|
== Története ==
A mai értelemben vett alternatív színházak „őse” volt. 1970-ben [[Gyurkó László]] (író)]], [[Szigeti Károly]] koreográfus és [[Berek Kati]] színésznő hozta létrealapította, 1978-ban pedig beolvadt a [[NépszínházBudapesti Kamaraszínház]]ba.
Rendhagyó színháznak számított: hivatásosnak amatőr, amatőrnek hivatásos. Nem volt saját épülete, (aza Újságíró[[Magyar SzövetségÚjságírók székházánakOrszágos emeleténSzövetsége]] találtszékházának helyetemeletén magának)székelt, nem játszott minden este volt elôadása, elôadásainaks azok egy részét is vidéki turnékon adta elő olyan falvakban, tanyaközpontokban, ahol az emberek nem, vagy csak elvétveritkán láttak színházatszíni előadásokat. A társulatottársulat hivatásos és amatőr színészekszínészekből alkottákállt, aza előadásokdarabok egy részét több rendezôtöbben jegyezterendezték, s bár államilag fenntartottfinanszírozott intézmény volt, előadásaikbanelőadásaiknak naiv, romantikus forradalmiságforradalmi stílusban, a fennálló társadalmi rend jobbításánakjobbítása szándékavolt fejeződötta kicélja.
A fiatalok színháza volt; a színészek és a törzsközönség is zömmel huszonévesek voltak, akik magukénak érezték ezt a társulatot, akárcsak az abban az időben induló vagy kiteljesedő együttesek. Halászék, az Orfeo, a Manézs, a Szegedi Egyetemi Színpad, és az ''Universitas'' időközben befuccsoltak. Gyanakvással töltötte el a közvéleményt az ellentmondás, ami az állampárt által legalizált másként gondolkodás és a színházi másság képviselete között feszült.
A hivatásos színháziak számára irritáló volt a 25. Színház mássága, s az különösen, hogy közösségi színháznak deklarálta magát.
Ebben a helyzetben az egyetlen fedezet az előadások minôsége és szellemisége lehetett. S e tekintetben a 25. Színház kiállta a próbát. Olyan előadások születtek nyolc év alatt, mint a [[ Németh László (író)|Németh László]] regényébôl adaptált ''Gyász '' Berek Kati főszereplésével, a Szokratész védôbeszéde, [[Haumann Péter]] fővárosi kiugrása, a Tou-O igaztalan halála, amelynek címszerepét [[Jobba Gabi]] játszotta, a Fényes szelek és a Vörös zsoltár címû [[ Jancsó Miklós (filmrendező)|Jancsó Miklós]]-filmek színpadi verziója, melyeketamelyeket maga a filmrendező állított rituális színházi formában színpadra, [[Hernádi Gyula]] Utópiája''Utópiáj''a, [[Fekete Sándor (író)|Fekete Sándornak]] nak a [[francia forradalom ]] egy epizódját feldolgozó Hôség''Hőség hava '' címûcímű munkája, [[Gyurkó László]]nakLászlónak a [[Nemzeti Színház]]ban már sikert aratott ''Szerelmem, ElektrájaElektrá''ja, ugyancsak tôletőle A búsképû lovag, amelybôl [[Jordán Tamás]] és [[Zala Márk]] alakítása, illetve [[Koós Iván]] látványvilága maradtvolt emlékezetes, [[''Arthur Koppit ]] Indiánok '' címû drámája, az addig nálunk ismeretlennek számító Szuhovo-Kobilin darabja, a Raszpljuljev nagy napja, [[Fejes Endre]] Cserepes Margit házassága [[Törőcsik Mari]] főszereplésével, [[Cseh Tamás]] és [[ SebôSebő Ferenc]] dalestjei és egy különleges, rendhagyó előadás, az 1974-ben bemutatott M-A-D-Á-C-H című rendhagyó előadás. ▼A 25. Színház a fiatalok színháza volt. A színészek is, a törzsközönséget alkotó nézők is zömmel a huszonévesek körébôl kerültek ki. Sokan ugyanúgy magukénak érezték ezt a társulatot, mint azokat az együtteseket, amelyek ugyanabban az idôben indultak vagy teljesedtek ki, s alapját képezték az akkori ifjúsági színházi kultúrának. Csakhogy időközben a Halászék, az Orfeo, a Manézs, a Szegedi Egyetemi Színpad, az Universitas (hogy csak a legfontosabbakat említsem) felőrlődött, a 25. pedig tovább élt. Ez egyrészt sokakat gyanakvással töltött el, hiszen furcsa volt ez az állam és a párt által legalizált (kvázi) másként gondolkodás, másrészt ugyancsak sokak számára ez az együttes jelentette azt a színházi másságot, ami még megmaradt. Ellentmondásos, szinte skizofrén helyzet volt.
A [[Madách Színház]] Othellójának sikerét is nagymértékben az magyarázza, hogy a [[Bessenyei Ferenc]] által kiégett, fáradt katonának játszott mórral szemben [[Huszti Péter]] energikus, rokonszenves, racionális Jágója áll, akinek még a túlkapásai is megbocsáthatók . Egy egész generáció érezte úgy, hogy ez a Jágó korunk hôse. ▼▲Ebben a helyzetben az egyetlen fedezet az előadások minôsége és szellemisége lehetett. S e tekintetben a 25. Színház kiállta a próbát. Olyan előadások születtek nyolc év alatt, mint a [[Németh László]] regényébôl adaptált Gyász Berek Kati főszereplésével, a Szokratész védôbeszéde, [[Haumann Péter]] fővárosi kiugrása, a Tou-O igaztalan halála, amelynek címszerepét [[Jobba Gabi]] játszotta, a Fényes szelek és a Vörös zsoltár címû [[Jancsó Miklós]]-filmek színpadi verziója, melyeket maga a filmrendező állított rituális színházi formában színpadra, [[Hernádi Gyula]] Utópiája, [[Fekete Sándor]]nak a francia forradalom egy epizódját feldolgozó Hôség hava címû munkája, [[Gyurkó László]]nak a [[Nemzeti Színház]]ban már sikert aratott Szerelmem, Elektrája, ugyancsak tôle A búsképû lovag, amelybôl [[Jordán Tamás]] és [[Zala Márk]] alakítása, illetve [[Koós Iván]] látványvilága maradt emlékezetes, [[Arthur Koppit]] Indiánok címû drámája, az addig nálunk ismeretlennek számító Szuhovo-Kobilin darabja, a Raszpljuljev nagy napja, [[Fejes Endre]] Cserepes Margit házassága [[Törőcsik Mari]] főszereplésével, [[Cseh Tamás]] és [[Sebô Ferenc]] dalestjei és egy különleges, rendhagyó előadás, az 1974-ben bemutatott M-A-D-Á-C-H.
1974 különben a színházi szaksajtóban a generációs ellentétek taglalásának éve. A generációs kérdés akkor nem egészen úgy fogalmazódott meg, mint manapság, amikor az alkotók és a kritikusok egy része egy bizonytalanul bontakozó színházi stílusváltás mögött mindenképpen valamiféle éles generációs szembenállást szeretne kimutatni. Persze akkor is volt az idősebb és fiatalabb rendezôk között olyan feszültség, amely legalább részben generációs különbségekre is visszavezethető, de a lényeg sokkal általánosabban és mélyebben jelent meg, mintegy metaforikusan.
A szaklapokban, de a hetilapokban is élénk vita körvonalazódott a magyar Csehov-játszásról. Arról, hogy a hetvenes évek elején miképpen interpretálták a rendezők, a színházak az orosz klasszikust, különös tekintettel arra, hogy egy időben több színház is tartott Csehov-premiert, illetve a [[Vígszínház]] mintegy ciklusba szervezve mutatta be az író nagy színmûveit. Ezekben az elôadásokban feltűnő volt, hogy a maradi öregek és az újat akaró, de tehetetlen fiatalok között feszül a fő ellentét, még akkor is, ha a darabokból ez az életkorkülönbség nem mutatható ki egyértelmûen. Például a Sirályban Trepljov és Trigorin, a fiatal, kezdő meg az idősödő, befutott író, illetve Nyina, a tehetséges, fiatal színésznő és Arkagyina, a rutinos idősebb pályatárs közötti feszültség hordozta a drámát. De a Vígszínház Horvai István rendezte elôadásában is egyértelmûen az idôs és a fiatal szembenállására került a hangsúly egyes elemzők szerint.
▲A [[Madách Színház]] Othellójának sikerét is nagymértékben az magyarázza, hogy a [[Bessenyei Ferenc]] által kiégett, fáradt katonának játszott mórral szemben [[Huszti Péter]] energikus, rokonszenves, racionális Jágója áll, akinek még a túlkapásai is megbocsáthatók. Egy egész generáció érezte úgy, hogy ez a Jágó korunk hôse.
Ezek az elôadások kimondva-kimondatlanul egy társadalmi közérzet közvetett kifejezői voltak. A politikai-társadalmi-gazdasági rendszer ismét megmerevedett, határozott visszarendeződés következett be, az úgynevezett reformnemzedék visszaszorult.
Ebben a kontextusban vált figyelemreméltóvá a M-A-D-Á-C-H, az a kollektív alkotás, amelynek lényegét pontosan fejezte ki az alcím: „A Tragédiáról gondolkodunk”. Nem Az ember tragédiájának szokásos interpretációjára készült tehát az Iglódi István és [[Szigeti Károly]] által irányított társulat, hanem értelmezte és újraértelmezte Madách művét. A cím is pontos, hisz ahogy [[Liszt Ferenc]] [[Bach]]-motívumokra írt variációkat (B-A-C-H), ugyanúgy a társulat is variációkat épített Madách motívumaiból. Ennek az elôadásnak a fôszereplôje az Úr ([[Kristóf Tibor]]) és Lucifer (Jordán Tamás). Az egyik a hatalmát és presztízsét féltve őrző, demagóg zsarnok, a másik a hatalom mindenhatóságának és tökéletességének megkérdôjelezôje. Lucifer azért megy a Földre, hogy észre térítse az emberiséget, rávegye Ádámot, Évát és a többieket, hogy szálljanak szembe az ôket infantilizáló paternalizmussal. Módszere a demonstráció, eszköze az érvelés, a meggyőzés, a kiábrándítás. Erőt ő sem tud adni az embernek, hogy végbevigye tettét, de képes arra, hogy megvilágosítsa.
Ez a megközelítés eleve szükségessé teszi a szöveg szabad kezelését, hiszen e koncepció csak akkor működhet, ha az Úr és Lucifer kapcsolatát idôben és térben kiterjesztik. Ebben a koncepcióban ugyanakkor Ádám és Éva szerepe is megváltozik, mivel ôk így csupán részesei, elszenvedôi lesznek a két fôszereplô között kialakuló ellentétnek.
Az elôadás kétségtelenül didaktikus volt némileg, mégis alapvetôen a játékosság határozta meg. A kétszintes játéktér olyan volt, mint egy redukált misztériumszínpad. Fenn az Úr és angyalainak a térfele, az alsón tartózkodtak a földi lények, az emberek. A játék középponti jelenete a londoni szín, s csupán illusztráció gyanánt villantak fel a többi szín eseményei. A szöveget szabadon használták, de csak Madách-mondat hangzott el. Az elôadás kezdetekor fehér parókás színészek táncoltak, labdáztak egymással és a nézôkkel, majd egyszerre, mintegy varázsütésre mindegyikük feltartotta a kezében lévô labdát, s a rájuk festett betûkbôl állt össze a cím.
Az a montázstechnika, mellyel a szöveget kezelték, az a stíluskavalkád, ami a játék egészét jellemezte, az az ironikus, perszifláló attitûd, ami meghatározta a produkció hangvételét és szemléletmódját, csak sokkal késôbb, azt is mondhatnánk, csupán manapság vált többé-kevésbé elfogadott és használt alkotói módszerré.
== Jegyzetek ==
|
