„Caius Plinius Secundus” változatai közötti eltérés

Idősebb Plinius születési helye [[Como|Novum Comum]] (ma [[Como]]), születésének ideje [[23|Kr. u. 23]] vége vagy [[24]] eleje (erre [[Caius Plinius Caecilius Secundus|Ifjabb Plinius]] leveléből lehet következtetni: Plin. epist. 3, 5, 7). Ismeretes, hogy [[Róma|Rómában]] töltötte ifjúságát, ahol a hadvezér és tragédiaköltő [[Q. Pomponius Secundus]]hoz csatlakozott (akinek életéről később könyvet írt), illetve [[Antonius Castor]], a jeles botanikus is a mestere volt. Harmincéves kora körül érdeklődése a politika és a közélet felé fordult, s magas rangú lovastisztként az [[Germania Inferior|alsó-germániai]] [[hadsereg]]ben szolgált. Ezt követően egy ideig ügyvédként tevékenykedett (Ifjabb Plinius utal erre: Plin. epist. 3, 5, 7.). [[Nero római császár|Nero]] uralkodása alatt (Kr. u. 54-6854–68) szándékosan tartotta magát távol a közügyektől, s idejét a [[tudomány]]ok művelésére fordította. Nero bukását követően, [[70]]-ben újra magas rangú tisztként harcolt [[Vespasianus római császár|Vespasianus]] [[júdea]]i hadjáratában. Rövid időre [[Szíria|Syria provincia]] kormányzójává nevezték ki, majd Vespasianus és fia, [[Titus római császár|Titus]] bizalmas híve volt (erre vonatkozóan lásd Plin. nat. praef.). Császári [[Promagistratus|procuratorként]] többek között [[Hispania|Hispaniában]] is tartózkodott (Plin. epist. 3, 5, 17). Műveiből kiderül, hogy [[Gallia|Galliát]] és [[Africa|Africát]] is saját tapasztalatból ismerte. [[79]]-ben, a [[Vezúv]] nevezetes kitörése idején mint a [[misenum]]i [[Az ókori Róma tengeri hadereje|flotta]] parancsnoka a bajba jutottak megsegítésére sietett, emellett tudományos megfigyeléseket is akart végezni. [[Stabia]] településen mintegy 2000 ember életét mentették meg. A vulkánkitöréskor felszabadult mérges gázok belégzése következtében veszítette életét. A 20. század elején stabiai ásatásokon egy előkelő férfi csontvázát is megtalálták, akit már akkor Pliniusként azonosítottak, de tudományos konszenzus nem volt a kérdésben. A leletek felülvizsgálata alapján mégis ő lehet.<ref>[http://m.mult-kor.hu/koponyacsontja-alapjan-azonosithatjak-a-pompeji-lakosok-megmentojenek-maradvanyait-20170904?utm_source=social&utm_campaign=koponyacsontja-alapjan-azonosithatjak-a-pompeji-lakosok-megmentojenek-maradvanyait-20170904&utm_medium=facebook&fbrkMR=cookie Múlt-kor]</ref>

Hivatali ügyei, aktív közéleti tevékenysége mellett folyamatosan felolvastatott magának, illetve jegyzeteket készíttetett gyorsíróival. Még utazásai, illetve fürdőzései során is folyamatosan felolvastatott magának, vagy diktált. Minden szabad percet kihasznált, hogy tudományos kutatásainak szentelhesse életét. Unokaöccse leveleiből tudjuk, hogy az volt a szavajárása, hogy nincs az a csapnivaló könyv, amelynek ne volna néhány tanulságos részlete, illetve hogy véleménye szerint időfecsérlés minden perc, amelyet nem a tanulmányainak szentel az ember. (Plin. epist. 3, 5.) Tudós kíváncsiságát, gyakran éjszakába nyúló információgyűjtő szenvedélyét jól jellemzi a következő mondat, amely Idősebb Plinius egész életét jellemezte, és életművének mottója lehetne: „''"Profecto enim vita vigilia est"est”'' ("Mert„Mert az élet valójában virrasztás"virrasztás”: Plin. nat. praef. 18.)

Mivel az 1973-as magyar kiadásból (fordította, válogatta és jegyzetekkel ellátta: [[Váczy Kálmán]], Téka-sorozat, Kriterion kiadó, Bukarest) sajnálatos módon kimaradtak, ezért érdemes néhány szót ejteni a Plinius által hagyományozott népnevekről, melyek a kelet-európai (és benne a magyar) történelem kezdeteinek közelebbi megismerésében is segíthetik a kutatókat. Plinius korábbi írók adatait is belefoglalja művébe, és tudósít Sarmatia népeiről. Az 1973-as magyar kiadás egyik jegyzete arról ír, hogy, idézzük: "Sarmatia„Sarmatia = a [[szarmaták]]nak nevezett szláv nép által lakott terület a Fekete-tengertől északra (megfelel a mai Lengyelország és a Szovjetunió nyugati részének)"”. Figyelembe kell venni azonban, hogy a szarmaták sosem voltak szlávok, hanem minden antik forrás szerint a szkíták és az amazonok (Hérodotosz), illetve a [[médek]] utódai (Plinius, VI. 7,19: ''Sarmatae, Medorum (ut ferunt) suboles''; a szarmaták, mint hírlik, a médektől erednek). Hibás, vagy legalábbis töredékes a Plinius-jegyzet helymeghatározása is: Sarmatia - mint Ptolemaiosz is leírja néhány évtizeddel Pliniust követően - európai és ázsiai részre (Sarmatia Europe és Asiatica) tagolódott, mely területeket a Don választotta el egymástól a közelben lakó krími görögök felfogása szerint (a szkíták elsődleges kelet-európai központja pedig a Borüszthenész/Dnyeper folyó környékén volt, nem a Donnál, mint egy másik jegyzet írja). A szarmaták egészen a Kaukázusig és a Dél-Urálig, illetve a déli Transzurálig lakták a kelet-európai sztyeppéket. Plinius továbbá, másokhoz hasonlóan, megkülönböztetni látszik szarmatákat és [[szarmaták|szauromaták]]at, ami azonban valószínűleg abból fakadt, hogy voltak - mint maga is mondja - görög szarmaták (Graecis Sauromatae), azután a "güneokratikus"„güneokratikus” szauromaták, akik az amazonokkal éltek együtt, és számos más szarmata törzset (a nyugatabbra lakók bizonyára keveredtek szláv törzsekkel is). Megemlítendő még, hogy Plinius említ egy ''Sardi Scythae'' népet a Dromos Achilleos elnevezésű földrajzi pontnál (keskeny földsáv a Krím-félsziget és a Dnyeper-torkolat között), és az mondja, hogy ezt az egész területet ezek a "szárdi„szárdi szkíták"szkíták” és a [[szirakénok]] lakják (IV. 26,83: ''Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et siraceni''). Mármost később Ptolemaiosz említ ettől a helytől északra egy Szuardeni népet, ugyanabban a népfelsorolásban, melyben szerepelnek a Szirakéni és a rejtélyes "Materi" (vélhetően a magyar) népnevek (Geogr. V. 9,16-17). Nagyon valószínű, hogy a szuardeni népnév és Plinius "sardi„sardi scytha"scytha” népe azonos a szavárd néppel, akikkel később számos esetben találkozhatunk a bizánci, örmény forrásokban, s akik valóban a Kaukázustól északra, illetve egy részük attól délebbre is lakott. A [[szavárdok]] vagy [[szabirok]] (a név kettős, párhuzamos használatára eddig még nincs kielégítő magyarázat) általában hun-szabirok elnevezéssel jelennek meg (plur. nom. Unnoi sabeiroi), és mint köztudott, a 9. században élt bizánci császár, [[VII. Kónsztantinosz bizánci császár|Bíborbanszületett Konstantin]] leírja (A birodalom kormányzásáról), hogy a magyarok (akiket turkoknak nevez) régi neve valami okból "szavarti„szavarti aszfali"aszfali” volt, erős, vagy lovas szabir, illetve szavárd, s hogy elszakadt egymástól a magyar és a szavárd nép a [[besenyők]] támadása miatt, majd a szavárdok "Perzsia„Perzsia vidékére"vidékére” költöztek (Dél-Kaukázus), de a magyarok még mindig küldenek hozzájuk követeket. Pliniusnál tehát valószínűleg a szavárdok vagy szabirok első kelet-európai említésével találkozunk.{{forr}}