„Atlanti csata (második világháború)” változatai közötti eltérés

Az [[első világháború]]ban a [[Német Császári Haditengerészet]] korának egyik legnagyobb, legütőképesebb flottája volt. 1919-ben, a háború befejezése után azonban a győztesek a [[Versaillesversailles-i békeszerződés]]ben úgy döntöttek, hogy Németország nem tarthatja meg nagy hajóit, és flottájában nem lehetnek tengeralattjárók. A németek így kénytelenek voltak megmaradt hajóik átadására, megsemmisítésére, és haditengerészetük alacsony hatékonysági fokon tartására.{{refhely|Spartacus}} 1935-ben megkötötték az angol-németangol–német flottaegyezményt, amely komoly engedményeket tett a németeknek, különösen a tengeralattjárók számában.{{refhely|Edwards|31-32. oldal|azonos=31-32.}}

A [[harmadik Birodalom|náci birodalom]] a haditengerészeti erőegyensúly javítása érdekében megkezdte a titkos [[Z terv|Z-terv]] végrehajtását. A projekt célja az volt, hogy újra felépítsenek egy olyan flottát, amely képes felvenni a versenyt a [[Brit Királyi Haditengerészet]]tel. Elsősorban nagy tűzerejű, gyors felszíni egységeket és tengeralattjárókat terveztek. Ezek leendő feladata többek között az volt, hogy elvágják a [[Brit-szigetek]] utánpótlási vonalait. [[Karl Dönitz]], a tengeralattjáró-fegyvernem élére kinevezett admirális úgy vélekedett, hogy 300 tengeralattjáróval képes lesz megfojtani az Egyesült Királyságot.{{refhely|Spartacus}} Dönitz úgy kalkulált, hogy a 300 hajóból száz mindig dokkban van, száz kijelölt harci célja felé tart, száz pedig harcban áll, vagyis folyamatosan kétszáz búvárhajó van a tengereken.{{refhely|Uboat2}}

Nagy-Britannia léte valóban tengeri utánpótlás-vonalainakutánpótlásvonalainak zavartalan működésétől függött. A szigetország ipara és 48 milliós lakosságának ellátása óriási mennyiségű importra épült. A britek nemesfém-szükségletüknemesfémszükségletük jelentős részét, a szerszámgépek kisebb hányadát, olajigényüket teljes egészében, az elfogyasztott élelmiszer felét külföldről fedezték. A szigetországnak 1939-ben, a háború első évében 55 millió tonnányi importárura volt szüksége. A britek ennek az árutömegnek a fuvarozásához óriási flottát tartottak fenn. A háború kitöréskor háromezer, óceáni utakra képes és ezer nagyméretű, parti hajózásra alkalmas vízi jármű állt a brit kereskedelmi flotta rendelkezésére. Ezek összesített vízkiszorítása 21 millió [[regisztertonna|bruttó regisztertonna]] (brt) volt, legénységük 160 ezer főt tett ki békeidőben.{{refhely|Keegan|178. oldal|azonos=178.}}

1939 szeptemberében Karl Dönitznek a szükséges 300 helyett csak 57 tengeralattjárója volt.{{refhely|Keegan|180. oldal|azonos=180.}} A felszíni flotta nagysága is messze elmaradt a tervezettől. A háború kitörésekor két [[csatahajó]], két [[csatacirkáló]], 12 egyéb [[cirkáló]] és 22 romboló, valamint számos kisebb kiszolgáló és segédhajó állt a németek rendelkezésére. Nem sokkal a konfliktus megkezdődésekezdete után vízre bocsátották a ''[[Bismarck (csatahajó)|Bismarck]]'' csatahajót, amely 41 700 tonnájával korának legnagyobb hadihajója volt.{{refhely|Spartacus}}