„Pedagógus” változatai közötti eltérés

A városok számára speciális intézményként jelent meg a városi plébániai iskolák, ahol az oktatók az iskolarektor volt ('''rector scholae, magister scholae'''). Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen '''segédtanítót (preceptor, informator, Geselle)''' alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek. Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget. Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak sokáig hivatalban. Gyakran más városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb városi jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették, hiszen iskolai végzettségük – az esetek többségében – ezt lehetővé tette számukra: a nagyobb városok vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az egyetemek bölcsészeti ("ars"„ars”) fakultásán szerezhető baccalaureus vagy magiszter fokozattal rendelkezzen. Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV–XV. században már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.<ref>Neveléstörténet: 49-50. oldal</ref>

Pázmány Péter a hagyományos tekintélyelvű nevelést hirdeti, úgy gondolja, hogy a tekintély és szeretet megfelelő ötvöző ereje a legmegfelelőbb a keresztény nevelésnél.<ref>http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/06.04.html</ref> Láthatjuk, hogy ebben az időszakban a keresztény nevelésnek rendkívül fontos feladata, ez adja egyfajta magját az oktatásnak és ebből adódóan az oktatók nagy része is keresztény erkölcsös személynek tekinthető. A jelentős változás a 18. században, a felvilágosodás időszakában jelentkezik, amikor a liberalizmus és deizmus előtérbe kerül, ami nagy hatással van a pedagógus szerepkörére is. A deizmus kapcsán egyből megjelenik az, hogy a keresztény tanítást felváltja a világi tanítás.<ref>Neveléstörténet: 94. oldal</ref> Ebben az időszakban John Locke, Jean-Jacques Rousseau, Helvetius nevét érdemes megemlíteni. John Locke elsősorban az arisztokrata gyermekek neveléséről ír, aminél a magántanítók szerepét hangsúlyozza. Számára az ideális pedagógus az a személy, aki "okosan„okosan formálja lelkét"lelkét” a gyermeknek, meg tudja óvni ártatlanságát, ápolni és fejleszteni tudja tulajdonságait és ki tudja irtani belőle a rosszakat.<ref>Neveléstörténet: 89-90. oldal</ref>

Jean-Jacques Rousseau a pedagógus feladatának nem azt tartja, hogy növendéke fejét "teletöltse„teletöltse tudománnyal"tudománnyal”. Mindenekelőtt alkalmassá kell tennie őt a nevelésre, s ehhez először is ügyelnie kell arra, hogy a gyermek spontán fejlődése zavartalan legyen. Vigyáznunk kell a gyermekre "az„az első pillanattól kezdve, hogy világra jött"jött”, azért, hogy "eredeti„eredeti formáját"formáját” megőrizhesse. Ennek a formának, azaz: a gyerekben szunnyadó lehetőségeknek, erényeknek a kibontása a nevelőre vár. Rousseau nevéhez köthető a negatív nevelés is: Ez egy olyan nevelés, "amely„amely tökéletesíteni akarja szerveinket, ismereteink eszközeit, mielőtt ismereteinket megszereznénk, és amely a szervek gyakorlásával készít elő az értelemre. A '''negatív nevelés''' nem ad erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de megóv a tévedéstől; alkalmassá teszi a gyermeket mindarra, ami majd az igazsághoz vezetheti, amikor már képes lesz megérteni, és a jóhoz, amikor már képes lesz szeretni."”<ref>Neveléstörténet: 100-101. oldal</ref>