„Pietrelcinai Szent Pio” változatai közötti eltérés

'''Francesco Forgione''' ([[Pietrelcina]], [[1887]]. [[május 25.]] – [[San Giovanni Rotondo]], [[1968]]. [[szeptember 23.]]) [[stigma]]tizált olasz [[Római katolikus egyház|római katolikus]] [[Pap (foglalkozás)|pap]], [[Kapucinusok|kapucinus]] szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után '''Padre Pio''' (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. [[1999]]-ben boldoggá avatták, majd [[2002]]-ben pedig [[II. János Pál pápa]] [[szentté avatás|szentté avatta]].<ref>[https://www.magyarkurir.hu/hirek/ii-janos-pal-papa-szentte-avatta-boldog-pio-atyat II. János Pál pápa szentté avatta Boldog Pio atyát]</ref>

Francesco Forgione [[1887]]. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz, [[Campania]] régióbeli kisvárosban, [[Pietrelcina|Pietrelcinában]], Grazio Mario Forgione (1860–1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione (1859–1929) második gyermekeként. 4Négy testvére közül volt: egy bátyja:, Michele, és három húga: FelicitaFelicità, Pellegrina, és Grazia (aki később [[Apáca (vallás)|apáca]] lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a betevőre valót. Édesanyja ragyogó, világos szemű asszony. Reggeltől késő estig dolgozott. Amíg mezei munkák voltak, a földeken, később otthon a lakásban és a ház körül látta el háziasszonyi, sőt hosszú időn át a családfői teendőket. Édesapja szintén munkás embermunkásember volt. Azért, hogy Ferenc tanulhasson, Amerikába utazott dolgozni. A várfal mellett húzódó, közeli Szent Anna -kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált is. A keresztségben a Francesco nevet kapta. Később azt mondta, hogy ötéves korára már tudta, hogy életét Istennek fogja szentelni. Sűrűn vállalt vezeklést, anyja egyszer rajtakapta, amint a földön alszik egy nagyobb követ használva párnaként. Tízéves koráig állatőrzéssel foglalkozott, ami késleltette tanulmányainak megkezdését. Egyszerű életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta: ''„családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se.”''<ref>Balnár Mihály, Szent Pio Atya -– a titokzatos karizmatikus, 7. old</ref>

Gyermekkorában Francesco mennyei [[látomás]]okról és elragadtatásokról számolt be. 1897-ben, három év elemi iskola után, Francesco hívatást érzett a [[szerzetes]]i életre, miután egy fiatal [[Kapucinusok|kapucinus]] szerzetessel beszélt, aki akkor a vidéken gyűjtött adományokat. Amikor kifejezte szándékát szüleinek, elutaztak [[Morcone|Morconéba]] egy közösséghez, amely 21 kilométerre északra volt Pietrelcinától, hogy megtudják, fiuk beléphet-e a [[Kapucinusok|kapucinus rendbe]]. Az ottani szerzetesek elmondták a szülőknek, hogy szeretnék FrancescotFrancescót felvenni a közösségükbe, de ehhez magasabb tanulmányokra van szükség .

Francesco apjaApja az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államokba]] utazott, hogy munkát keressen, amelynek keresetéből kifizetheti fia magánóráit. Ez idő alatt [[Bérmálás|bérmálkozott]] Francesco, 1899. szeptember 27-én. Elvégezte a magániskolát, és megszerezte a megbeszélt tanulmányi fokozatot.

[[1903]]. január 6-án, 15 évesen, belépett a [[morcone]]i kapucinus szerzetesek noviciátusába, ahol január 22-én felöltötte a ferences [[habitus]]t, és megkapta a Pio nevet, [[V. Piusz pápa]] tiszteletére, aki Pietrelcina védőszentje volt. Letette az egyszerű szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat.

Ferenc csendesCsendes, nyugodt gyerek volt. Ha édesanyja játszani küldte, gyakran kérte, hogy maradhasson: „''Nem szeretnék, mert csak rosszalkodnak.''” Józan ítélőképességgel saját maga választotta meg barátait, elkerült minden alattomos és álnok gyereket. Vézna, de egészséges gyerekgyermek volt. Nem alkudott meg, kötelességtudó volt. Sok életrajzírója úgy mutatja be őt, mint besavanyodott koravén, kedvetlen gyereket. Ezt cáfolják kortársai, egykori játszótársai, ő maga pedig így emlékezett vissza évtizedekkel később: „''Örültem a játéknak, örültem ha láthattam a vidáman játszó pajtásokat, szerettem az ízléses, szellemes tréfákat.''”<ref>Blanár, 8-9. old.</ref>

Ferenc magániskolábaMagániskolába kerülése után ''Don Tiziani'' felügyelete alá került. Don Tiziani korábban pap volt, de a reverendát szögre akasztotta, és felcserélte egy asszonnyal. Bár Don Tiziani tanítványaival szemben tartózkodó volt, mégsem lehetett a botrányt, a papi hűtlenséget titokban tartani. Otthon feleségét és lányát vádolta. Feltárta előttük belső lelki gyötrelmeit, önvádjait, szemükre vetette, hogy mindez miattuk van. Az effajta, kulisszák mögötti színjáték kihallatszott, a tanulószoba sarkába húzódott gyermekek mindent hallottak. FerencetFrancescót ezek a szín nélküli fellépések teljesen megzavarták. Egy napon édesanyja érdeklődött a tanítónál a fiú előrehaladása felől. Fájdalommal kellett hallania: „''Egyáltalán nem halad a gyerek. -– És ha meg is érti a tananyagot, azonnal a templomba szalad: reggel misére, este ájtatosságra, hol marad hát ideje a tanulásra?''” Amikor a kis FerencFrancesco hazament a templomból, kitört a vihar. FerencŐ a szemrehányásokra egy szót se válaszolt. Végül édesanyja kétségbeesetten kiáltott fel: ''Most mit írjak a papának, aki miattad van tőlünk távol, érted dolgozik, hogy tanulhass, hogy páter lehess?!'' FerencA gyermek könnyekre fakadt és csak annyit mondott: „''Mama, nem vagyok bűnös, mert nem tanulok, azért sem mert templomba járok. Mama, arról van szó, hogy a tanító egy rossz pap.''” Amíg ezek otthon Itáliában történtek édesapjának egyre az járt az eszében, hogy ha fia páter akar lenni, tanulhat valami jót egy kiugrott paptól? Azonnal írt feleségének, hogy vegye ki az iskolából. Édesanyja ''Angelo CaccavotCaccavót'' választotta új magántanárnak és megérte, hogy fia osztályelső lett.<ref>Blanár, 10-13. old.</ref>

Pietrelcina vallásos falu volt, ahol az év összes ünnepnapját megtartották, és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Bár írástudatlanok voltak, FerencFrancesco szülei megjegyezték és gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket. A család tagjai naponta jártak [[szentmise|Szentmiséreszentmisére]], esténként imádkozták a [[rózsafüzér]]t és Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe előtt három napos böjtöt[[böjt]]öt tartottak. Úgy tartják, hogy FerencFrancesco gyermekkorától kezdve látta [[Jézus]]t, [[Szűz Mária|Szűz Máriát]] és az őrzőangyalát, és beszélgetni is tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre mások is képesek.

1903. január 6-án belépett a [[morcone]]i kapucinusok közösségébe, ahol ugyanebben a hónapban öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater Pio nevet (=Pio testvér) nevet. [[Noviciátus|Novícius]] korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a cellájában.

A hat évig tartó papiteológiai tanulmányok megkezdése előtt, ökrös szekéren utazott [[Assisi Szent Ferenc]] szerzetesrendjébe. Három évvel később, 1907. január 27-én, ünnepélyes fogadalmat tett. Tizenhét évesen hirtelen megbetegedett, rosszul érezte magát, étvágytalanságra, álmatlanságra, kimerültségre, ájulásra és szörnyű fejfájásra panaszkodott. Sűrűn hányt és, csak tejet és sajtot tudott enni. Életrajzírói szerint ez idő alatt, a testi megbetegedéseivel egyidejűleg, megmagyarázhatatlan jelenség kezdődött. Történeteik szerint az ember hangokat hallhatott a szobájából éjjelenként -– néha sikításokat és ordításokat. Imádság alatt Pio testvér eszméletlen volt, mintha ott se lett volna. Egyik szerzetestársa azt állítja, hogy egyszer látta extázisban a föld felett lebegni.

1905 júniusában Pio testvér egészsége annyira visszaesett, hogy elöljárói egy hegyi kolostorba[[kolostor]]ba küldték abban a reményben, hogy a levegőváltozás jó hatással lesz rá. Egészségi állapota rosszabb lett, ekkor az orvosok azt javasolták, hogy térjen vissza szülőfalujába. Egészségi állapota ott is rosszabbra fordult.

[[1910]]. augusztus 10-én [[Benevento|Beneventóban]] [[Paolo Schinosi]] érsek pappá szentelte. Négy nappal később első szentmiséjét a pietrelcinai Angyalos Boldogasszony plébániatemplomban mutatta be. A szentelést követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a [[stigma|stigmák]] megjelentek: tenyere közepén, talpán és a mellkas egy pontján.<ref>Lásd 1911. szept. 8-án írt lelki vezetőjéhez levelét, in: Pio atya levelei. MÉCS, Budapest, 2008., 28-29. old.</ref> A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Bizonytalan egészségügyiegészségi állapota miatt 1916-ig engedélyezték neki, hogy kapucinus habitust viselve a családjával maradhasson. Ezen idő alatt iskolában tanított, és naponta misézett, prédikált.

:„''Ahányszor visszatértek a pilóták a küldetésről'' -– mondja -– ''egy szerzetesről beszéltek, aki megjelent az égben, hogy visszafordítsa a gépeket. Mindenki nevetett ezeken a hihetetlen történeteken. De mivel ezek a történések ismétlődtek a parancsnok úgy döntött, hogy személyesen veszi elejét az ügynek. Egy repülőszázadot vezényelt, hogy megsemmisítsenek egy titkos német hadianyagraktárt San Giovanni Rotondo területén. Ezidáig senkinek sem sikerült ebbe az irányba menni a misztikus illúzió miatt, amely visszafordította a repülőket. Mivel ez már egy ideje folyt, a bázison nyugtalanság volt. Mindannyian kíváncsiak voltunk a művelet eredményére. Amikor a repülőszázad visszatért, elmentünk megkérdezni, hogy mi történt. Az amerikai parancsnok feldúlt volt. Elmesélte, hogy amint a célpont közelébe értek, ő és a pilótái láttak egy szerzetest az égben, amint magasra emeli a kezét. A bombák maguktól lehulltak a fák közé és a gépek visszafordultak, a pilóták részéről bármilyen beavatkozás nélkül. Azon az estén ez az eset volt a fő téma. Mindenkit az érdekelt, hogy ki volt ez a kísértet, akinek a gépek engedelmeskedtek. Valaki elmesélte a parancsnoknak, hogy San Giovanniban él egy stigmatizált pap, akit mindenki szentnek tart, és hogy lehet, hogy ő a felelős a gépek visszafordításáért. A parancsnok nehezen hitte el, de mihelyst lehetett meg akarta tudni az igazságot. A háború után a parancsnok néhány pilótája kíséretében megérkezett a kapucinus kolostorba. Amint átlépte a szentély küszöbét, meglátott néhány szerzetest, akik közül felismerte azt, aki megállította a repülőket. Pio atya odament hozzá, vállára tette a kezét és ezt mondta: „Szóval te voltál az, aki mindannyiunkat el akart távolítani.” A parancsnok letérdelt előtte. Pio atya a szokásos beneventói akcentusával beszélt, de a tábornok meg volt győződve arról, hogy angolul beszélt. A parancsnok, aki protestáns volt áttért a katolikus hitre.”''<ref>[http://www.sanpadrepio.com/Flymonk.htm A repülő szerzetes]</ref>

[[Fájl:Padre-Pio-young.jpg|bélyegkép|250px|right|Fiatalon, kezein a [[stigma|stigmákkal]]]]

A gyermekkori betegségei mellett Pio atya életében "asztmás„asztmás hörghurutban"hörghurutban” szenvedett. Emellett nagy volt a veseköve, amely gyakori hasüregi fájdalmat okozott neki. Továbbá krónikus gyomorhurutban is szenvedett, amely később fekéllyé vált. Szenvedett még szem-, fül-, orr- és torokgyulladásban, amely később orrnyálkahártya-gyulladást és hallójárat-gyulladást okozott.

1925-ben Pio atyát lágyéksérvvel műtötték, s röviddel ezután egy nagy ciszta alakult ki a nyakán, amelyet műtéti úton kellett később eltávolítani. Egy másik műtétre volt szükség, hogy eltávolíthassanak egy rosszindulatú tumort a fülén. Az operáció után Pio atyának sugárkezelésre[[sugárkezelés]]re volt szüksége, amely sikeres volt, úgy tűnik, két kezelés után.

1956-ban komoly nyálkás mellhártyagyulladást diagnosztizáltak nála. A diagnózist ''Professzor Cataldo Cassano'' állapította meg, aki személyesen is komoly mennyiségű folyadékot szívott kile Pio atya testéből. Négy egymást követő hónapban maradt ágyban ezután.

Idős korában Pio atyát ízületgyulladásízületi gyulladás kínozta. Pio atya nem engedte, hogy altassák. Az orvosok helyi érzéstelenítést alkalmaztak, vagy megpróbálták leitatni, hogy kevésbé érezze a műtéteket. Egyszer azt mondta az orvosának: „''Ne keverjük a kapucsínót alkohollal.''” - célozva ezzel azzal a hasonlóságra, amely a kapucinus és a kapucsínó szó között fennáll.

[[Fájl:Padre Pio portret.jpg|bélyegkép|A keresztény elmélkedés erős híveként Pio atya ezt mondta: „A könyveken keresztül az ember Istent keresi; az elmélkedés által viszont meg is találja.”találja”]]

Pio atya hitte, hogy Isten szeretete elválaszthatatlan a szenvedéstől, és hogy a lélek úgy juthat el Istenhez, ha mindent elszenved. Úgy érezte, hogy a lelke egy kaotikus labirintusban van teljesenteljes elhagyatottságba merülve mintha a pokol legmélyebb bugyrában volna. Hívei azt tartják, hogy eme lelki szenvedés ideje alatt Pio atyát megtámadta a Sátán lelkileg és testileg is. Hívei azt is tartják még, hogy a Sátán ördögi fogásokkal akarta Pio atya szenvedését növelni. Ez úgy történt, hogy megjelent a [[Sátán|"világosság angyalaként"]] vagy megsemmisített vagy megváltoztatott leveleket, amelyeket a lelki vezető kapott és küldött. ''Ágoston atya'' ezt megerősítette, amikor ezt mondta:

Közeli barátja, Ágoston atya írt neki 1915-ben konkrét kérdésekkel, hogy pl. mikor tapasztalt először látomásokat, hogy talán a stigmák ajándékában részesült, és hogy érezte-e Krisztus keresztútjának fájdalmait, nevezetesen a töviskoronázást és az ostorozást. Pio atya azt válaszolta, hogy látomásai noviciátus kora óta vannak (1903–1904). Leírta azt is, hogy bár megkapta a stigmákat, annyira megijedt tőlük, hogy kérte az Urat arra, hogy vegye vissza őket. Nem kívánta, hogy a fájdalom elmúljék, csak a látható sebhelyek, attól a pillanattól kezdve leírhatatlan és majdnem elviselhetetlen megaláztatásnak vélte a sebeket. A látható sebek eltűntek egy időre, de 1918 szeptemberében újra megjelentek. Jelentette, ugyanakkor, hogy a fájdalom ez idő alatt megmaradt és hevesebb volt bizonyos napokon (pénteken) és különböző körülmények között. Azt is elmondta, hogy valóban megtapasztalta a töviskoronázás és az ostorozás fájdalmát. Nem tudta pontosan megmondani a tapasztalat gyakoriságát, de azt elmondta, hogy pár éve heti rendszerességgel elszenvedte ezeket.

Foggiai atyák megbízták Dr. Luigi Romanellit, - Barletta városának kórházából érkezett - aki figyelte és kezelte a sebeket. Dr. Amico Bignami - Római Egyetem patológusa - javaslatára a kötésre pecséteket tettek. Dr. Romelli tizenöt hónapon keresztül vizsgálta. A sebekről végül jelentésében azt írja nem tudta osztályozni, de úgy vette észre nem felületi sebekről van szó. A sebek legkisebb nyomásra is éles fájdalmat váltottak ki. A kéz sebei kétoldali benyomásánál ürességet érzett, de nem tudta megállapítani, hogy összeértösszeértek volna-e az ujjai a kéz vastagságában a fájdalmak miatt.<ref>Maria Winowska: Padre Pio igazi arca, Evilági és síron túli élete, 112. oldal, Ecclesia Könyvkiadó, 2002, Budapest, Krisztus mai tanúi sorozat, {{ISBN|963-363-251-X}}</ref><ref>[http://www.magyarkurir.hu/hirek/pio-atya-stigmai-es-karbolsav-vad-mi-az-igazsag Pio atya stigmái és a karbolsav-vád – mi az igazság? in: Magyar Kurír, 2012.06.14]</ref>

A [[második világháború]] alatt Olaszországban a kenyeret jegyre adták. Pio atya monostorának mindig sok vendége volt és ott voltak a szegények is, akik ételért jöttek. Egy napon a szerzetesek az ebédlőbe mentek és rájöttek, hogy a kosárban csak alig két vekni kenyér van. Imádkoztak és leültek mielőtt elkezdtek volna enni. Pio atya bement a templomba, és amikor visszatért, egy halom kenyeret tartott a kezében. A felettese kérdezte Pio atyát: "Hol„Hol kaptad ezt a több vekni kenyeret?"” -– "Egy„Egy [[Zarándok (egyértelműsítő lap)|zarándok]] az ajtónál nekem adta őket"őket”, válaszolta Pio atya. Senki sem kommentálta az esetet, de mindenki azt gondolta, hogy csak Pio atya találkozhatott ilyen zarándokkal.

Egyszer Pio atya monostorában egy szerzetes elfelejtett ostyát előkészíteni a [[szentmise]] áldozathoz, az [[Eucharisztia|Eucharisztiához]]. Csak néhány rendelkezésre álló ostya volt. De az átváltoztatás után, amikor Pio atya elkezdte kiosztani az ostyát az embereknek, több ostya maradt a szertartás végén, több mint amennyit azelőtt felszenteltek.

Pio atya egyik lelki lánya éppen egy tőle érkezett levelet olvasott az út oldalán. A szél kifújta a levelet a kezéből, távol, a lejtőn le egy rétre. A levél a nőtől messzire repült, azután hirtelen abbahagyta a repülést és megállapodott egy kövön. Így a nő visszakapta a levelét. A következő nap találkozott Pió atyával aki azt mondta neki: "Legközelebb„Legközelebb figyelj a szélre. Ha nem tettem volna a lábamat a levélre, a szél messze röpítette volna, le a völgybe."”

Cleonice mesélte, aki Pio atya lelki lánya volt: A második világháború alatt az unokaöcsém fogságba került. Nem kaptunk híreket róla egy éven keresztül, és mindenki azt hitte, hogy már meghalt. A szülei nagyon aggódtak az élete miatt. Az anyja egy napon elment Pió atyához és letérdelt a szerzetes előtt, aki a gyóntatószékben volt: "Mondd„Mondd el nekem, ha a fiam él. Nem fogok innen addig elmenni, amíg nem mondod el nekem!"” -– Pio atya együttérzett vele, és néhány könnycseppel az arcán azt mondta: "Állj„Állj fel és menj békével."” -– Néhány nappal később, nem tudtam ellenállni a fájdalom gondolatának, amit a szülők elviseltek, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy csodát kérek Pió atyától. Mondtam neki: "Atyám„Atyám, egy levelet fogok írni az unokaöcsémnek, Giovanninónak. A borítékra csak a nevét fogom írni, mert nem tudjuk, hogy ő hol van. Te és az őrangyalod vigyétek el a levelet neki."” -– Pio atya nem válaszolt, úgyhogy megírtam a levelet. Este az éjjeliszekrényemre tettem, mielőtt ágyba bújtam volna. A következő reggelen nagy meglepetésemre, csodálkozásomra és félelmemre azt találtam, hogy a levél nem volt ott. Hálálkodva mentem Pio atyához, de ő azt mondta nekem: "A„A Miasszonyunknak adj hálát!"” Tizenöt nappal később az unokaöcsénk választ küldött a levélre. Akkor a családunkban mindenki boldog volt, hálát és köszönetet mondott Istennek és PióPio atyának.

A második világháború alatt Luisa fia tiszt volt az [[Brit Királyi Haditengerészet]]nél. Luisa mindennap imádkozott a fia megtéréséért és üdvözüléséért. Egy napon egy angol zarándok érkezett San Giovanni Rotondóba és néhány angol újság volt nála. Luisa el akarta olvasni őket. Az egyik hír egy elsüllyedt hadihajóról szólt, arról, amin a fiát állomásoztatták. Sírva ment Pió atyához, aki vigasztalta őt: "Ki„Ki mondta neked, hogy a fiad meghalt?"” -– Pio atya pontosan elmondta neki a szálloda nevét és címét, ahol a fiatal tiszt volt, miután megmenekült a hajótörésből az [[Atlanti-óceánonóceán]]on. Ott várta az új szolgálati beosztását. Luisa egy levelet küldött neki, és néhány hét után választ kapott a fiától.

Egy nő San Giovanni Rotondóban olyan jó ember volt, hogy Pio atya azt mondta róla, hogy lehetetlen volt hibát találni a lelkében, amit meg kellene bocsátani. Más szóval megérte, hogy a [[mennyország]]ba mehessen. Paolina egyszer komolyan betegnek érezte magát. Az orvosok azt mondták, hogy nincs remény számára. A férje és öt gyereke a zárdába mentek hogy Pio atyával imádkozzanak, és kérjék meg őt, hogy segítsen rajta. Az öt gyerek közül kettő húzta Pio atya ruháját, és sírt. Pio atyát ez felzaklatta, de megpróbálta vigasztalni őket és megígérte, hogy imádkozni fog értük, de semmi többet. Néhány nappal később a hetedik óra elején a szentséges atya viselkedése változott. Valójában Paolina gyógyulását kérte és elmondta mindenkinek: "„[[Húsvét]] napján fog feltámadni."” De [[Nagypénteknagypéntek]]en Paolina öntudatát vesztette, és [[kóma (orvostudomány)|kómába]] esett. Néhány óra múlva, szombaton Paolina meghalt. A rokonai közül néhány elvitte az esküvői ruháját, hogy ráadják az ország egy régi hagyománya szerint. Más rokonok a zárdába futottak, hogy csodát kérjenek Pio atyától. Ő azt válaszolta nekik: "Ő„Ő újra élni fog"fog” -– és a Szentmise oltárához ment. Pio atya elkezdte énekelni a Gloriát és amikor a harangok zúgása bejelentette Krisztus feltámadását, Pio atya hangja egy zokogással elcsuklott és a szemei tele voltak könnyel. Ugyanabban a pillanatban Paolina feltámadt. Mindenféle segítség nélkül felkelt az ágyból, letérdelt és háromszor elimádkozta a [[Apostoli hitvallás|Hiszekegyet]]. Azután felállt és mosolygott. Meggyógyult...Meggyógyult… vagy jobb, ha azt mondjuk: feltámadt. Tény, hogy PióPio atya nem azt mondta: "magához„magához fog térni"térni”, hanem azt: "fel„fel fog támadni"támadni”. Amikor Paolinát megkérdezték, hogy mi történt az időszak alatt, amikor ő halott volt, azt válaszolta: "felmentem„felmentem, mentem, mentem; amikor elértem egy nagy fénybe, visszatértem."”

"Az első lányomat, aki 1953-ban született, megmentette Pio atya, amikor ő tizennyolc hónapos volt," - mondta egy nő. -– 1955. január 6-ának reggelén a férjem és én templomban voltunk, ahova Szentmisére mentünk, a lányunk a nagyapjával otthon volt. Történt egy baleset: a gyerek beleesett egy kádba, amiben forró vizet forraltak. Megégett a hasán és a hátán. Az orvos kijött egy órán belül, de azt mondta, vigyük kórházba azonnal, mert belehalhat a sebeibe. Ezért nem is adott gyógyszert nekünk. Ahogy az orvos elment, elkezdtem imádkozni Pio atya segítségéért. Majdnem dél volt. Ahogy készültem, hogy menjünk a kórházba, a lányom, aki egyedül volt a hálószobában, hívott engem: "Anyuci, nekem nincs is sebem már!" - "Hogy lehet az?" - Kérdeztem kíváncsian őt. Azt válaszolta: "Pio atya jött el. A kezét az égésemre tette, és elvette a sebemet." Valóban nem volt az égésnek nyoma a lányom testén, bár az orvos azt mondta nekem, hogy a lányom meg fog halni.

* Blanár Mihály: Szent Pio atya, a titokzatos karizmatikus, Testvéri Szolgálat Alapítvány, Esztergom, 1982.

* Harmath Károly: Pietrelcinai Pio atya, Agapé, Novi SadÚjvidék, 1987.

* {{hely|padrepio.catholicwebservices.com}}[http://www.padrepio.catholicwebservices.com/ENGLISH/Miracles.htm Father Pio's Miracles], {{en}} 2013. június 16.