„Zsigmond király aragóniai látogatása 1415-ben” változatai közötti eltérés

A [[Zsigmond magyar király|Luxemburgi Zsigmond]] vezette [[konstanzi zsinat]] egyik fő célkitűzése volt, hogy megszüntesse a [[nagy nyugati egyházszakadás]]t. [[1415]]-ben önként mondott le [[XII. Gergely pápa|XII. Gergely]] pápai trónjáról, majd [[XXIII. János (ellenpápa)|XXIII. Jánost]] hivatalos eljárás során fosztották meg trónjától. [[1415]]. [[szeptember 19.|szeptember 19-én]] Zsigmond személyesen utazott el [[Perpignan]]ba, hogy rávegye [[XIII. Benedek (ellenpápa)|XIII. Benedeket]] a lemondásra.

 

 

„Esedékes volt spanyolországi útja a bevallott céllal, rávenni [[XIII. Benedek (ellenpápa)|XIII. Benedek]] pápát a lemondásra. Lajos bajor herceg – a francia királyné, [[Bajor Izabella francia királyné|Isabeau]] testvére – {{formatnum:11000}} [[forint]]ja elégnek látszott a kiadások fedezésére, nem volt azonban semmi remény a pénz megszerzésére. Zsigmond úgy segített magán, hogy rendkívüli ígéreteket tett. Mindössze egy hónapra kérte kölcsön az összeget, kötelezve magát, hogy [[Strasbourg|Strassburg]]ban visszaadja, mégpedig {{formatnum:12000}} forint ráadással. Ez nem kamat lett volna, hanem évjáradék. Kezeseket is állított: Frigyes nürnbergi várgrófot, [[Ozorai Pipó|Ozorai Pipo]] temesi ispánt és János esztergomi prépost alkancellárt, sőt arra az esetre, ha ő vagy a zsinat az összeggel adós maradna, ezt [[Cillei Borbála|Borbála]] [[Magyar uralkodók házastársainak listája|királynétól]] követelhetőnek mondotta. Ennyi csábításnak a herceg nem tudott ellenállni; átadta pénzét, Zsigmond pedig útra kelt. Mint ismeretes, eredménnyel tért haza. Azt nem lehet ráfogni, hogy tartozását eleve nem szándékozott megadni. Éppen csak nem egy hónapon belül s nem Strassburgban, hanem majd egyszer. Annyit azonban előre lehetett látni, hogy az ígért járadék kiutalására soha nem lesz módja. A herceg magában le is mondott arról, hogy rendszeres járadékban részesüljön, a teljes összeget, a 23 000 forintot azonban, amint múltak az évek, egyre türelmetlenebbül követelte. Most már maga is úgy fogva fel, mintha az egész összeget kölcsönadta volna. A kezesek közül egyedül Hohenzollern Frigyest szorongatta, Ozorait vagy a királynét nem próbálta adott szavuk teljesítésére figyelmeztetni, az alkancellárról nem is szólva. Látszik, hogy az ő szerepüket formalitásnak fogta fel. Az ő figyelmen kívül hagyásuk azért is feltűnő, mert a várgróffal egymás becsületébe gázolva kölcsönös sértegetésekbe bonyolódtak.”<ref>Lásd Mályusz (1984: 80).</ref>