„Grúz Demokratikus Köztársaság” változatai közötti eltérés

Az [[1917-es februári orosz forradalom|1917-es februári forradalom]] és a cári rendszer összeomlása után a Kaukázusban a legnagyobb politikai erőt az Orosz Ideiglenes Kormány Különleges Transzkaukázusi Bizottsága képviselte. A  grúziai bolsevikokat a Grúz Szociáldemokrata Párt irányította, akik a petrográdi szovjet vezetés alá tartoztak és (egyenlőre) támogatták az ideiglenes kormány hatalmát. A bolsevista októberi forradalom drasztikusan megváltoztatta a helyzetet. A kaukázusi szovjetek nem voltak hajlandók elismerni [[Vlagyimir Lenin]] forradalmi rezsimjét. Az egykori kaukázusi hadsereg ahelyett, hogy szembeszállt volna a lenini bolsevikokkal, inkább a népek közötti fegyveres összetűzéseket próbálták elsimítani. A fenyegetett régióban a grúziai, örmény és azerbajdzsáni politikusok arra ösztönözték önmagukat, hogy egy egységes politikai irányvonalat hozzanak létre. 1917. november 14-én létrejött az ideiglenes kormányzat, majd 1918. január 23-án a törvényhozó testület, a szejm. 1918. április 22-én a szejm elnöke, Nikolaj Cskheidze kikiáltotta a [[Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság|Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaságot]]. A köztársaság kormányát [[Evgeni Gegecskori]], majd [[Akaki Cskenkeli]] vezette.<ref>{{harvnb|Kazemzadeh|1951|pp=104–105}}</ref>

Számos grúz, akiket [[Ilia Csavcsavadze]] és a 19. század végi más értelmiségiek befolyásoltak, ragaszkodtak a nemzeti függetlenséghez. A kulturális nemzeti ébredést tovább erősítette a [[grúz ortodox egyház]] (1917. március 12.) szabadságának helyreállítása és egy nemzeti egyetem létrehozása Tbilisziben (1918). Ezzel szemben a grúz mensevikek az Oroszországtól való függetlenedést a bolsevik forradalom alatt csak "ideiglenes lépésnek" tartották. A kaukázusi országok egyesülése azonban rövid életű volt. A feszültség fokozódásával és a [[Német Császárság|Német]], valamint az [[Oszmán Birodalom]] előrenyomulásával a szövetségi rendszer 1918. május 26-án összeomlott, amikor Grúzia kinyilvánította függetlenségét .<ref>{{harvnb|Suny|1994|pp=191–192}}</ref> Két nappal később Örményország és Azerbajdzsán is kikiáltotta a függetlenségét, ezzel megszűnt a transzkaukázusi állam.

Grúzia szomszédaival való kapcsolata rendkívül feszült volt. Területi viták álltak fenn [[Első Örmény Köztársaság|Örményországgal]], [[Gyenyikin]] fehér orosz kormányával és [[Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság|Azerbajdzsánnal]]. Az első két esetben a viták fegyveres konfliktusokhoz vezettek. Egy brit katonai békefenntartó hadsereg próbált békét közvetíteni a felek között, hogy megszilárdítsa a hatalmat a régióban, mielőtt ott a bolsevikok átveszik a hatalmat. Annak megakadályozására, hogy az orosz  fehér hadseregek se tudják megtámadni az újonnan függetlenedett államokat, a régió brit parancsnoka egy határvonalat húzott a Kaukázuson keresztül, amin Gyenyikinek nem szabadott átkelnie. Ennek a lépésnek köszönhetően Grúzia és Azerbajdzsán rövid időre, bár fellélegezhetett. A gyenyikini erők inváziójának fenyegetése -– a brit álláspont ellenére -– 1919. június 16-án Grúziát és Azerbajdzsánt kölcsönös védelmi szövetségbe hozta össze.<ref name="sicker">{{cite book|title=The Middle East in the Twentieth Century|last=Sicker|first=Martin|authorlink=|coauthors=|year=2001|publisher=Greenwood Publishing Group|location=|isbn=0-275-96893-6|pages=120}}</ref>

1919. február 14-én Grúziában választásokat tartottak, amelyet a Grúz Szociáldemokrata Párt nyert a parlamenti a szavazatok 81,5% -ával. Noé Zordania március 21-én alakította meg harmadik kormányát, amelynek legfőbb feladata a helyi bolsevik aktivisták által fellázított fegyveres parasztok felkelése és nagyrészt Oroszországból támogatott lázadások leverése foglalkozott. Ezek a jelenségek egyre zavaróbbak voltak, miután az etnikai kisebbségek, mint az [[Abházia|abházok]] és az [[Dél-Oszétia|oszétok]] is bekapcsolódtak a fegyveres zavargásokba.

[[Fájl:International_II_leaders_in_Tiflis.jpg|balra|bélyegkép|A második nemzetközi delegáció vezetői, Tbiliszi, 1920.<br />]]

1920 áprilisában a Vörös Hadsereg 11. hadosztályának segítségével Azerbajdzsánban a kommunisták kerültek hatalomra. Bár Lenin és a Miniszterek Tanácsa nem adtak hivatalos beleegyezést, amikor a helyi bolsevikok 1920. május 3-án megpróbálták elfoglalni a Tbiliszi Katonai Iskolát egy puccs során, de Kvinitadze tábornok sikeresen leverte a lázadókat. A grúz kormány megkezdte a mobilizálást, és kinevezte főparancsnoknak Giorgi Kvinitadze-tKvinitadzét. Ugyanekkor Grúzia állítólagosan segítséget ígért az azeri nacionalista lázadás vezetőinek, amikor a seregeik a grúz határ közelébe vonultak vissza. A szovjet erők megpróbáltak átjutni a grúz területre, de Kvinitadze ellentámadása miatt kénytelenek voltak visszavonulni. Néhány nap múlva a béketárgyalások Moszkvában folytatódtak. A vitatott moszkvai békeszerződés értelmében május 7-én a grúz függetlenséget elismerték az oroszországi bolsevik kormányszervezetek és vállalták a grúz állam katonai sérthetetlenségét.

A szovjet források szerint a grúziai kapcsolatok romlottak a békeszerződés állítólagos megsértése, a grúz bolsevikok letartóztatása, az Örményországba irányuló szállítmányok lefoglalása miatt, valamint fennállt az a gyanú, hogy Grúzia segíti a fegyveres lázadókat az Észak-Kaukázusban. Grúziát azzal vádolta Moszkva, hogy kormányellenes zavargásokat váltott ki az országa különböző területein, és határsértéseket provokált a Zakatala régióban. A Lori "semleges zóna" is egy viatottvitatott terület volt, amelyre az Örmény SZSZK is igényt tartott a grúz-örménygrúz–örmény háború elvesztése óta.

Grúziai függetlenségről szóló törvényt 1918. május 26-án fogadták el. E törvény szerint "a„a Grúz Demokratikus Köztársaság egyenlő mértékben garantálja az állampolgársághoz, valláshoz, társadalmi ranghoz vagy nemhez való jogot minden állampolgára számáraszámára”." Az első kormányt, amely ugyanazon a napon alakult meg, Noe Ramishvili vezette. 1918-ban a grúz Nemzeti Tanácsot Parlamentnek nevezték át, és új választásokat tartottak 1919. február 14-én.

[[Fájl:Noe_Schordania.jpg|bélyegkép|Noe Zhordania, a Köztársaság második és harmadik kormányának elnöke.<br />]]

Grúzia kétéves történetében (1919-1921) az újonnan megválasztott Alkotmányozó Nemzetgyűlés -– Nikolaj Cskeidze volt az elnök -– 126 törvényt fogadott el. Az új törvények különös figyelmet fordítottak az állampolgárságra, a helyi választásokra, a honvédelemre, a hivatalos nyelvre, a mezőgazdaságra, a jogrendszerre , az etnikai kisebbségek politikai és adminisztratív jogaira (beleértve az Abházia Népi Tanácsáról szóló törvényt), a közoktatási rendszerre, valamint az adó- és monetáris politikára, a közlekedésre, a kereskedelemre és a hazai termelésre. 1921. február 21-én, a szovjet agresszióval szemben, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta a Grúz Demokratikus Köztársaság alkotmányát, az első modern alapjogot a nemzet történelmében.

Délnyugaton az [[Oszmán Birodalom|Oszmán Birodalommal]]mal való határa az [[I. világháború]] folyamán megváltozott, az oszmán vereség után jelentős területek szabadultak fel. Grúzia átvette az irányítást Artvin, Ardahan, és Batumi tartományok egésze, valamint Akaltszike és Akalkalaki tartományok nagyobbik hányada. Csupán Batumi-tBatumit sikerült véglegesen megtartania a köztársaságnak, miután a britek 1920-ban evakuáltak seregeiket a területről. Az 1920-as [[sèvres-i békeszerződés]] Grúziának ítélte Kelet-Lazisztánt, köztük [[Rize (település)|Rize]] és [[Hopa]] településeket és környéküket. A grúz kormány azonban nem volt hajlandó átvenni az újonnan neki ítélt területeket, tartva a török forradalom utáni szabadságharctól.

A Grúz Demokratikus Köztársaság területe néhány olyan területet is magába foglalt, amelyek ma más országokhoz tartoznak. Területe körülbelül 107 600 négyzetkilométer volt, szemben a modern grúziai 69 700 négyzetkilométerrel. Grúzia szovjet megszállása jelentős területi átrendeződéshez vezetett, amellyel Grúzia elvesztette területeinek majdnem egyharmadát. Artvin, Ardahan és a Batumi tartományok egy része Törökországhoz, a lori terület Örményországhoz, Zaqatala pedig Azerbajdzsánhoz került. Grúzia [[Nagy-Kaukázus|nagy-kaukázusi]] fennsíkjai Oroszországhoz, azon belül a [[Hegyvidéki Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság|Hegyvidéki Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasághoz]]hoz kerültek .

A Grúz Hadsereg volt az egyetlen legálisan működő katonai erő az országban. 1917. szeptember 5-én alakult meg a Munkásőrség, később átnevezték a Vörös Gárdára, végül pedig Népi Gárdára. A hadsereg közvetlenül a parlament irányítása alá tartozott a hadügyminisztérium helyett. Fennállása alatt (1917-19211917–1921) vezetője a mensevik aktivista, Valiko Jugheli volt.<ref>[http://www.colisee.org/article.php?id_article=5290 (French) Valiko Djougheli].</ref>

A Chiatura-ichiaturai [[Mangán|mangánipar]] nagy jelentőséget tulajdonított az európai [[Kohászat|kohászatnakkohászat]]nak, a 20. század elején az itt termelt anyagok exportjának 70%-a Európába irányult. A legfontosabb nemzetközi kikötők [[Batumi]] és a [[Poti]] voltak a [[Fekete-tenger]] mentén.

A nemzetközi elismerés hiánya és a kormány csak részben sikeres gazdasági politikája gátolta a gazdasági fejlődést, az ország gazdasági válságban szenvedett. A gazdaság a javulás néhány jelét mutatta 1920-19211920–1921 körül.

[[Fájl:Plaque_commemorating_the_1918_establishment_of_the_First_Georgian_Republic.jpg|jobbra|bélyegkép|300x300px|Kétnyelvű emléktábla: "1918„1918. május 26-án a Grúz Nemzeti Tanács elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot, ezáltal Grúzia államisága helyreállt"helyreállt”]]