„Ugo Foscolo” változatai közötti eltérés

Apja olasz születésű orvos volt, akitédesanyja, Diamanthina Szpatisz, görög nemzetiségű. Apját 1785-ben kineveztek a [[Split|spalatói]] kórház igazgatójának.; De máramikor három év múlva meghalt és ekkor, családja visszatért Zantébe. Édesanyja Diamanthina Szpatisz görög nemzetiségű volt. Innen 1793-ban [[Velence (Olaszország)|Velencébe]] jött, ahol korán megragadták lelkét az új politikai eszmék. Már 16 éves korában annyira szerepelt a diákok között, hogy az inkvizítorok sanda szemmel kezdték nézni viselkedését, és menekülnie kellett. Előbb a [[padova]]i egyetemre ment, de onnan csakhamar [[Bologna|Bolognába]] szökött, ahol beállt a [[Ciszpadániai Köztársaság]] vadászezredébe. Amikor Velencében megbukott az arisztokrata-uralom, Foscolo lelkesülten sietett oda vissza és hivatalt is vállalt az új demokrata kormány alatt. De az 1797-es [[Campo Formió-i béke]] csakhamar kiszolgáltatta Velencét [[Ausztria|Ausztriának]] és Foscolo [[Milánó]]ba ment, hogy az új [[Ciszalpin Köztársaság]] szabadságát élvezze. Itt ismerkedett meg kora két legnagyobb költőjével, [[Giuseppe Parini|Parini]]val és [[Vincenzo Monti|Monti]]val. Ismét katona lett és [[Firenze|Firenzében]] állomásozva, megbarátkozott [[Giovanni Battista Niccolini|Niccolinival]] is. Itt szerette meg Isabella Roncionit is, amely szerelmének történetét azután ''Jacopo Ortis''-ában írta meg. Bátran harcolt a [[Cento]], a [[Forte Urbano]], és a [[Trebbia]] melletti csatákban és hadnagyból kapitányságig vitte. Hősiesen viselkedett a megostromolt [[Genova|Genovában]] is (1800), ahonnan a [[marengói csata]] után Milánóba tért vissza. Ezután kevés félbeszakítással jobbára itt tartózkodott, épp oly élénken foglalkozva a közügyekkel és az irodalommal. Az 1813-as [[lipcsei csata]] után ismét felajánlotta kardját hazájának, de csakhamar le kellett azt tennie: már a következő évben az [[osztrákok]]é lett [[Lombardia]] és Foscolo, semhogy hűséget esküdjön a bitorlónak, száműzetésbe ment. Kis ideig [[Svájc]]ban tartózkodott, azután [[Anglia|Angliába]] ment, ahol sok nélkülözés közt élte napjait. Itt halt is meg, a kis cheswicki temetőben hantolták el, ahonnan 1871-ben szállították el tetemét az olaszok Pantheonjába, a firenzei Szent Kereszt bazilikába.

Foscolo leghíresebb munkája a már fentebb említett ''Jacopo Ortis utolsó levelei'', melyet 20 éves korában írt, kétségkívül [[Johann Wolfgang von Goethe|Goethe]] ''Werther''jének hatása alatt. E kis regény hősét is boldogtalan szerelem űzi öngyilkosságba, csakhogy a [[Szerelem (érzelem)|szerelem]] motívumához itt a hazaszereteté is járul, amennyiben Jacopo Ortis a Campo Formió-i béke után menekülni kénytelen Velencéből és szerelmi bánatát a haza sorsán való kétségbeesés is súlyosbítja. Egyrészt a kor ízlésének megfelelő világfájdalmas hangulat, másrészt a nemzeti elem erős előtérbe nyomulása Jacopo Ortis-t a [[19. század]] elejének egyik legolvasottabb könyvévé tették. De nemcsak e kettőnek köszönhette hírét, hanem eleven, plasztikus leírásokban gazdag nyelvének is, melyet illetékes olasz kritikusok a legelső modern prózának neveztek. Verses művei sorában első helyen ''A sírok'' ''(I sepolcri)'' című hosszabb költeménye áll, melyben a költő egy akkoriban kiadott és a sírok díszítését eltiltó rendeletből indulva ki, magas ódai szárnyalással elmélkedik a halálról, a nagyok dicsőségéről stb. Nagy gondolatok és klasszikus tökélyű forma e munkát [[Olaszország]] lírájának legértékesebb termékei közé emelték. Foscolo kisebb verseinek is a formatökély a főerénye, bár hangulata is, bizonyos melankolikus szentimentalizmus, vonzóvá teszik. Írt három tragédiát is ''(Tieste, Ajace, Ricciarda)'', de ezekben nem tudott szabadulni az [[Vittorio Alfieri|Alfieri]]-utánzás nyűgéből. Belefogott egy hosszabb ''Le Grazie'' című költeménybe, mely talán legszebb alkotása lett volna és melynek fennmaradt töredékei is megkapóak, lefordította [[Homérosz]] [[Iliasz]]ának mintegy 11 énekét, de a hangot nem találta el. Végül írt egy mintegy hat kötetre terjedő, jobbára irodalomtörténeti tárgyú tanulmányt, melyekmely azonban nagyon hamar elavultakelavult. Foscolóval az olasz irodalomtörténet a 19. század végén rendkívül sokat foglalkozott, nemzeti szempontból bizonyára túl is becsülve művei értékét.