„Itália egyesítése” változatai közötti eltérés

A háború döntő csatáit [[Magentai csata|Magentánál]] ([[1859]]. [[június 4.]]) és [[Solferinói csata|Solferinónál]] ([[1859]]. [[június 24.]]) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak [[Milánó]]ba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc József császár]] vezette osztrákokat. [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon császár]] azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan [[Olaszország]] van születőben, amely [[Franciaország]] vetélytársa lehet a [[Földközi-tenger]] térségében. Így [[1859]]. [[július 8.|július 8]]-án [[Villafrancai fegyverszünet|Villafrancában]] megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés [[november 10.|november 10]]-én történt meg [[Zürichi béke|Zürichben]], olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta [[Veneto|Veneto tartományt]], de [[Lombardia|Lombardiát]] átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak a [[Szárd Királyság|Piemonthoz]]. A békét [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] is elfogadta, [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] tiltakozásul lemondott.

 

 

[[1860]] tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.