„Jobbágy” változatai közötti eltérés

[[Fájl:Jobbágy és földesúr.jpg|thumb|rightbélyeg|280px|Jobbágy és nemes [[II. József magyar király|II. József]] korában]]

A '''jobbágy''' (lat: ''colonus'') fogalma Magyarországon[[Magyar Királyság]]ban való megjelenése után jelentős változáson ment keresztül: kezdetben a [[király]]t szolgáló előkelőket jelentette, a középkor végén pedig földesurának termény- és pénzadóval, valamint szolgáltatásokkal tartozó, szabad állapotú telkes parasztot jelentett.

A rendi szemléletet, a "vérével„vérével adózó"adózó” magyar nemes értékítéletét tükrözi az az egykorú etimologizálás, miszerint a honfoglalás után a fegyveres harcot nem vállaló szabad rétegek közül azok lettek jobbággyá, akik – önként lemondva szabadságukról – inkább az adózást választották (eszerint 'jobbágy = jobb adj'). Ezt azonban teljesen cáfolja az a tény, hogy az államalapítás idején kizárólag a szabad harcos katonaelemet nevezték jobbágynak.

Az államszervezés idején a királyi [[vármegye|vármegyék]] egyik katonaelemét – a [[királyi [[szerviens]]ek mellett –, az ispán vezetésével hadba vonuló [[várjobbágy]]okat nevezték így és az egyházi fegyvereseket. Ezek a rétegek kiemelkedtek a munkával és szolgáltatással tartozó, legtöbbször szolga állapotú [[várnép]]ek és [[szolgálónép]]ek közül. Eredetük a honfoglaláskori harcos középréteg, ekkor is ők alkották a társadalom középrétegét, később egy részükből alakult ki a [[magyar nemesség]] alsó rétege, a köznemesség, másik része a ''jobbágyparasztság'' része lett, amelynek nevét is átadta.<ref name="Györffy:István:18.fejezet">{{cite book |author= [[Györffy György]] |title= István király és műve |chapter= 18 / Uralkodó osztály és világi birtok. |publisher= Gondolat Budapest 1983 |isbn= 963-281-221-2}}</ref>

A [[11. századtólszázad]]tól pedig a [[király]] kíséretét adó előkelőket is így nevezték.

A jobbágyság előzménye az [[Árpád-kor]]i magánbirtokokon élő szolgálók voltak, akiknek csak egy része volt szolgai állapotú ''(servus),'' egy másik része már saját gazdasággal rendelkezett, mely után adót fizetett. Ezek magyar neve ''uhug'' volt, latinul ''liberek'', ''libertinusok''. Az adót részben terményben, részben pénzben fizették ''(cenzus)''. A földesúr saját tulajdonában lévő birtokrészen, a ''praediumon'' (vagy ''allódium'') szolgálók tehát elkülönültek a "szabadoktól"„szabadoktól”, akik csak adóztak. Lehetséges, hogy ezek a félig rabszolga-státuszúrabszolgastátuszú egyének, akik közös szállásokon laktak, és az úrtól ellátást kaptak, hadjáratokból szerzett foglyok, tehát részben nem is magyarok voltak.

Azonban ahogy a magánbirtokok száma és nagysága nőtt (noközben megpersze a népesség is), úgy növekedett a ''liberek'' száma is, így alakult ki a jobbágyság intézménye. A [[13. század]]ban a ''jobbágy'' szó ugyanis leértékelődött, és a földesúri hatalom alatt élő népek egységesülésével immár a saját termelőeszközökkel rendelkező, az úrtól különféle ellenszolgáltatások fejében kapott földön ''(jobbágytelek)'' önállóan gazdálkodó parasztok gyűjtőneve lett. Ebbe a rétegbe kerültek tehát felemelkedés útján a korábbi (rab)szolga állapotú vagy többé-kevésbé szabad, felszabadított rétegek a ''várnépek'' és a királyi udvarházak ''udvarnokai'' közül. Szabadságaikat az ebbe a rétegbe részben beolvadó, Nyugat-Európából bevándorló telepesek ''(hospesek)'' hozták magukkal, akik korábbi lakóhelyükön már átmentek a megfelelő társadalmi átalakuláson. Lesüllyedés útján került ugyanakkor a jobbágyok közé a királyi vármegyék katonáinak, a ''várjobbágyoknak'' egy része (innen a név is). Mindent összevéve a jobbágyság az ebbe a rétegbe kerülők többsége számára társadalmi emelkedésétemelkedést jelentett.

Az egyértelmű szabályozást [[I. Lajos magyar király|Nagy Lajos király]] [[1351]]-es törvényei jelentették. Ekkortól beszélhetünk tehát a már korábban létrejött ''nemesség'' mellett ''jobbágyságról'' is. A törvény őket telkük arányában ún. ''úrbéri szolgálatra'' kötelezikötelezte. Az egyház részére a termés egytizedét kellett adniuk ''(dézsma)'', a fennmaradó rész tizede ''(kilenced)'' pedig a földesúrnak járt, terményben, vagy pénzben. Ahogy a városok és a pénzgazdálkodás fejlődött, a jobbágyok egyre inkább csak pénzben akartak adózni, hogy a terményt a ''vásárokon'' jó pénzért eladhassák. Ezen felül a jobbágyok adott mennyiségű ingyenmunkára voltak kötelezve az allódiumon, ez volt az ún. ''robot'', illetve különleges alkalmakkor (pl. a földesúr családi eseményei) ajándékokkal kellett szolgálniuk. {{idézet2|''Elmarad a paraszt, az időt úgyszólván lopva, termesztett gabonája mívelésével vagy betakarításával. De letöltötte szolgálatját, s most már fordíthat vagy két napot öngazdaságára. Ekkor jön a vármegye hajdúja, s hajtja útcsinálni, melytől vámot csak ő fizet, vagy amely tőle távol esvén, neki soha hasznára nem lesz, azért, hogy a mágnás s nemes oknélküli útjait gyorsabban tehesse, s a közelebbi városba egy-két órával hamarább érkezhessék dorbézolni, vagy otthon félbehagyott unalmát újra kezdeni. Hajtja a vármegyeházán dolgozni, melynek ő csak tömlöcéből részesülhet, -– hogy a nemes vármegye fénye nevekedjék, s a Tekintetes magistratus nagyobb kényelemmel lakhassák. Végtére a kínos hét eltölt, a délesti [[harang]] szombaton nyugalmat hirdetve kondul meg, ő is letörli homlokáról izzadtságát, s legalább egy nap élni akar.''|[[Wesselényi Miklós (politikus, 1796–1850)|Wesselényi Miklós]]: ''Balítéletekről'' (1831) részlet<ref>[http://mek.niif.hu/01100/01135/01135.htm Wesselényi Miklós: ''Balítéletekről'']</ref>}}

Az 1351-es törvények nem terjedtek ki mindenre, pl. a robotmunka mennyiségére. Mivel a [[18. századraszázad]]ra az allódiumok jelentősen növekedtek, egységesebb szabályokat kellett hozni, ez volt az [[1767]]-es ún. [[Úrbéri rendelet|úrbéri pátens]]. Ez már pontosabban szabályozta a robot és az adók mennyiségét, egyben bizonyos könnyítéseket is jelentett.

Nyugat-Európában a parasztok fokozatosan szabadultak meg feudális terheiktől, és váltak szabad bérlőkké vagy birtokosokká. Ezzel szemben Kelet- és Közép-Európában a feudális terhek fokozódása ment végbe a második vagy örökös jobbágyság kialakulásával. Itt intézményes lépésre, jobbágyfelszabadításra volt szükség a feudális terhektől való megszabaduláshoz.

Magyarországon [[1848]]-ban a jobbágyfelszabadítás részben előnyt, részben hátrányt hozott a parasztságnak. Ugyan szabaddá tett mindenkit, de csak az úrbéri földek terheit törölte el, a rajtuk élő jobbágyokat tulajdonossá téve 1920-ig elhúzódó állami kárpótlás fejében, az allodiális földek jobbágyai viszont nincstelen parasztokká váltak. Megmaradtak a szőlőbirtokokat terhelő járulékok is. Ezekre is kiterjesztették ugyan még 1848–49-ben az állami megváltást, de az 1853-as úrbéri pátens ezt visszavonta és csak önkéntes megváltást tett lehetővé egy részükre. Végeredményben a korábbi jobbágyság mintegy 44%-a vált polgári földtulajdonossá – a teljes földterület 56%-át birtokolva, a többi a volt úri földbirtokosok kezén maradt –, 56%-auk pedig földnélküli [[zsellér]]ré.