Az alkímia a ma széles körben elfogadott tudományos felbontás szerint inkább egy pszichológiai irányzat előképe, amelyet a [[20. század]]ban egyrészt [[Carl Gustav Jung]] helyezett az érdeklődés homlokterébe, másrészt az összehasonlító vallástudomány úttörője, [[Mircea Eliade]]. Amíg Jung a [[pszichoanalízis]] elméletébe próbálta az alkímia szimbólum világát beemelni, addig Eliade az alkímia eredetét kutatva próbált meg abból a protovallásokra vonatkozó elméleti munkáihoz adalékokat nyerni.
Jung a kollektív tudattalanból származó ősképeket, archetípusokat látta meg az alkímia szimbolikájában, amelyek segítségével az egyén individuációs fejlődésében nehezen megragadható folyamatok válnak leírhatóvá, ezáltal az orvos a páciens saját tudattalanjából (képzelet, álom, hallucináció) előtörő képeket értelmezi amelyekről a tudat nem akar tudomást venni, illetve elutasít. Jung tehát az alkímia metafizikus beavató valóságát figyelmen kívül hagyta mint kutató pszichológus.
Eliade más szemszögből közelít az alkímiai hagyományok felé. Forrásokat sorba véve rendszerez és magyaráz, miközben azt vizsgálja, hogy a kezdeti kohászat mesterfogásaiból, azokra építve, mint megszentelt mesterségből, az anyag (kőzet – érc – fém) átváltoztatásának lépései miképp vezethettek egy később (a szentség és a profán egymástól való eltávolodása szerint) elvonttá váló rítus és eszmerendszer, valamint a korai vallási gyakorlatok irányába. Eliade szerint az alkímia a teremtés tökéletesítésének a korai mestersége.
