„Beaver Club” változatai közötti eltérés

A '''Beaver Club''' 1785-ben létrejött gentlemen's dining club, melyet túlnyomórészt anglofónanglofon montréali szőrmekereskedők alapítottak. A klub szabályzata szerint ülésük célja, hogy "a„a téli időszakban meghatározott időközönként a társadalom rendkívül tiszteletreméltó férfiait, akik életük nagy részét egy vad országban töltötték, és szembesültek a kanadai prémkereskedelem nehézségeivel, összehozza."”<ref name="jewels">{{Hivatkozás/Könyv |last=Larry Gingras |title=The Beaver Club Jewels |year=1972}}</ref> Találkozásaikról csak töredékes feljegyzések maradtak fenn, ám ezekből nyilvánvalóvá válik, hogy a Beaver Club a North West Company csapatszellemét hivatott kifejezni.<ref name="honorable">{{Hivatkozás/Könyv |last=Douglas Mackay |title=The Honorable Company, A History of the Hudson's Bay Company |year=1936 |publisher=Bobbs-Merrill Co., N.Y.}}</ref> A Beaver Club tagjai voltak a későbbi montréali felsőosztály elődei.

[[Fájl:Fur_traders_in_canada_1777.jpg|balra|bélyegkép| 1777-ben egyEgy kanadai prémkereskedő 1777-ben]]

[[Fájl:Voyageur_canoe.jpg|balra|bélyegkép| Rivális Hudson's Bay Company kenu 1890-ben. Prémkereskedőt és feleségét szállítja, pont úgyugyanúgy, mint az szokásban volt a North West Company-nálCompanynál ]]

[[Fájl:Alexander_Henry_(1739-1824).jpg|balra|bélyegkép| Alexander Henry (1739–1824), Aa Beaver Club alelnöke, aki publikálta felfedezéseit és élményeit az Ojibwaojibwa törzzsel, mielőtt belépett volna a North West Company-be. Companybe]]

A 18. századi [[Észak-Amerika|Észak-Amerikában]] a [[Montréal|montréali]] szőrme "bárókat”„szőrmebárókat” gazdagságuk és pazar életmódjuk alapján csak Virginia dohány "uraival"„dohányuraival” lehetett volna összehasonlítani.<ref name="montreal">{{Hivatkozás/Könyv |last=William Henry Atherton |title=Montreal 1535-1914 |url=https://archive.org/details/montreal02athe |year=1914 |publisher=S.J.Clarke Publishing Co. |location=Montreal}}</ref> A Beaver Club tagjai ''[[Bonviván|bon viveurs]]-''ként éltek, és híresek voltak [[Skót-felföld|skót -felföldi]] vendégszeretetükről és vidám, örömteli magatartásukról, melyek az üléseiket jellemezték.<ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=[[Agnes Christina Laut]] |title=Lords of the North |year=1900 |publisher=W. Briggs |location=Toronto|}}</ref> John Bigsby, az angol geológus, a ''The Shoe and Canoe'' című szórakoztató könyvében ezeknek a kezdeti montréali szőrmekereskedőknek az életét ismerteti:

''Számos fiatalember, fõkéntfőként jó skót családok leszármazottai, akik jóképességű, merész és talán kissé meggondolatlan emberek, társasággá (t.iti. North West Company) alakultak, hogy forgalmat bonyolítsanak a tiltott földön. (t.iti. a rivális Hudson's Bay Company területén ) a királyi okirat ellenében.''

''Az első osztályú Indiánindián kereskedő nem egyszerű hétköznapi ember.'' ''Katona-kereskedő, és egyesíti az egyik nemességét a másik dörzsöltségével.'' ''Montréal akkor a legjobb hely volt hogy az ember ilyen- osztálybeliekkel találkozzon.'' ''Gyorsan költekeznek, ismernek minden bohóckodást, csínyt és utcai bolondozást, és tőlük származik az összes agyafúrt dolog: de ezek csak rövid pihenőnapok számukra: amikor arcuk nyugatra fordul, a sodrás irányába, karakterük egyből megváltozik.''

''Az Indiánindián kereskedő merész, szögletes mellkasú, masszív, napbarnította ember, akinek rendkívül hosszú a haja, így védekezik a szúnyogok ellen.'' ''Ugyanúgy otthon van lóháton vagy a kenuban - fáradhatatlan, amikor szükség van rá, nem törődik a meleggel és hideggel, és bátor, mint az acél, mintha elbűvölő életet élne, olyan országokban, ahol a királynő törvényei alig vannak jelen, ahol csak az egyén törvényei érvényesek.'' ''Gyakran nemcsak az indiánokkal kell megküzdenie és a többi kereskedővel helyt állnia, hanem küzdenie kell a saját embereivel is.'' ''A kedvesség, erő és az ügyesség birtokában általában egy kivételével a fenntfent említettek mindegyikével meg kell küzdenie.''<ref name="canoe">{{Hivatkozás/Könyv |last=[[John Jeremiah Bigsby]] |title=The Shoe and Canoe |url=https://archive.org/details/shoecanoeorpictu01bigsuoft |year=1850 |publisher=Chapman and Hall |location=Canada |page=[https://archive.org/details/shoecanoeorpictu01bigsuoft/page/124 124] |quote=beaver club bigsby.}}</ref>

1786-ban a Simon McTavish és a Frobisher család által irányított North West Company-nekCompanynek 28 fő partnere volt, akik egy 2000 fős hadseregnyi személyzet lévén folytatták kereskedelmüket, nem számítva ide indián partnereiket.<ref>{{Hivatkozás/Könyv |title=Collections of the Massachusetts Historical Society for the year 1786 - Province of Quebec |year=1786}}</ref> Ugyanebben az évben 203,&nbsp;378. font értékben exportáltak szőrmét, amit 116,&nbsp;623 hód bundahódbunda és 473,&nbsp;534 másfajta prém tett ki. Ahogyan a bevétel emelkedni kezdett, a North West Company fő partnerei visszavonultak a vadonba való felfedezésektől, hogy üzletüket egyengessék Montréalból London és Párizs irányába. Megfelelő megjelenéssel kettőkét vagy három fő partner indult mindig útnak Montréalból az éves 'telelő fiatal partnerek' találkozójára a Grand Portage (mai Minnesota) és Fort William környékére (mai OntraioOntario).

Lachine-ál, a mai Montréal déli részénél, a montréali társak felszálltak hatalmas kenuikra, amiketamelyeket voyageurs-eik (francia-kanadai kereskedők) és vadászaik irányítottak hosszú bundákba öltözve fényes selyem szalagokkalselyemszalagokkal a fejük és nyakuk körül. A voyageurs-ök voltak a legtapasztaltabb kenuzók és vadon utazók a világon, és a partnereket oly nagy büszkeséggel töltötte el megeddzettmegedzett szolgálóik szakismerete, hogy minden út után egy ''régale''-t adtak nekik, ami egy gallon rum volt. A partnerek szembetűnő látványt nyújtottak kenuikban, fodrozott és aranyfonatokkal díszitettdíszített ruhákban és [[sárgaréz]] markolatú pisztollyal és tőrrel övükön. 1894-ben Brian Hughes leírta nagyapja (James Hughes, 1813-ban lett a klub tagja), emlékezéseit a partnerek vadonba való utazásairól:

''Hatalmas folyókat utaztak át, mintha királyok új területeket foglaltak volna el. Drága bundákba öltöztek, hatalmas kenujaik, amiket a még talán skót klántagjaiknál is megbízhatóbb és hűségesebb kanadai voyageurs-eik irányítottak, pedig minden szükség- és luxuscikkel rendelkeztek. Mindig vittek magukkal az útra szakácsokat és pékeket, valamint mindenféle ínyencséget és borok kifogyhatatlan választékát.''

A Beaver Club embereit vendégszeretőnek és nagyvonalúnak tartották, ennek is köszönhető, hogy vagyonukat sokszor eltékozolták. Példa erre Nicholas Montour, a North West Company tagja, aki 1792-ben 20.&nbsp;000 fontnyi vagyonnal vonult vissza. Vásárolt magának földbirtokot, aminek még növelnie is kellett volna vagyonát, de nyitott és adakozó jelleme vendégei irányában felemésztette midenétmindenét majorsági házán kívül. 1808-ban John Lambert a következőket jegyezte le:

''Ez túl gyakran megesik a North West Company tagjaival, akik visszavonulnak a munka terhétől. Hirtelen a civilizált életben találják magukat, miután éveket töltöttek számkivetésben sivár erdőkben barbárok között. Hajlamosak arra, hogy a luxus és kifinomultság, amiknek kísértése túl erős, hogy legyőzzék, elkápráztatjaelkápráztassa őket. Így gyakran hibába és extravaganciába esnek, aminek során elvesztik nehezen megszerzett vagyonukat''.<ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=John Lambert |title=Travels through Canada and the United States of North America |year=1808}}</ref>

[[Fájl:Beaver_Hall,_Montreal.jpg|balra|bélyegkép| Beaver Hall, Joseph Frobisher otthona. Az 1792-ben épült étkezőben 40 vendég kényelmesen elfért. ]]

[[Fájl:GG-George_Ramsay.jpg|balra|bélyegkép| Lord Dalhousie 1824-ben írta naplójában: "Összességében„Összességében nem emlékszem arra, hogy valaha kellemesebb vagy érdekesebb napom lett volna életemben, mint a Beaver Clubnál." ”]]

Eleinte a Club tagjai szigorú zártságot tartottak fenntfent a tagságot illetően. Később megnyitották kapuikat, és a tagszám ötven főben volt maximalizálva tíz tiszteletbeli taggal. Találkozóik során lehetőség volt új kereskedőkkel megismerkedni, akik az Indiánindián kereskedelemből időnként visszatértek. A potenciális tagokat szavazás útján választották társadalmi státuszuk és karakterük alapján, majd pedig vendégként meghívták egy ülésükre. A vacsora után újabb szavazás volt, ami után csak akkor vált taggá az illető, ha egységesen jóváhagyták.<ref name="montreal">{{Hivatkozás/Könyv |last=William Henry Atherton |title=Montreal 1535-1914 |url=https://archive.org/details/montreal02athe |year=1914 |publisher=S.J.Clarke Publishing Co. |location=Montreal}}</ref> A tagok nagy része felföldi-skót volt, de voltak francia-kanadaiak, angolok, írek és a tizenhárom gyarmatról menekült loyalisták is: "mind„mind ízig-vérig kozmopoliták ízlés és társulás szempontjábólszempontjából”."

Kevés feljegyzés maradt fenn, de a közismerten részt vevő vendégek között szerepelszerepelt Lord Selkirk, Sir Gordon Drummond tábornok, Sir Isaac Brock tábornok, [[Washington Irving]], Sir Roger Sheaffe tábornok, [[John Franklin|Sir John Franklin]], [[Thomas Moore (költő)|Thomas Moore]], John Jacob Astor és Lord Dalhousie. Az utóbbi tag naplójában a következőket írta: "Összességében„Összességében nem emlékszem arra, hogy valaha kellemesebb vagy érdekesebb napom lett volna életemben, mint a Beaver Clubnál."”<ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=[[George Ramsay, 9th Earl of Dalhousie|George Ramsay, Earl of Dalhousie]] |editor=Marjory Whitelaw |title=The Dalhousie Journals}}</ref> Lord Dalhousie hálából küldött James Hughes-nak, akivel sokat tartózkodott együtt Montréal-banMontréalban, egy aranyozott ezüst tubák dobozttubákdobozt a következő felirattal: "James„James Hughes-nak Dalhousie grófjától, a Beaver Club emlékére, Májusmájus 24, 1824."<ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=Jo-Anne Fiske |title=New faces of the fur trade: selected papers of the Seventh North American Fur Trade Conference |year=1995 |location=Halifax, Nova Scotia}}</ref>

A vacsorák délután 4-kor kezdődtek. A tagok csipkékkel és fodrokkal gazdagon díszített ruhákban érkeztek, cipőiken ezüst csattokkalezüstcsatokkal. Nyakukon ott függött kék szalagon a Club hatalmas arany medálja a "Fortitude„Fortitude in Distress"Distress” (bátorságBátorság a nehézségek között) felirattal.

Az ünnepség kezdetét a békepipa átadása [[Békepipa|jellemezte]], amelyet az az est elnökének beszéde követett. Ezután pirítósokat készítettek, és pedigéspedig mindig ötöt: Mindenszentek Anyjának; [[III. György brit király|a Királynakkirálynak]] ; a szőrme kereskedelemszőrmekereskedelem minden ágazatának; feleségeknek és gyerekeknek és a távollévő tagoknak. Ezután skót dudák kíséretében egy vörös bársony emelvényenbársonyemelvényen lángoló [[Vaddisznó|vadkan]] fejet hoztak be az étkezőbe, ami a szájába helyezett kámfortól világított.<ref name="mcgill">{{Cite web |url=http://digital.library.mcgill.ca/nwc/history/07.htm |title=Wintering Partners of the North West Company |publisher=McGill University of McGill |year=2001}}</ref>

A tagokat egy nagy [[mahagóni]] asztal körül ülveültek, szolgák felváltva szolgálták ki a keletről és nyugatról importált luxuscikkekkel, valamint tengerentúli különlegeségekkelkülönlegességekkel.

Vacsora után az előbbi formalitásokat félretéve a jelenlévők régi voyageur dalokat énekeltek, és adomáztak veszedelmes kalandjaikról a régi szőrmekereskedői időkből. Az ünnepély gyakran másnap reggelig tartott. Sokszor a tagok asztalon táncoltak, és eljátszottak különböző kenus túrákat, miközben üvegek, tányérok, poharak és székek törtek össze a darab során. A padlón ülve felsorakoztak, mintha egy kenuban ültek volna, és imitálták az evezést sétabotokkal vagy kardokkal. <ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=Carolyn Podruchny |title=Making the Voyageur World: Travelers And Traders in the North American Fur Trade}}</ref> Egy ilyen vacsorán húsz tag (köztük Sir [[Alexander Mackenzie|Sir Alexander Mackenzie]] és William McGillivray ) reggel 4-kor még mindig énekelt és táncolt, és közel 120 üveg bort fogyasztott el, tört össze vagy öntött ki aznap este.<ref name="mcgill">{{Cite web |url=http://digital.library.mcgill.ca/nwc/history/07.htm |title=Wintering Partners of the North West Company |publisher=McGill University of McGill |year=2001}}</ref>

A kereskedelmi bázisok létesítésével biztonságosabbá vált a vadonba való bemerészkedés, és mivel már nem voltak konkurens területek, amiket el lehetett volna foglalni, a régi felfedező szellem is eltűnt a szőrmekereskedelemben. 1809-ben a hetvenéves Alexander Henry, John Askinnek címzett levelében utalást tett a fokozódó különállásra a klub régi és új tagjai között: "Márcsak„Már csak mi négyen (ő maga, James McGill, Isaac Todd és Joseph Frobisher) vagyunk életben a régi tagok közül. Az összes többi North Western -tag kezdő és fiatal srác, akik nem a mi időnkben születtek, és azt gondolják, mindenkinél többet tudnak az Indiánokkalindiánokkal való kereskedelemről."<ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=Milo Quaife |title=The John Askin Papers |year=1931}}</ref>

A klub 1804-ig folytatta találkozásait. 1807 és 1824 között volt egy feltámadt érdeklődés a klub iránt, de mikor Sir George Simpson megpróbálta feltámasztani a klub tradícióit 1827-ben, a kísérlet kudarcot vallott. A régi kereskedői szellem eddigreaddigra eltűnt.<ref name="jewels">{{Hivatkozás/Könyv |last=Larry Gingras |title=The Beaver Club Jewels |year=1972}}</ref> Ennek ellenére számos tag, mint például Angus Shaw, Robert Dickson, William McGillivray és John Forsyth tagjai lettek a kisebb Canada Club-nakClubnak Londonban (1810 óta folyamatosan működik), ahol a találkozók az 1830-as évekig emlékeztettek a Beaver Club-raClubra.<ref>{{Hivatkozás/Könyv |last=Marjory Harper |title=Emigrant Homecomings: The Return Movement of Emigrants, 1600-2000}}</ref>

== HivatkozásokJegyzetek ==