A zene eredete nem ismert. Kialakulására különböző elméletek születettek: Rousseau szerint az olasz német emelt hangú beszédből, Darwin szerint az állathangok utánzásából, más tudós szerint a munkaritmusból fejlődött ki. Az bizonyos, hogy a nagy ókori kultúráknak (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) mindenképpen volt már rá jellemző saját zenéje, de hagyományos értelemben vett komoly zeneelmélet elsősorban az ókori görögöknél jelent meg. A matematikusként is ismert [[Püthagorasz]] (Kr. e. 570–495) már megkülönböztette a hangközök hosszát és arányát, majd a Kr. e. IV. században megjelent a [[kottaírás|hangjegyírás]] is, amelyről mintegy 40 töredékes felirat tanúskodik. A rómaiak átvették a görög zeneelméletét, és a késő ókori [[Boethius]] (480–524) írásai révén ezek hatottak a középkorban is. Természetesen – ahogy a későbbi korszakokban, úgy ebben az időben is – az elméleti alapokkal rendelkező komolyzene mellett a görögöknél és rómaiaknál is élt az ilyenekkel nem rendelkező népi/szórakoztató zene.<ref>Neil Ardley – Dave Arthur – Dave Gelly – Susan Sturrock: ''A zene könyve'', Zenemű Kiadó, Budapest, 1983 {{ISBN|963-330-487-3}}, 18–19. o.</ref>
== Középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül) ==
