„Atlanti csata (második világháború)” változatai közötti eltérés

A német hadvezetés elsődleges célja az volt, hogy a tengeralattjárók elvágják a Nagy-Britanniát a világgal összekötő tengeri útvonalakat, és a kereskedelmi hajók folyamatos pusztításával megfojtsák a súlyosan importfüggő brit gazdaságot, és kiéheztessék a társadalmat. A szövetségesek válasza a Németország elleni tengeri blokád volt.{{refhely|Keegan|189. oldal|azonos=189.}}{{refhely|Naval History 1}}{{refhely|Costello|66-6766–67. oldal|azonos=66-6766–67.}}

Az atlanti csata második felvonása 1940 nyarán kezdődött, amikor a németek – [[Dánia]], [[Norvégia]] és a [[Benelux államok]] után – [[Franciaország]]ot is megszállták. Mivel a németek az északi kikötők után megszerezték a francia atlanti bázisokat is, kiterjesztették és minden korábbinál gyilkosabbá tették a tengeralattjáró-háborút. 1942 első fél évében, az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően, [[Karl Dönitz]] tengeralattjárói megjelentek az amerikai keleti part előtt is, ahol kihasználva az amerikai felkészületlenséget, hatalmas pusztítást végeztek.{{refhely|Edwards|98-9998–99. oldal|azonos=98-9998–99.}}

Az atlanti csatában minden fél jelentős veszteségeket szenvedett. Több mint 2400 szövetséges kereskedelmi hajó, 170-nél több hadihajó süllyedt el. A 830 harci alkalmazásra vezényelt német tengeralattjáró 70 százaléka veszett oda. A szövetségesek legalább 13 millió tonna vízkiszorítású hajóteret vesztettek. Életével fizetett 30 ezer brit kereskedelmi tengerész és ugyanannyi haditengerész, illetve a Kriegsmarine 25 ezernél is több tengerésze.{{refhely|Keegan|197-198197–198. oldal|azonos=197-198197–198.}}{{refhely|Edwards|367. oldal|azonos=367.}}

Az [[első világháború]]ban a [[Német Császári Haditengerészet]] korának egyik legnagyobb, legütőképesebb flottája volt. 1919-ben, a háború befejezése után azonban a győztesek a [[versailles-i békeszerződés]]ben úgy döntöttek, hogy Németország nem tarthatja meg nagy hajóit, és flottájában nem lehetnek tengeralattjárók. A németek így kénytelenek voltak megmaradt hajóik átadására, megsemmisítésére, és haditengerészetük alacsony hatékonysági fokon tartására.{{refhely|Spartacus}} 1935-ben megkötötték az angol–német flottaegyezményt, amely komoly engedményeket tett a németeknek, különösen a tengeralattjárók számában.{{refhely|Edwards|31-3231–32. oldal|azonos=31-3231–32.}}

Ezzel az erővel szemben a hatalmas brit flotta állt, 15 csatahajóval, hét repülőgép-hordozóval, 15 nehézcirkálóval, 49 könnyűcirkálóval, 183 rombolóval és sok más hajóval. Még a francia haditengerészet is több hajót vonultatott fel, mint a német, mások mellett hét-hét csatahajót és nehézcirkálót, 12 könnyűcirkálót és 59 rombolót. A számokból látható, hogy a németeknek esélyük sem lett volna, hogy döntő csatát nyerjenek felszíni hajóikkal, így nem maradt más lehetőségük a győzelem kivívására, mint a tengeralattjáró-háború.{{refhely|Karsai|187-188187–188. oldal|azonos=187-188187–188.}}

A Harmadik Birodalom csapatai 1939. szeptember 1-jén átlépték a lengyel határt, és ezzel kitört a második világháború. A német flotta is részt vett az akcióban, a felszíni hajók közül a [[SMS Schleswig-Holstein|Schleswig-Holstein csatahajó]] adta le az első lövéseket a [[gdańsk]]i erődre. Nagy-Britannia és Franciaország felszólította Németországot a harcok beszüntetésére, majd ennek elmaradása miatt hadat üzent. A németeket a háború kitörése – érthető módon – felkészülten érte, szeptember 1-jén már 39{{refhely|Edwards|32. oldal|azonos=32.}} tengeralattjárójuk cirkált a fontos hajózási útvonalak környékén, és az ellenségeskedés beállta után rögtön rátámadt a kereskedelmi és hadihajókra. A britek nem késlekedtek a válasszal, rombolók tucatjait és más hadihajókat küldtek őrjáratba, és azonnal megkezdték a konvojok szervezését, valamint a Németország elleni tengeri blokád felállítását.{{refhely|Keegan|189. oldal|azonos=189.}}{{refhely|Naval History 1}}{{refhely|Costello|66-6766–67. oldal|azonos=66-6766–67.}}

A háború kitörésekor a semlegességi törvény határozta meg az Amerikai Egyesült Államok hozzáállását a háborúhoz és a harcoló felekhez. A jogszabály megtiltotta, hogy az amerikaik fegyvert szállítsanak a hadviselő országoknak.{{refhely|Churchill 1.|405. oldal|azonos=405.}} Szeptember 6-án az Amerikai Egyesült Államok bejelentette az úgynevezett semlegességi őrjáratokat az érdekeltségébe tartozó vizeken, ami egyértelmű figyelmeztetést jelentett a búvárhajóknak, majd a pánamerikai csúcs résztvevői a határt az amerikai kontinensek partjaitól számított 480 kilométerre tolták ki.{{refhely|Keegan|189. oldal|azonos=189.}}{{refhely|Naval History 1}}{{refhely|Costello|66-6766–67. oldal|azonos=66-6766–67.}}

A torpedókkal, ágyúkkal folytatott harc mellett a felek megkezdték a vizek elaknásítását.{{refhely|Naval History 1}} A németek által használt új, mágneses aknák kellemetlen meglepetést okoztak a briteknek az első időkben, mivel a korábbi módszerek hatástalanok voltak felkutatásukra. 1939. november 8–22. között 15 kereskedelmi hajó futott aknára, és megrongálódott az ''HMS Belfast'' nehézcirkáló is. 1940 májusáig 225 093 tonna űrtartalmú hajóteret veszítettek a szövetségesek az aknák miatt.{{refhely|Karsai|187-188187–188. oldal|azonos=187-188187–188.}}

A háború előtt Nagy-Britanniának mintegy négy és fél milliárd dollár valutatartaléka volt pénzben, aranyban és dollárra váltható amerikai befektetésekben. Ezt a forrást növelhette a gyarmatokon, elsősorban [[Dél-afrikai Köztársaság|Dél-Afrikában]] kitermelt arannyal és az Egyesült Államokba irányuló exporttal. Ez nagyon sok pénz volt, de ahhoz nem elég, hogy Nagy-Britannia éveken át folytassa a háborút. Winston Churchill ezért folyamatosan szorgalmazta Rooseveltnél, hogy találjanak más megoldást. Erre 1941 novemberéig kellett várni.{{refhely|Churchill 1.|414-417414–417. oldal|azonos=414-417414–417.}}

Az év első hónapjaiban a megszokott intenzitással folytatódott a tengeri háború, majd április 9-én megkezdődött a [[Weserübung hadművelet]], amelynek során a Harmadik Birodalom néhány óra alatt lerohanta [[Dánia|Dániát]] és megindította [[Norvégia]] megszállását. Erich Raeder ezt már 1939 októberében, egy hónappal a háború kitörése után javasolta Hitlernek, mivel közvetlen kijáratot akart szerezni az Atlanti-óceánra. A német flotta ugyanis igazából csak a [[Balti-tenger]]en és az [[Északi-tenger]]en tevékenykedhetett. A [[La Manche]]- csatorna bejáratát, a [[Doveri-szoros]]t aknazár őrizte, így a német tengeralattjáróknak és a felszíni egységeknek, ha ki akartak jutni az Atlanti-óceánra, el kellett hajózniuk Norvégia mellett, majd északról meg kellett kerülniük a Brit-szigeteket, kitéve magukat a brit Honi Flottának és légierőnek.{{refhely|Keegan|183. oldal|azonos=183.}}{{refhely|Spartacus}}

A hajózás túl kockázatos lett a mediterrán térségben is, a brit kereskedelmi hajók ezért kénytelenek voltak a [[Gibraltár (brit tengerentúli terület)|Gibraltár]]–[[Szuezi-csatorna]] útvonal helyett [[Fokváros]]t megkerülve elérni a távoli gyarmatokat. A sokkal hosszabb útvonal miatt a hajók több időt töltöttek kiindulópontjuk és célállomáuks között, ezért jelentősen csökkent az elérhető szállítókapacitás.{{refhely|Encyclopaedia Britannica}} Június 28-án éppen egy Afrika-kerülő hajó, a ''City of Baghdad'' kapitánya okozott súlyos károkat a brit flottának, amikor [[Szumátra]] közelében elfelejtette megsemmisíteni a kódkönyvet, amikor a németek hírhedt felfegyverzett teherhajó, az ''Atlantis'' legénysége elfoglalta teherszállítóját. A B-Dienst ezután hónapokon át erőfeszítés nélkül fejtette meg a konvojok kommunikációját.{{refhely|Edwards|62-6362–63. oldal|azonos=62-6362–63.}}

A németek lebombázták a londoni kikötő nagy részét, súlyos károkat okoztak a [[Mersey]] és a [[Clyde]] torkolatában, valamint [[Bristol]]ban. A nagy kereskedelmi kikötők működésében súlyos fennakadások keletkeztek. A kikötők megteltek kirakodó és javításra váró hajókkal, március elején már 2,6 millió tonnányi megrongált hajó horgonyzott a brit partoknál. Közülük 930 ezer tonnányi hajóteret már rakodás közben javítottak, de a több mozgásképtelen volt.{{refhely|Churchill 1.|465-466465–466. oldal|azonos=465-466465–466.}}

1940. szeptember 2-án Nagy-Britannia és az [[Amerikai Egyesült Államok]] megkötötte az úgynevezett Rombolók bázisokért megállapodást (Destroyers for Bases Agreement), amelynek értelmében az amerikaiak átadtak ötven első világháborús rombolót a briteknek, azok néhány gyarmati bázisának használati jogáért cserébe. [[Franklin D. Roosevelt]] elnök ezzel tulajdonképpen a [[Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa|kongresszus]] semlegességi törvényét játszotta ki, amely megtiltotta hajók és fegyverek eladását a harcban álló felek bármelyikének.{{refhely|Encyclopaedia Britannica}} A német tengeralattjárók már a nyáron a 25. északi szélességi fokig hajóztak el, miközben a konvojoknak csak a 15. fokig volt megfelelő kíséretük. Az amerikai rombolók átadásával a briteknek sikerült a 19. fokig kitolni a védelmet.{{refhely|Karsai|189-190189–190. oldal|azonos=189-190189–190.}}

1940 őszén a német hajógyárak havonta átlagosan hat tengeralattjárót bocsátottak ki, holott [[Adolf Hitler]] Karl Dönitz kinevezésekor azt ígérte, hogy ez a szám húsz lesz. A [[Wehrmacht]] és a [[Luftwaffe (Wehrmacht)|Luftwaffe]] azonban olyan mennyiségben emésztette fel a rendelkezésre álló forrásokat, hogy a hajógyáraknak csak ennyire futotta. Ez a hat hajó egyelőre bőven pótolta a veszteségeket, ugyanis havonta átlagosan három tengeralattjárót semmisítettek meg a szövetségesek.{{refhely|Edwards|58. oldal|azonos=58.}} Ezen az őszön megjelentek az óceánok felett a nagy hatótávolságú, négymotoros Focke-Wulf–200-as bombázók, amelyek [[Brest]]ből vagy [[Bordeaux]]-ból szálltak fel, és csak novemberben 18 szövetséges hajót süllyesztettek el, illetve sok konvoj helyzetét megadták a tengeralattjáróknak.{{refhely|Karsai|189-190189–190. oldal|azonos=189-190189–190.}}{{refhely|Churchill 1.|464. oldal|azonos=464.}}

Az év elején folytatódott az előző esztendő tendenciája, havonta átlagosan ötven kereskedelmi hajó pusztult el. A brit hajógyárak teljes erővel dolgoztak, de évi termelésük csak egymillió tonna volt, miközben legalább másfél millió tonna hajóteret kellett volna pótolniuk.{{refhely|Edwards|80-8180–81. oldal|azonos=80-8180–81.}} Ezen a kétségbeejtő helyzeten az Egyesült Államok segített, amikor márciusban elfogadta a [[kölcsönbérleti törvény]]t, és hajókat, hadfelszerelést kezdett szállítani Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak.{{refhely|Keegan|189. oldal|azonos=189.}}

Májustól a Kanadai Királyi Haditengerészet kísérte a konvojokat az óceáni útvonalak nyugati szakaszán, majd a britek vették át őket. A veszteségek azonban így is nőttek, és az amerikaiak elhatározták, hogy bázist nyitnak Grönlandon, ahol a németek már több időjárás-előrejelző állomást [[Sablon:Német meteorológiai állomások a sarkvidéken (1941-19451941–1945)|működtettek]].{{refhely|Churchill|471. oldal|azonos=471.}}

Az Egyesült Királyságban korlátozták az élelmiszerimportot, csökkentek a fejadagok, de márciusban, a tengeri háború kezdete óta először rámosolygott a szerencse a britekre. Ebben a hónapban a németek tíz nap alatt elvesztették három kiemelkedő parancsnokukat: [[Günther Prien]]t, az ''HMS Royal Oak'' elsüllyesztőjét, [[Otto Kretschmer]]t, aki mindenki másnál több hajót küldött hullámsírba és [[Joachim Schepke|Joachim Schepkét]], aki 41 hajót tett harcképtelenné. Ez a három, a Lovagkereszt tölgyfalombos változatával kitüntetett kapitány együttesen 740 164 tonnányi hajót, a szövetséges veszteség csaknem egynegyedét semmisítette vagy rongálta meg.{{refhely|WW1}}{{refhely|WW2}}{{refhely|WW3}}{{refhely|Karsai|189-190189–190. oldal|azonos=189-190189–190.}} Schepke búvárhajóját, az [[U–100]]-at egy olyan romboló pusztította el, amelyet a frissen hadrendbe állított, a korábbinál sokkal jobb radarral (Type 271) szereltek fel.{{refhely|Edwards|80-8180–81. oldal|azonos=80-8180–81.}}

Április 18-án Roosevelt elnök bejelentette, hogy az Amerikai Biztonsági Zónát kiterjesztik a 26. hosszúsági foktól nyugatra. Az amerikai haditengerészet azonnal megkezdte az őrjáratozást a területen, és jogot formált arra, hogy a kereskedelmi hajókra vadászó német tengeralattjárókat megsemmisítse.{{refhely|Keegan|183. oldal|azonos=183.}}{{refhely|Edwards|80-8280–82. oldal|azonos=80-8280–82.}} Roosevelt felkérte a briteket, hogy „bizalmasan értesítsék” a konvojok útvonaláról, hogy a 26. foktól nyugatra felkutathassák a tengeralattjárókat, valamint biztosította őket arról, hogy ők is tájékoztatást adnak, ha valahol búvárhajót látnak.{{refhely|Churchill 1.|472. oldal|azonos=472.}}

Júliusban 7-én az amerikaiak felváltották a briteket Izlandon, és megkezdték az amerikai kontinens és a szigetország közötti hajókaravánok kísérését. Habár az Egyesült Államok még mindig nem volt hadviselő fél, lehetővé tette, hogy konvojainak védőkíséretéhez brit hadihajók is csatlakozzanak.{{refhely|Churchill 1.|474. oldal|azonos=474.}} Szeptemberben az Egyesült Államok megkezdte az aktív együttműködést a Brit Királyi Haditengerészettel a konvojok védelmében, és ez már a semlegesség nyílt felrúgása volt. A lépés felháborította a németeket, Raeder és Dönitz engedélyt kért az amerikaiak elleni támadásokra, de Adolf Hitler nem akart újabb frontot nyitni a Szovjetunió ellen indított offenzíva kezdetén.{{refhely|Churchill 1.|473. oldal|azonos=473.}} Azonban Hitler bármennyire is tartott az amerikai-német közvetlen ellenségeskedéstől, a konfliktust nem lehetett elkerülni a felek folyamatos fizikai kapcsolata miatt az atlanti vizeken. Szeptember 4-én a ''USS Greer'' romboló és az U–652 között lezajlott az első amerikai-német harci érintkezés, és három nap múlva egy német repülő elsüllyesztette az amerikai ''Steel Seafarer'' nevű teherhajót.{{refhely|Edwards|80-8280–82. oldal|azonos=80-8280–82.}}

Az amerikai kísérő hadihajók ezután nyílt védelmet adtak a konvojoknak, ami jelentős veszélyt jelentett a német tengeralattjárókra, de pusztításuk továbbra is óriási maradt.{{refhely|Edwards|80-8280–82. oldal|azonos=80-8280–82.}} Október 17-én az U–568 megtorpedózta az első amerikai hadihajót, a ''USS Kearny'' rombolót, miközben az egy konvojt kísért.{{refhely|Edwards|94. oldal|azonos=94.}}

December 8-án, egy nappal a [[Pearl Harbor-i támadás]] után az Egyesült Államok belépett a háborúba, és az addigi „ellenséges semlegesből” nyílt hadviselővé vált.{{refhely|Keegan|190. oldal|azonos=190.}} Németország december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak. Ezen a napon Hitler részvételével értekezletet tartott a német hadvezetés, amelyen elhatározták, hogy kiterjesztik a búvárhajó-háborút az Atlanti-óceán nyugati felére is.{{refhely|Keegan|183. oldal|azonos=183.}} Az első hat 740 tonnás tengeralattjáró december 18-3018–30. között futott ki, azzal az utasítással, hogy támadja a [[New York]] és [[Új-Fundland]] közötti közlekedést.{{refhely|Churchill 2.|15. oldal|azonos=15.}}

Karl Dönitz amerikai akciója a Paukenschlag ''(Dobpergés)'' hadművelet nevet kapta. A német búvárhajók érkezése teljesen felkészületlenül érte az amerikaiakat: a keleti part mentén mindenféle kíséret nélkül közlekedtek a teher- és tartályhajók, üzeneteiket nem rejtjelezték, a tengerparti városokat nem sötétítették el és működtek a világítótornyok. A hadművelet első áldozata a ''Norness'' tankhajó volt január 14-én.{{refhely|Edwards|98-9998–99. oldal|azonos=98-9998–99.}}

A németek vérszemet kaptak, és a tengeralattjárók egyre délebbre húzódtak, először a Hatteras-fokig, majd egészen [[Florida|Floridáig]]. Ezeken a tengereken a hajók teljesen védtelenek voltak, és a németek számolatlanul küldték az óceán fenekére őket, köztük rengeteg tartályhajót, amely [[Venezuela]] és a [[Mexikói-öböl]] között közlekedett.{{refhely|Churchill 2.|15-1615–16. oldal|azonos=15-1615–16.}} Ennek nyomán az elveszített szövetséges hajók száma drámaian megemelkedett: 1942 január–márciusban a németek 1,25 millió tonnányi hajóteret küldtek a tenger mélyére,{{refhely|Keegan|190. oldal|azonos=190.}} a január–június időszakban, amelyet a németek ''boldog időnek'' neveztek, pedig többet, mint az 1942-t megelőző másfél évben.{{refhely|Encyclopaedia Britannica}} Dönitz szinte megrészegedett az eredményektől, és minden szabad hajót az óceán nyugati partjára küldött, és ezzel az észak-atlanti konvojok egy időre fellélegezhettek.{{refhely|Edwards|100-101100–101. oldal|azonos=100-101100–101.}}

Miután az elsüllyesztett tankhajók hiányzó szállítmánya miatt olajhiány fenyegette az amerikaiakat, segítséget kértek, és februárban megérkezett a Brit Királyi Haditengerészet tíz korvettje és 24 felfegyverzett halászhajója. Áprilisban elindultak az első szervezett konvojok, és április 14-én sikerült az első német búvárhajót elsüllyeszteni az amerikai partok előtt.{{refhely|Churchill 2.|21. oldal|azonos=21.}} A kereskedelmi hajók csak nappal, egyik kikötőtől a másikig közlekedtek, éjszakára lehorgonyoztak. Májusra kiépült a védelmi rendszer az egész úton, és Dönitz a [[Karib-tenger]]re vezényelte a tengeralattjárókat, ahol a teherhajók még mindig magányosan közlekedtek.{{refhely|Churchill 2.|24. oldal|azonos=24.}}{{refhely|Keegan|190. oldal|azonos=190.}} Ezután a [[Gibraltár (brit tengerentúli terület)|Gibraltár]] környéki vizeken, majd [[Freetown]] előtt tűntek fel a búvárhajók. Hitler tartott attól, hogy a szövetségesek megszállják az [[Azori-szigetek]]et vagy [[Madeira|Madeirát]], ezért arrafelé is cirkáltatott tengeralattjárókat.{{refhely|Churchill 2.|25. oldal|azonos=25.}} Végül azonban Hitler, akit aggasztott a Wehrmacht helyzete a Szovjetunióban, arra utasította az admirálist, hogy parancsolja vissza hajói túlnyomó többségét az északi vizekre.{{refhely|Edwards|100-101100–101. oldal|azonos=100-101100–101.}}

Nyár végére az amerikai légierő megtisztította a part menti vizeket a németektől.{{refhely|Edwards|120. oldal|azonos=120.}} 1942 szeptemberében a szövetségesek felállították az első, négy rombolóból, négy fregattból és két szlúpból álló Támogató Csoportot, amelynek az volt a feladata, hogy a konvojoktól függetlenül vadásszon tengeralattjárókra.{{refhely|Edwards|180-181180–181. oldal|azonos=180-181180–181.}}

[[Fájl:Consolidated Liberator - The Battle of the Atlantic 1939-19451939–1945 CA122.jpg|250px|bélyegkép|balra|<center>A búvárhajók réme, a [[B–24 Liberator|Liberator]]</center>]]

Az év végén kezdte meghozni első gyümölcseit a megerősített szövetséges védelem, amely főleg a nagy hatótávolságú repülőgépeknek volt köszönhető, amelyeket Roosewelt Nagy-Britanniába telepített, de a decemberi, majd a következő év januári relatíve alacsony veszteséget nem sikerült állandósítani.{{refhely|Karsai|190-191190–191. oldal|azonos=190-191190–191.}}{{refhely|Churchill 2.|26. oldal|azonos=26.}} A második fél évben jelentősen megnőtt az elpusztított tengeralattjárók száma is: míg az első hat hónapban 21 búvárhajót semmisítettek meg a szövetségesek, a második félévben már 65-öt.

1942. november 8-án megkezdődött a [[Torch hadművelet|Fáklya hadművelet]], amely átmenetileg elszívta a kísérő hadihajókat az Atlanti-óceánról. A sok száz szövetséges csapat- és hadianyag-szállító hajó, valamint az őket kísérő hadihajók úgy érték el Afrikát, hogy Dönitz tengeralattjárói nem vették észre őket. A németek ugyanis úgy gondolták, hogy a partraszállás helyszíne a mai [[Szenegál]] lesz, ezért [[Dakar]] előtt negyven német és olasz búvárhajó várakozott a flottára. Emiatt a nagyjából nyolcszáz hajó sértetlenül megérkezett a kijelölt partszakaszhoz.{{refhely|Edwards|182-183182–183. oldal|azonos=182-183182–183.}}

A csendesebb január után a búvárhajók februárban ismét 600 ezer tonnánál is több hajóteret pusztítottak el. A németek annyi olaj- és hadianyag-szállítmányt süllyesztettek el, ami veszélyeztette a tervezett új front megnyitásának előkészületeit.{{refhely|Edwards|263. oldal|azonos=263.}} Churchill a veszteségek láttán még inkább ragaszkodott ahhoz, hogy a tervezett nyugati partraszállás csak a tengeralattjárókkal való leszámolás után kezdődjön meg.{{refhely|Karsai|190-192190–192. oldal|azonos=190-192190–192.}}

1943 első félévében a német tengeralattjárók ismét rendkívül hatékonyan tevékenykedtek az Atlanti-óceán északi részén, és 359 276 tonnányi hajóteret pusztítottak el. Elsüllyedt azonban 18 búvárhajó is.{{refhely|Murray}} Dönitznek ekkor már 180 tengeralattjárója működött a térségben.{{refhely|Edwards|263. oldal|azonos=263.}}{{refhely|Encyclopaedia Britannica}} Március közepén lezajlott az egyik legnagyobb konvojcsata, amelyben 38 német tengeralattjáró 21 hajót (141 000 brt) süllyesztett el. A brit Admiralitás utólag így fogalmazott: ''„A németek sohasem jutottak olyan közel ahhoz, hogy megszakítsák az összeköttetést az Óvilág és az Újvilág között, mint 1943. március első húsz napjában”''{{refhely|Karsai|190-192190–192. oldal|azonos=190-192190–192.}} Ekkor azonban már közeledett a tengeralattjáró-háború fordulópontja.

''„Minden ütőkártya az ellenség kezében van, képes az egész területet légi őrjáratokkal fedezni, és olyan helyzetjelző módszerei vannak, amelyek ellen nincs semmiféle eszközünk. (…) Az ellenség ismeri minden titkunkat, mi viszont semmit sem tudunk az övéiből.”''{{refhely|Karsai|190-192190–192. oldal|azonos=190-192190–192.}}

Ennek több összetevője volt. 1943 májusában a szövetséges kódfejtők hatékonysága jelentősen emelkedett, és az elfogott üzenetek feltörése után számos konvojt mentettek meg az útvonaluk módosításával. Nőtt a kísérő hadihajók száma, és egyre több Liberator állt szolgálatba. Folyamatos őrjárataik megnehezítették a farkasfalkák tevékenységét, hiszen állandóan támadták a felszínen úszó búvárhajókat, és szétszórták a falkákat.{{refhely|Edwards|180-181180–181. oldal|azonos=180-181180–181.}}

Áprilisban hadrendbe álltak az első olyan kereskedelmi hajók, amelyeket anyahajóvá alakítottak át. A MAC-hajók ''(Merchant Aircraft Carrier)'' 120 méteres repülőfedélzetet kaptak, ahonnan a régi, kétfedeles [[Fairey Swordfish]] gépek fel tudtak szállni.{{refhely|Edwards|180-181180–181. oldal|azonos=180-181180–181.}} Őket az első valódi konvojkísérő repülőgéphordozó, a [[USS Bogue]] követte.{{refhely|Keegan|194. oldal|azonos=194.}} Támogató Csoportokat állítottak fel, bevetették a továbbfejlesztett radar- és Asdic-készülékeket.{{refhely|Keegan|196. oldal|azonos=196.}}

Ennek hamarosan meglett az eredménye: a ''„fekete május”'' során a németek 41 tengeralattjárót veszítettek, ami kétszerese volt a havi kibocsátásnak.{{refhely|Encyclopaedia Britannica}}{{refhely|Karsai|190-192190–192. oldal|azonos=190-192190–192.}}{{refhely|Keegan|196. oldal|azonos=196.}} Április–májusban a németek ugyan még 106 szövetséges hajót (593 000 brt) elsüllyesztettek, ami azonban meg sem közelítette az egy évvel korábbi eredményt, az elpusztított 200 (1 000 000 btr) teherszállítót. A két hónap összesített német vesztesége 61 tengeralattjáró volt.{{refhely|Keegan|345. oldal|azonos=345.}}

1943 őszén Karl Dönitz még egyszer visszaküldte a tengeralattjárókat az Atlanti-óceán északi részére. Ezeken a hajókon már volt az újonnan kifejlesztett Wanze radardetektorokból és az Aphrodite radarcsapdákból, amelyek passzív eszközök voltak és más radarok jeleit érzékelték. Megerősítették a búvárhajók légvédelmi fegyverzetét is, mert a tapasztalatok szerint annak a tengeralattjárónak volt nagyobb a túlélési esélye, amely a felszínen felvette a harcot a támadó bombázókkal. Bevezették a [[Zaunkönig]] (T5) torpedót, amely hasonlított a szövetségesek levegőből indítható Fido torpedójára, amely az ellenséges vízi jármű propellerhangját követve kereste meg célpontját. Az új torpedó nagyon hatékonyan működött, ezért az Admiralitás azonnal lépett, és rövid időn belül minden kísérőhajó propellerzajt imitáló csalikat vontatott maga után.{{refhely|Edwards|350-351350–351. oldal|azonos=350-351350–351.}}

Az év vége még tartogatott egy kellemetlen veszteséget a németek számára: december 26-án szövetséges hadihajók elsüllyesztették a [[Scharnhorst (csatacirkáló)|''Scharnhorst csatacirkálót'']], amely megtámadott egy [[Murmanszk]]ba tartó konvojt. A fedélzeten tartózkodó 1968 tengerészből csak 36 maradt életben.{{refhely|Karsai|193-194193–194. oldal|azonos=193-194193–194.}} A szövetségesek hadi és technikai fölényének köszönhetően az év végére a tengeralattjárók harcértéke jelentősen csökkent.{{refhely|Karsai|193-194193–194. oldal|azonos=193-194193–194.}}

1944 decemberében még utoljára kifutottak a tengeralattjárók, hogy összehangolt akciókkal zavarják meg a szövetséges hajóforgalmat. 1945. január végéig mindössze kilenc teherhajót küldtek a tenger fenekére, miközben hét egységet elvesztettek. Februárban a sarki vizeken támadtak, és elsüllyesztettek 15 hajót, amely a Szovjetunióba tartott. Ezért a gyenge eredményért 14 tengeralattjáróval fizettek. Márciusban az arány tovább romlott, 18 tengeralattjárót áldoztak fel 15 teherhajóért. Az utolsó torpedókat az U–2336 lőtte ki május 7-én este, alig néhány órával a fegyverszünet előtt. Ezzel ért véget az atlanti csata.{{refhely|Edwards|366-367366–367. oldal|azonos=366-367366–367.}}

Nem tudni pontosan, hogy az Atlanti-óceánon 1939-től 1945-ig zajló csatában mekkora veszteségeket szenvedtek el a felek: ahány történelmi munka, annyiféle szám. Ami biztosan kijelenthető, hogy a pusztítás egyik oldalt sem kímélte. Arányait tekintve a brit kereskedelmi flotta békebeli személyi állományának húsz százalékát veszítette el, míg a bevetett német haditengerészek 63 százaléka veszett oda, összességében 75 százaléka elesett vagy megsebesült, esetleg szövetséges fogolytáborba került. Ez bármelyik hadviselő fél bármelyik fegyvernemének veszteségét meghaladta.{{refhely|Keegan|197-198197–198. oldal|azonos=197-198197–198.}}

A csatával foglalkozó könyvek, honlapok elég szélsőséges adatokat adnak meg a veszteségeket tekintve. Ezek alapján a németek 2400-2800 hajót süllyesztettek el, és 700-760 tengeralattjárójuk pusztult el. Az elsüllyesztett hajók vízkiszorítása nagyjából 13-13,5 millió tonna volt. A szövetségesek 30-30 ezer kereskedelmi és haditengerészt, a Kriegsmarine 26-29 ezer embert veszített.{{refhely|Keegan|197-198197–198. oldal|azonos=197-198197–198.}}{{refhely|Edwards|367. oldal|azonos=367.}}

Karl Dönitz úgy kalkulált, hogy 300 tengeralattjáróval megfojtja Nagy-Britanniát, ha kapitányai mérlegelés nélkül minden ellenséges hajót elsüllyesztenek, amellyel találkoznak. Az első évek az admirálist igazolták: 1941-ben, amikor az atlanti csata még el sem érte csúcspontját, a brit hajógyárak évi 500 ezer tonna veszteségben voltak, vagyis ennyivel kevesebb új hajóteret adtak át az elsüllyesztett regisztertonnákkal szemben.{{refhely|Edwards|80-8180–81. oldal|azonos=80-8180–81.}} 1942 júliusában Dönitz elérte a célt, 140 tengeralattjárója vadászott egyszerre, ami lehetővé tette az évi 7 millió tonnányi hajó elpusztítását, ami már többszörösön meghaladta a brit gyártókapacitást.{{refhely|Keegan|181. oldal|azonos=181.}}

Ekkorra azonban már minden tényező a németek hátrányára változott. A britek lefoglalással és bérléssel 7 millió tonna hajótérrel, vagyis egyévnyi tengeralattjáró-pusztítással megegyező mennyiséggel egészítették ki flottájukat. Ráadásul az amerikai hajógyártás 1943-ra 1500 új hajó szolgálatba állítását ígérte, amelyek a korábbiaknál nagyobbak, 10-15 ezer tonnások voltak. Ez háromszorosa volt annak a mennyiségnek, amelyet a német búvárhajók megsemmisítettek. Hasonló ütemben nőtt a hadihajók száma is: az amerikaiak 1941 és 1945 között évi 200 egységet bocsátottak vízre. A németeknek így, hiába növelték havi harmincra a búvárhajó-kibocsátást, arányaiban egyre nagyobb árat kellett fizetniük minden elsüllyesztett teherszállítóért. Utólag visszatekintve azt lehet mondani, hogy a tengeralattjáró-háború hamarabb eldőlt, mint ahogy azt a felek felismerték.{{refhely|Keegan|181-183181–183. oldal|azonos=181-183181–183.}}

* {{hely|Costello}} {{cite book|url=|title=The Pacific War 1941-19451941–1945|chapter=Hitler's War|author=John Costello|publisher=Harper Perennial|year=2009|isbn=978-0-68-801620-38016200|accessdate = 2018-08-13}}