„Csernobil (minisorozat)” változatai közötti eltérés

Szerhij Plohij, (ukrán: Сергій Миколайович Плохій), ukrán-amerikai történész, a ''Chernobyl – The History of a Nuclear Catastrophe'' (Csernobil – Egy nukleáris katasztrófa története) (2018) című könyv szerzője egy független ukrán tv-csatornának adott interjúban a következőképpen nyilatkozott a sorozatról: ''„Az alkotás minden eddiginél jobban megközelítette Csernobil valóságát, ezért gratulálni szeretnék a minisorozat készítőinek, hogy ilyen kitűnő munkát végeztek. Nagyon jól reprodukálták a lejátszódó nukleáris katasztrófa körülményeinek légkörét.”'' A játékfilm műfajának leegyszerűsítő dramaturgiai szabályain túl, – folytatta Plohij –, a valóságos történések nem fekete-fehérek, sokkal több a szürke árnyalat, s ezek a szürke árnyalatok teszik igazán teljessé a történetet, s még érdekesebbekké a benne szereplő személyiségeket. ''„A nézőknek szem előtt kell tartaniuk, hogy a Szovjetunió valóban elnyomó volt, amint a sorozat bemutatta, de nem az a fajta elnyomás volt, amelyet ott ábrázoltak – nem voltak minden helyszínen KGB tisztek és letartóztatások, nem kellet fegyverrel fenyegetni valakit, hogy ellenőrizze a sugárzási szintet. Az emberek megtették a dolgokat, mert úgy vélték, ez a kötelességük. Ezért nagyon fontos, hogy ne vegyünk mindent szó szerint, ami a filmben látható.”''{{refhely|Gumenyuk|}}

 

 

''„Valakinek, aki 1986-ban a Szovjetunióban élt, s aki azóta járt a csernobili zónában, nem könnyű néznie ezt a filmsorozatot.”'' – e felütéssel kezdi erőteljes kritikáját Leonyid Bersidszkij, s előrebocsátott következtetése szerint azt Oroszországnak, Ukrajnának és Belorussziának kellett volna leforgatnia. Egyfelől a mű hitelessége a bátor kísérlet ellenére számtalan helyen csorbát szenved, másfelől amiatt, hogy a sorozat fő üzenetei – mint például: a szakértőket meg kell hallgatni és a kormányok a népért kormányoznak, nem önmaguk érdekében, – csak durva prédikációk egy amerikai-brit produkció részéről, ezeknek az üzeneteknek az érintett országokból kell jönniük. A fenti országok nyilvánvalóan nem tanultak a leckéből, hogy egy ilyen filmet készítsenek. A sorozat történeti hiteltelenségére egy sor példát említ: modern, műanyagkeretes ablakok az egykori épületeken; a kormánybizottság nem helikopterrel, hanem repülővel és autóval utazott Csernobilba; elképzelhetetlen, hogy Scserbina a helikopterből való kidobatással fenyegesse Legaszovot; Legaszov ütött-kopott, elhanyagolt lakása, s magányos élete egy macskával sem fedi a valóságot, hiszen feleségével és lányával élt; a bányászok nem ittak azonnal vodkát, amikor feljöttek a felszínre; a bányászati minisztert a 80-as években nem kellett fegyveres katonáknak kísérniük, akik ráadásul amerikai stílusban tartják fegyvereiket; a szovjet emberek a 80-as években nem hívták egymást elvtársnak, ezt a megszólítást már csak pártgyűléseken használták; [[Ilja Jefimovics Repin|Repin]] ''Rettegett Iván és fia'' című festménye soha nem volt a Kremlben; s néhány egyenruha nem korhű.{{refhely|Bershidsky|}}