„Színház- és Filmművészeti Egyetem” változatai közötti eltérés

1875-ben nyitotta meg kapuit a [[Népszínház (Budapest, 1875–1908)|Népszínház]], amely elsősorban zenés műveket, népszínműveket játszott, majd 1884-ben avatták fel a Magyar Királyi [[Magyar Állami Operaház|Magyar Királyi Operaház]]at, így a [[Nemzeti Színház]] a prózai művek otthona maradt. Ez kihatott az '''1885-től Országos Színésziskolának''' nevezett Tanodára is. A szűkös körülmények és az iskolán belüli presztízsharcok következtében az operai és a drámai szak között kezdettől fogva feszült viszony alakult ki, ez az önálló zenés színházak megnyitásakor tovább éleződött. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy [[1887]]-ben a ''Színésziskolát'' összevonták a ''Zeneakadémiával''. Megoldást az hozott, hogy [[1893]]-ban '''Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia''' ismét különvált, s az operaénekeseknek nemcsak a zenei, hanem a színészi képzése is a Zeneakadémia hatáskörébe került, míg az '''Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia''' feladata kizárólag a színészoktatás maradt.

[[Paulay Ede]] halála után dr. [[Váradi Antal]] lett a főigazgató. Ő 1877-től volt titkár, illetve tanította az elméleti tárgyakat az Akadémián, s tanárként is, főigazgatóként is azt a szemléletet képviselte, amelyet elődje és tutora, Paulay testesített meg. 1907-ig tartó igazgatásának idején azonban jelentős változások történtek a színházi életben. Budapesten a századfordulón új magánszínházak sora nyílt, és vidéken is egyre több társulat működött, emiatt megnőtt a színészek iránti igény, amelyet az Akadémia nem tudott kielégíteni. Ez volt az egyik indoka annak, hogy egyre-másra nyíltak meg a magán színiiskolák. A másik ok pedig az volt, hogy a magánszínházak modernebb játékstílusa és repertoárja nagymértékben eltért a Nemzeti Színházétól, ám az akadémiai oktatás változatlanul a Nemzeti Színházra épült, amelynek mind konzervatívabbá váló, patetikus stílusa szolgált mintául, ez a színház adta a tanárok zömét, ebben statisztáltak esténként a növendékek.

Váradi Antal halála után [[Somló Sándor]] (1907–1916), illetve [[Tóth Imre (színművész)|Tóth Imre]] (1917–1928) a Nemzeti Színház igazgatói posztját cserélte fel az Akadémia főigazgatói tisztével. Somló igazgatásával zárult le véglegesen a Paulay-korszak. Az ő idejében a tanítás módját több évtizede meghatározó s a szónoki-patetikus stílust képviselő oktatók helyett a Nemzeti Színház „modern" stílusát megtestesítő tanárok kerültek. Korszerűsödött a tananyag, de nem alakult ki egységes új oktatási koncepció.

Igazgatóságának idején tört ki az első világháború, amely megnehezítette a színészoktatást is. 1919-ben kikiáltották a [[Tanácsköztársaság]]ot. A proletárdiktatúra 133 napos fennállása alatt az Oktatásügyi Népbiztosság – amelyben az akkori szellemi élet olyan jelentős képviselői dolgoztak, mint például a filmesztéta-író [[Balázs Béla (író)|Balázs Béla]], a filozófus [[Lukács György (filozófus)|Lukács György]], a rendező [[Hevesi Sándor]] és a magyar avantgárd kiemelkedő alkotója, [[Kassák Lajos]] – a színházak államosításának tervével együtt az Akadémia főiskolává alakításáét is kidolgozta. Az akadémiai tervek nem valósultak meg, de alapját képezték az 1945-ben bekövetkező intézményi reformnak.