elmében ugyanis található egy titkos pont, amelyen Isten rajta hagyta a lenyomatát, hogy az mindig emlékeztesse rá az embert. Szent Ágoston és utána Vilmos szerint ez az emlékezet. Az emlékezet hozza létre az észt, az emlékezet és az ész pedig az akaratot. Ez a háromság a Szentháromságot utánozza az emberben, mert az emlékezet az Atyának, az ész az Igének, az akarat pedig a Szentléleknek felel meg. Az észnek és akaratnak tárgya nem is lehet más, mint Isten.
Az isteni kegyelem hatására tud helyreállani a léleknek a bűnöktől megrontott képességei, eredménye pedig az ember Istenre irányuló szeretetének egybeesése az Istennek önmagára irányuló önmagában lévő, és az önmagára irányuló de az emberekben lévő szeretetével. Minél jobban visszanyeri a lélek az Istenhez való hasonlóságot – amely születése jogán meg is illeti, és amelyet sohasem kellett volna elveszítenie – annál jobban ismeri meg önmagát és Istent, mivel a lélek Istenhez való hasonlósága alapozza meg az Istenről való ismeretét.
| |||