„Termőtáj” változatai közötti eltérés

A '''termőtáj''' (''gynoeceum'', ógörög eredetű szó a ''güné'' = „nő, leány” és az ''oikosz'' = „lakás” szavak összetételéből; magyarosra átírva: ''ginőceum'' vagy ''günőceum''; a virágképletbeli jele: '''G''') a [[virág (botanika)|virág]] női jellegű tája, voltaképpen a termőlevelek összessége, a virág legbelső tája, melyet kétivarú virágban a [[porzótáj]] (andrőceum) vesz körül. A termőlevelek ''(carpellum)'' – melyek a termőtájat alkotják – a [[nyitvatermők]]nél ''(„Gymnospermae”)'' még szabadon állnak, a [[zárvatermők]] ''(Magnoliophyta, Angiospermae)'' esetében üreges képződménnyé, termővé ''(pistillum)'' lesznek. Mind a nyitva-, mind a zárvatermők termőlevele homológ képződmény a heterospórás [[harasztok]] makrosporofillumával, vagyis a nagyméretű, női jellegű spórákat – makrospórákat – létrehozó levelével (''phyllum'' = „levél”). Vagyis tulajdonképpen a heterospórás harasztok makrosporofillumából levezethető a [[virágos növények|virágos–magvas növények]] ''(Spermatophyta)'' termőlevele, mely az ősi magvas növényeknél (pl. [[magvaspáfrányok]] – ''Pteridospermae''; [[cikászok]] – ''Cycadophyta'') még erőteljesen lomblevélszerű, és a magkezdemények teljesen fedetlenül helyezkednek el rajta. A zárvatermők termőlevelének alsó része zárt, üreges, ez a magház ''(ovarium)'', melyben a magkezdemények helyezkednek el. Fölfelé keskenyedő folytatása a bibeszál ''(stylus)'', befejező, csúcsi része pedig a bibe ''(stigma)''. Ha a bibeszál hiányzik, akkor ülő bibéről beszélünk (pl. [[mák]]).

 

 

== A termőtájak osztályzása ==

 

A zárvatermők termőtáját a termőlevelek száma és azok összenövése alapján több csoportra oszthatjuk. Ha a termőtáj egyetlen termőlevélből áll – mely így maga a termő is – akkor egytermőleveles vagy '''monokarp''' ''(monocarp)'' termőtájról beszélünk (pl. [[búza]], [[barack]], [[szarkaláb]]). Ha a termő kettő vagy több termőlevél összenövéséből alakul ki, akkor többtermőleveles vagy '''polikarp''' ''(polycarp)'' termőtájról beszélünk. Ennek további két típusát különíthetjük el. Az ősibb típusban a termőlevelek külön-külön, önmagukban nőnek össze, vagyis annyi termő alakul ki, ahány termőlevél eredendően volt. Ez az ún. '''apokarp''' ''(apocarp)'' termőtáj (ez jellemző pl. a [[boglárkafélék]]re). Fejlettebb az olyan polikarp ginőceum, amelyben a termőlevelek széleikkel egyetlen termővé nőttek össze. Ezt hívjuk forrt vagy '''cönokarp''' ''(coenocarp)'' termőtájnak. Az összenövés mértéke szerint a cönokarp ginőceumot további két típusra oszthatjuk. Ha a szomszédos termőlevelek nagyobb felületeikkel nőnek össze, és az összenőtt termőlevélrészletek a termő, elsősorban a magház üregébe benőve középen összeérő válaszfalakat alkotnak, akkor '''szünkarp''' ''(syncarp)'' termőtájról beszélhetünk. Az ilyen magház magától értetődően többüregű (pl. [[liliomfélék|liliom]]). Ha viszont az összenőtt termőlevelek szélei csak bizonyos mértékig nyomulnak be a magház üregébe, akkor '''parakarp''' ''(paracarp)'' termőtájról van szó. A magházba betüremlő részeket rekeszfalaknak nevezik. A parakarp ginőceum magháza bár együregű, de több rekeszre tagolódik (pl. [[pipacs]]). A cönokarp termőtájak közül a szünkarp termőtájat tekintik az ősibb típusúnak, mert a parakarp termőtáj úgy alakult ki, hogy a szünkarp termőtáj magházában lévő válaszfalak részben vagy egészben eltűntek, így létrehozva az együregű, többrekeszű magházat.