Főmenü megnyitása

A zenetörténet a zene múltjával foglalkozó tudományág, amely a zenetudománynak, és egyúttal a történettudománynak is egy ága. A zenetörténet hagyományosan az európai (és a 19. századtól az amerikai) egyházi és világi komolyzene történetével foglalkozik. A vele párhuzamosan létező népzene, a 20. században kialakult dzsessz, popzene és filmzene történetét nem szokták tárgyalni a kézikönyvek. Az Európán kívüli világ egyes kultúrájában is kialakultak az európai komolyzenéhez hasonló szabályozott zenefajták, így bizonyos értelemben lehet beszélni Európán kívüli műzenéről (klasszikus muszlim zenéről, klasszikus indiai zenéről, klasszikus kínai zenéről, klasszikus afrikai zenéről).[1] Utóbbiakat általában nem szokták tárgyalni a zenetörténeti kézikönyvek, és – gyakorlatukat követve – ez a szócikk sem.

Az európai klasszikus zenében a magyar zeneszerzők közül elsősorban három személy: a nagyrészt külföldön működő Liszt Ferenc (1811–1886), Bartók Béla (1881–1945), és Kodály Zoltán (1882–1967) tett szert nagyobb hírnévre. Ettől függetlenül azonban a magyar klasszikus zenének is hosszú története, nevezetes alkotói vannak, akikkel részletesebben a Magyar klasszikus zene szócikk foglalkozik.

KorszakaiSzerkesztés

Ahogy más művészeti ágak történetét különböző jellemzőik alapján korszakokra osztják, úgy a komolyzene történetét is – azonban ennek korszakai nem teljesen esnek egybe más művészeti ágak korszakaival. Hagyományosan a következő korszakolás ismert:

Történelmi korszak
Zenetörténeti korszak
Alkorszak / Stílusirányzatok[2]
Ideje[3]
Megjegyzés
Ó k o r
Ó K O R I   E U R Ó P A I   Z E N E
Kr. e. VI. századKr. u. V. század
Egymást követő alkorszakokkal.
K ö z é p k o r
K Ö Z É P K O R I   E U R Ó P A I   Z E N E
Kr. u. VI. század1450 körül
Egymást követő alkorszakokkal.
Ú j k o r
R E N E S Z Á N S Z   Z E N E
1450 körül1600 körül
Egymást követő alkorszakokkal.
B A R O K K   Z E N E
1600 körül1750 körül
Egymást követő alkorszakokkal.
K L A S S Z I C I S T A   Z E N E
1750 körül1820 körül
Egymást követő alkorszakokkal.
R O M A N T I K U S   Z E N E
1820 körül1900 körül
Egymást követő alkorszakokkal.
L e g ú j a b b   k o r
2 0 – 2 1 .   S Z Á Z A D I   K O M O L Y Z E N E
1900 körülnapjaink
Nincs egységes stílusa, több zenei irányzat él egymás mellett.
  • Az újkori zenei korszakokat az alábbi ábra mutatja be vázlatosan:
 

A jelentősebbnek minősített klasszikus zeneszerzőket pedig ez:

  • megjegyzés: az ábra a 20. századi zeneszerzőket (kivéve a késő romantikusokat és a minimalistákat) az „avantgárd” (koraiak) és a „modern” (későbbiek) kategóriába sorolja a szócikk felosztásától függetlenül.
Steve ReichArvo PärtLa Monte YoungTerry RileyAlfred SchnittkeKarlheinz StockhausenKurtág GyörgyPierre BoulezLigeti GyörgyLeonard BernsteinBenjamin BrittenJohn CageDmitrij Dmitrijevics SosztakovicsMichael TipettAram Iljics HacsaturjánFrancis PoulencCarl OrffSzergej Szergejevics ProkofjevEdgard VarèseAnton WebernIgor StravinskyAlekszandr Nyikolajevics SzkrjabinBartók BélaKodály ZoltánMaurice RavelArnold SchönbergSergey RachmaninovRalph Vaughan WilliamsErik SatieRichard StraussClaude DebussyIsaac AlbénizGustav MahlerGiacomo PucciniLeoš JanáčekNyikolaj Rimszkij-KorszakovEdvard GriegAntonín DvořákPjotr Iljics CsajkovszkijMogyeszt Petrovics MuszorgszkijGeorges BizetCamille Saint-SaënsJohannes BrahmsBedřich SmetanaJacques OffenbachGiuseppe VerdiRichard WagnerLiszt FerencRobert SchumannFrederic ChopinFelix Mendelssohn-BartholdyHector BerliozVicenzo BelliniGaetano DonizettiFranz SchubertGioacchino RossiniCarl Maria von WeberNiccolò PaganiniLudwig van BeethovenLuigi CherubiniWolfgang Amadeus MozartAntonio SalieriJohann Christian BachJoseph HaydnChristoph Willibald GluckCarl Philip Emmanuel BachGeorge Frideric HandelJohann Sebastian BachJean-Philippe RameauGeorg Philipp TelemannAntonio VivaldiTomaso AlbinoniHenry PurcellGiuseppe TorelliArcangelo CorelliFrançois CouperinAlessandro ScarlattiJohann PachelbelDietrich BuxtehudeJean-Baptist LullyGiacomo CarissimiOrlando GibbonsGirolamo FrescobaldiClaudio MonteverdiJohn DowlandGiovanni GabrieliTomás Luis de VictoriaWilliam ByrdAndrea GabrieliOrlande de LassusGiovanni Pierluigi da PalestrinaJacob Clemens non PapaNicolas GombertAdrian WilaertJacob ObrechtHeinrich IsaacJosquin Des PrezJohannes OckeghemGilles BinchoisGuillaume DufayJohn Dunstable 

Ókori zene (Kr. e. VI. sz. – Kr. u. V. sz.)Szerkesztés

A zene eredete nem ismert. Kialakulására különböző elméletek születettek: Rousseau szerint az emelt hangú beszédből, Darwin szerint az állathangok utánzásából, más tudós szerint a munkaritmusból fejlődött ki. Az bizonyos, hogy a nagy ókori kultúráknak (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) mindenképpen volt már rá jellemző saját zenéje, de hagyományos értelemben vett komoly zeneelmélet elsősorban az ókori görögöknél jelent meg. A matematikusként is ismert Püthagorasz (Kr. e. 570–495) már megkülönböztette a hangközök hosszát és arányát, majd a Kr. e. IV. században megjelent a hangjegyírás is, amelyről mintegy 40 töredékes felirat tanúskodik. A rómaiak átvették a görög zeneelméletét, és a késő ókori Boethius (480–524) írásai révén ezek hatottak a középkorban is. Természetesen – ahogy a későbbi korszakokban, úgy ebben az időben is – az elméleti alapokkal rendelkező komolyzene mellett a görögöknél és rómaiaknál is élt az ilyenekkel nem rendelkező népi/szórakoztató zene.[4]

Középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül)Szerkesztés

A középkori komolyzene elsősorban a keresztény egyházon belül fejlődött tovább, hiszen a népvándorlás hullámaiban az írni-olvasni tudás fokozatosan visszafejlődött, és az antik kultúra eredményeit a műveltebb papok, szerzetesek kutathatták, illetve az ugyancsak ókori eredetű hét szabad művészet musica ágában oktathatták. Mindenképpen már a középkori egyházi műveltség újítása volt a VII. században bevezetett neumák használata, amely hangok/hangcsoportok jeleiként a dallam fel/lemenését jelezték. A XI. században Arezzói Guidó (991–1050) kifejlesztette a szolmizációt, majd a XII. században elterjedt a polifónia is. Ezt a korai polifóniát Ars antiqua-nak („Régi művészet”) nevezték a későbbi zenetudósok, míg az egyházi polifónia XIV. századi virágkorát Ars nova („Új művészet”) névvel illették. A korszakból már több egyházi zeneszerző neve ismert, így Philippe de Vitry (1291–1361), Guillaume de Machaut (1300–1377), Francesco Landini (1325–1397). Az egyházi zene újításait fokozatosan átvette a középkor második felének világi zenéje, és saját elemekkel kiegészítve használta a vándormuzsikusok (trubadúrok, minnesängerek) művészetén keresztül.[5][6]

 
 
 
 
Arezzo-i Guidó
de Vitry
Machaut
Landini

Reneszánsz zene (1450 körül – 1600 körül)Szerkesztés

A középkor végére, a XV. század második felére népszerűvé vált a kóruspolifónia, majd a polifón mise használata. Elterjedt a 8 hangsoros zene, illetve a billentyűs hangszerek. A zenetörténetben beszélni korai, úgynevezett Északi reneszánsz zenéről, amely az angol, francia, és német szerzők virágkorának tekinthető (angol: John Dunstable [1380–1453], francia: Guillaume Dufay [1400–1474], flamand: Johannes Ockeghem [1410–1497], Josquin des Prez [1450–1521]), míg a későbbi Déli reneszánsz Itália központú volt. Utóbbinak nevezetes zeneszerzői voltak: az olasz Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525–1594), a flamand Orlande de Lassus (1532–1594), a spanyol Tomás Luis de Victoria (1548–1611), és az angol William Byrd (1543–1623). Új műfaj volt a madrigál, ezt elsősorban az angol Thomas Weelkes (1576–1623), John Wilbye (1574–1638), és az olasz Carlo Gesualdo (1566–1613) művelte.[7][8][9]

 
 
 
 
 
 
Ockeghem
des Prez
Palestrina
Lassus
Byrd
Gesualdo

A korszak egyéb, kevésbé híres zeneszerzői voltak:

Barokk zene (1600 körül – 1750 körül)Szerkesztés

  [ Orfeo ]
(Monteverdi)
  [ Toccata seconda ]
(Frescobaldi)

A barokk zenére a hangszeres zene értékének felerősödése és a két hangsoros (dúr, moll) hangnem rendszer használta jellemző. Új műfaja az opera, az oratórium, a szvit, és a szonáta. Első alkotásának hagyományosan az olasz Claudio Monteverdi (1567–1642) 1607-es Orfeo című operáját szokták tekinteni.[10][11] Kortársai, Francesco Cavalli (1602–1676) és Antonio Cesti (1623–1669) szintén operaszerzőként (Didone, illetve Az Aranyalma) voltak ismertek. Az oratórium műfajában Giacomo Carissimi (1605–1674, Balthazár), az orgona- és csemballóművek területén Girolamo Frescobaldi (1583–1643) jeleskedett. Bár Gregorio Allegri (1585–1629) is ebben a korszakban élt, egyházzenei Misereréje inkább a reneszánsz zene késői alkotásának tekinthető. A 16. században megjelent korál műfaját fejlesztette tovább a német Samuel Scheidt (1587–1654) és Hermann Schein (1586–1630). Német volt Heinrich Schütz (1585–1672) is, aki hosszú élete alatt motettákat, kórusműveket, oratóriumokat, és passiókat szerzett. Leghíresebb alkotása a Cantiones sacrae és a Symphoniae sacrae.[12]

 
 
 
 
 
 
 
Monteverdi
Cavalli
Frescobaldi
Allegri
Scheidt
Schein
Schütz
  [ D-major kánon ]
(Pachelbel)
  [ Dies Irae ]
(Lully)
  [ Dido és Aeneas ]
(Purcell)

A XVII. század második felében, német nyelvterületen alkotott a dán Dietrich Buxtehude (1637–1707) különböző műfajokban; leginkább orgonaművei ismertek.[13] A német Johann Pachelbel (1653–1706) kora egyik legnagyobb orgonaművésze volt. Manapság elsősorban D-dúr kánonját szokták hallgatni.[14] A francia Jean-Baptiste Lully (1632–1687), a királyi zenekar igazgatója baletteket (Le bourgeois gentilhomme) és operákat (Alceste) írt, míg Marc-Antoine Charpentier (1643–1704) az egyházi zenét művelte. John Blow (1649–1708) és tanítványa, Henry Purcell (1659–1695) angolok voltak; előbbi orgonaműveket, míg utóbbi az első angol operát, a Dido és Aeneast szerezte.[15] Az olasz Arcangelo Corelli (1653–1713) és Giuseppe Torelli (1658–1709) concerto grossokat írt.[16]

 
 
 
 
 
 
 
Buxtehude
Lully
Charpentier
Blow
Purcell
Corelli
Torelli
  [ Négy évszak ]
(Vivaldi)
  [ Air ]
(Bach)
  [ Máté passió ]
(Telemann)
  [ Vízizene ]
(Händel)

A XVIII. század első felének, a késő barokknak legjelentősebb zeneszerzőjének Antonio Vivaldit, Johann Sebastian Bachot, és Georg Friedrich Händelt tartják. Az olasz Vivaldi (1678–1741) mintegy 500 concertót, 21 operát és 90 szonátát szerzett. Legismertebb műve A négy évszak című hegedűverseny-ciklusa. A német J. S. Bach (1685–1750) orgonaműveket, szonátákat, miséket, kantátákat, oratóriumokat, passiókat és motettákat – összesen több, mint 1000 zeneművet komponált. (Gyakran játsszák Karácsonyi oratóriumát, János- és Máté passióját, illetve A fúga művészetét.)[17] Azonban mégsem ő, hanem nagy valószínűség szerint az azóta feledésbe merült Georg Philipp Telemann (1681–1767) volt a valaha élt legtermékenyebb zeneszerző: számos kantátát, nagyobb egyházi művet, oratóriumot, vígoperát, szvitet, concerto grossót, és versenyművet írt.[18] Teljes életműve meghaladja a 3000 zeneművet.[19] A Bachhal egy évben született, ugyancsak német Händel (1685–1759) 1712-től Angliában élt, és operái mellett legismertebb művei az úgynevezett Vízizenéje, Tűzijáték-szvitje, concerto grossói, orgonaversenyei, és E-dúr szvitje.[20] A késő barokk további zeneszerzője volt az olasz Alessandro Scarlatti (1660–1725), és fia Domenico Scarlatti (1685–1757). Alessandro nagyszűmú oratóriumot, kantátát, és madrigált; fia 555 csemballóművet alkotott. A hosszú életű francia, Jean-Philippe Rameau (1683–1764) operákat, míg François Couperin (1668–1733) csemballódarabokat hagyott hátra. Az angol Thomas Arne (1710–1778) és William Boyce (1711–1779) operákat írtak. A maguk korában ismertek voltak az olasz Tomaso Albinoni (1671–1751), Francesco Geminiani (1687–1762), Francesco Veracini (1690–1768), Giuseppe Tartini (1692–1770), Pietro Locatelli (1695–1764), Giuseppe Battista Sammartini (1695–1750), Giovanni Battista Sammartini (1701–1775), és a fiatalon elhunyt Giovanni Battista Pergolesi (1710–1736) zeneművei is.[21]

 
 
 
 
 
 
 
 
 
Vivaldi
Bach
Telemann
Händel
A. Scarlatti
D. Scarlatti
Rameau
Couperin
Arne
 
 
 
 
 
 
 
 
Boyce
Albioni
Geminiani
Veracini
Tartini
Locatelli
G. Sammartini
Pergolesi

A korszak egyéb, kevésbé híres zeneszerzői voltak:

Klasszicista zene (1750 körül – 1820 körül)Szerkesztés

  [ Teremtés ]
(Haydn)
  [ Requiem ]
(Mozart)
  [ Holdfény szonáta ]
(Beethoven)
  [ 9. szimfónia ]
(Beethoven)
  [ Oboa concerto ]
(Cimarosa)

A hagyományosan Johann Sebastian Bach halálától számított klasszicizmusra a barokkhoz képesti egyszerűsödés, illetve a szimfónia, a szonáta, és a versenymű előtérbe kerülése jellemző. A korai klasszicizmus két jelentősebb alakja az operaszerző német Christoph Willibald Gluck (1714–1787), és a rövid élete alatt több, mint 50 szimfóniát író cseh Johann Wenzel Stamitz (1717–1757).[22] A három legjelentősebb zeneszerzőnek az ugyancsak német Joseph Haydnt, Wolfgang Amadeus Mozartot, és a félig már romantikába áthajló Ludwig van Beethovent minősítik. Haydn (1732–1809) nevét 14 miséjével, 2 oratóriumával (A Teremtés, Az évszakok), és a „Szimfónia atyjaként” 104 szimfóniájával tette híressé. Mozart (1756–1791) rövid élete alatt – már gyermekkorától – szinte minden akkori zenei műfajban alkotott. Nagy számú operája (Figaro házassága, Don Giovanni, Varázsfuvola), mellett c-moll miséje, és vonósnégyesei a legkedveltebbek. Élete végén készítette el Requiemjét. Beethoven (1770–1827), bár a klasszicista szabályok szerint szerezte zenéjét, és elsősorban a forma, nem pedig a líraiság érdekelte – műveinek komoly érzelmi töltete és a romantikára gyakorolt hatásuk miatt félig már romantikusnak tekinthető. Nyitányai mellett 9 szimfóniája, különösen a 9. tette híressé.[23][24][25] (Érdekesség, hogy ennek egy részlete, az úgynevezett Örömóda lett később az Európai Unió nemzeti himnusza is.) A korszak zeneszerzői voltak a Bach-fiúk, így Wilhelm Friedemann Bach (1710–1784), Carl Philipp Emanuel Bach (1714–1788), Johann Christoph Friedrich Bach (1732–1795), és a legkisebb, Johann Christian Bach (1735–1782).[26] Több, mint 120 szimfóniát írt Carl Ditters von Dittersdorf (1739–1799), míg a késő klasszicizmus képviselője a nocturne műfaját megalkotó ír nemzetiségű John Field (1782–1837). Olasz kortársaik, Giovanni Battista Martini (1706–1784), Domenico Cimarosa (1749–1801), Muzio Clementi (1752–1832), Luigi Cherubini (1760–1842), illetve a német Johann Georg Albrechtsberger (1736–1809) neve mára már feledésbe merült.[27]

  [ Piano trio ]
(Schubert)

Beethovenhez hasonlóan egyesek a késői klasszicizmushoz, mások a korai romantikához sorolják a fiatalon elhunyt, több mint 600 zenei dalt szerző osztrák Franz Schubert (1797–1828) munkásságát.[28]

 
 
 
 
 
 
 
Gluck
Stamitz
Haydn
Mozart
Beethoven
Johann C. Bach
Dittersdorf
 
 
 
 
 
 
Field
Cimarosa
Clementi
Cherubini
Albrechtsberger
Schubert

A korszak egyéb, kevésbé híres zeneszerzői voltak:

Romantikus zene (1820 körül – 1900 körül)Szerkesztés

  [ Hebridák ]
(Mendelssohn)

A XIX. század a romantikus zene kora. Jellemzője az érzelmek kifejezésének központi helyre kerülése, a líraiság, a programzene. A század második felére az egyes országok népzenei kincsének és a romantikus zenének ötvözésével megjelenik a nemzeti zene. A korszak nagyszámú zeneszerzője közül kiemelendő a német Carl Maria von Weber (1786–1826), az első igazi romantikus zeneszerző. Operák ismertek tőle (Silvia, Bűvös vadász). A zsidó származású, de németként élő Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847) szimfóniákat (Olasz szimfónia, Skót szimfónia), nyitányokat (Hebridák), és oratóriumokat (Eliás, Paulus), a lengyel Frédéric Chopin (1810–1849) zongoraműveket írt. A francia Hector Berlioz (1803–1869) nevét Fantasztikus szimfóniája mellett egyházi művei (Requiem, Te deum, Krisztus gyermekkora) és operái (A trójaiak) tették híressé. Kortársa volt Robert Schumann (1810–1856), aki szimfóniákat, zongoraműveket, zenei dalokat (A költő szerelme) írt; illetve a magyar származású, de életét Francia- és Németországban töltő Liszt Ferenc (1811–1886). Liszt is elsősorban a zongoraművek területén ért el sikert (Haláltánc, Magyar rapszódiák), de írt 2 szimfóniát, és alkotott 13 új műfajú szimfonikus költeményt is.[29] Az olasz Niccolò Paganini (1782–1840) hegedűműveket, Gioachino Rossini (1792–1868), Gaetano Donizetti (1797–1848), és Vincenzo Bellini (1801–1835) pedig operákat szereztek.[30] Korai orosz romantikus zeneszerző volt Mihail Ivanovics Glinka (1805–1857), művei az első orosz operák (Iván Szuszanyin, Ruszlán és Ludmilla).[31]

  [ 4. szimfónia ]
(Brahms)
  [ 8. szimfónia ]
(Bruckner)
  [ Sztyeppe ]
(Borogyin)
  [ Egy éj a kopár hegyen ]
(Muszorgszkij)
  [ Moldva ]
(Smetana)
  [ Peer Gynt ]
(Grieg)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Weber
Mendelssohn
Chopin
Berlioz
Schumann
Liszt
Paganini
Rossini
Donizetti
Bellini
Glinka

A XIX. század második felében a német Johannes Brahms (1833–1897) a fegyelmezett szerkezet és a klasszikus formák őrzőjeként lett nevezetes: dalciklusain kívül 4 nagy erejű szimfóniát, és a Német Requiemet hagyta az utókorra. Liszt veje, a német Richard Wagner (1813–1883), bár a század elején született, igazán csak idősebb korára, a század második felében lett híres. Wagner teljes mértékben megújította az opera műfaját. Az korabeli szokástól eltérően nem az antik világból, hanem a középkori germán mondakincsből merítette műveinek tematikáját (Lohengrin, Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, Parsifal), amelyekben nagy szerepet juttatott az erős hangzásnak, és a folyamatos éneklésnek. Operáit zenedrámának nevezte, mert megkísérelte a zenét teljesen összekötni a színházzal, és a költészettel. Elvei teljes mértékben monumentális operaciklusában, A Nibelung gyűrűjében nyertek kifejezést.[32][33] Kortársa, az ugyancsak 1813-ban született olasz Giuseppe Verdi (1813–1901) a hagyományos olasz operát művelte tovább (Rigoletto, A trubadúr, Traviata, Aida, Otello, Falstaff), illetve komponált egy Requiemet is.[34] Wagneri méretű és hangszerelésű szimfóniákat írt az osztrák Anton Bruckner (1824–1896).[35] Az orosz romantika területén Anton Grigorjevics Rubinstejn (1829–1894), Nyikolaj Grigorjevics Rubinstejn (1835–1881), Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893); illetve az „Ötök”, Milij Alekszejevics Balakirev (1837–1910), Cezar Antonovics Kjui (1835–1918), Alekszandr Porfirjevics Borogyin (1833–1887), Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1839–1881), Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (1844–1908) alkottak jelentős műveket. Míg a zsidó származású Rubinstejnek szimfóniáikkal, operáikkal (A Makkabeusok), oratóriumaikkal (Bábel tornya),[36] és Csajkovszkij szimfóniáival és balettjeivel (Hattyúk tava, Diótörő) az általánosabb „európai” romantikát művelte, addig az „Ötök” az orosz nemzeti elemeket hangsúlyozták ki.[37] A közösséget összefogó Balakirev az Oroszországot;[38] Kjui A kauzkáusi fogolyt, A kapitány lányát, és a Lakoma pestis idejént;[39] Borogyin az Igor herceget; Muszorgszkij a Borisz Godunovot, az Egy kiállítás képeit, és az Egy éj a kopár hegyent; Rimszkij-Korszakov pedig a Spanyol capricciot, a Seherezádét, illetve Az aranykakast szerezte.[40] Nemzeti romantikus zeneszerző volt a cseh Bedřich Smetana (1824–1884, Hazám), Antonín Dvořák (1841–1904, Újvilág-szimfónia), Leoš Janáček (1854–1928, Glagolita mise, Tarasz Bulba), a norvég Edvard Grieg (1843–1907, Peer Gynt).[41] A francia Jacques Offenbach (1819–1880) népszerű operetteket; César Franck (1822–1890) orgona- és zongoraműveket, egy operát és egyházi zenét; Georges Bizet (1838–1875) a Carmen című operát, Gabriel Fauré (1845–1924) zenei dalokat és egy Requiemet komponált.[42]

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Brahms
Wagner
Verdi
Bruckner
A. Rubinstejn
N. Rubinstejn
Csajkovszkij
Balakirev
Kjui
Borogyin
Muszorgszkij
Rimszkij-Korszakov
  [ Haláltánc ]
(Saint-Saëns)
  [ Mesél a bécsi erdő ]
(ifj. Johann Strauss)

A korszak egyéb, kevésbé híres zeneszerzői voltak:[43]

20. századi zene (1900 körül – napjaink, több stílus)Szerkesztés

  [ Tavaszi áldozat ]
(Sztravinszkij)

A korábbi időkkel szemben a 20. századnak nem volt egységes komolyzenei stílusa, hanem újabb és újabb zenei irányzatok jelentek meg, amelyek mellett tovább éltek a korábbi stílusok is. Az új stílusok legtöbbjének jellemzője a végletesség: kiszámíthatatlan vagy éppen teljesen statikus harmóniavilág, a különböző hangnemű szólamok egyidejű alkalmazás politonalitás); a szokatlan ritmustechnika (poliritmika), a szokatlan hangközök és dallamvilág, és a hangfürtök szeretete; a hangszerek hangterjedelmének végletes kihasználása; illetve az 1920-as évektől a különböző elektronikus hangszerek bevezetése. A korszak kezdeteként hagyományosan Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozatának 1913-as párizsi bemutatóját szokták megjelölni, de egyes zeneszerzők munkásságában a fent megjelölt jelzők már kissé korábban is mutatkoztak (pl. Charles Ives A megválaszolatlan kérdés című 1908-as műve).[44][45] A 20. század nevezetesebb komolyzenei stílusirányzatai a következők voltak:[46]

  [ Alpesi szimfónia ]
(Richard Strauss)
  [ 2. szimfónia ]
(Martucci)
  [ Róma fenyői ]
(Respighi)
  [ Finlandia ]
(Sibelius)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mahler
R. Strauss
Thuille
Hausegger
Reger
Dukas
Charpentier
Elgar
Smyth
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Delius
Holst
Bax
Martucci
Puccini
Respighi
Albéniz
de Falla
C. Nielsen
 
 
 
 
 
 
 
L. Nielsen
Børresen
Alfvén
Sibelius
Melartin
Glazunov
Rachmaninov
  [ 5. szimfónia ]
(Prokofjev)
  [ 15 szimfónia ]
(Sosztakovics)
  [ 3. szimfónia ]
(Copland)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Sztravinszkij
Prokofjev
Sosztakovics
Hacsaturján
Hindemith
Orff
Henze
Walton
Britten
Busoni
Copland
  [ Arabesque ]
(Debussy)
  [ Boléro ]
(Ravel)
 
 
 
Debussy
Ravel
Satie
  [ 3. szimfónia ]
(Honegger)
  • „A hatok” zenéje: 1917-ben alakult öt francia férfi és egy francia női zeneszerzőből álló társaság, amely magát egyszerűen „Hatok”-nak nevezte. A tagok elutasították a romantikus–nemzeti zenét és az impresszionizmust egyaránt, ugyanakkor egy-egy elemet átvettek a különböző stílusoktól. Bár az 1920-as évek közepére a tagok útjai elváltak egymástól, mint zenei irányzat, szerepelni szokott a zenei kézikönyvekben.[54] A hat francia a következő személy volt: Francis Poulenc (1899–1963), Darius Milhaud (1892–1974), Arthur Honegger (1892–1955), Georges Auric (1899–1983), Louis Durey (1888–1979), és Germaine Tailleferre (1892–1983) zeneszerzőnő. Stílusukat követte később: a német Robert Gilbert (1899–1978) és a francia Henri Dutilleux (1916–2013).
 
 
 
 
 
 
Poulenc
Milhaud
Honegger
Auric
Durey
Taillelferre
  [ Jákob lajtorjája ]
(Schönberg)
  [ Passacaglia ]
(Webern)
 
 
 
 
 
 
 
Schönberg
Berg
Webern
Nono
Skalkottas
Schnittke
Pärt
  [ Ionisation ]
(Varèse)
  [ Gruppen ]
(Stockhausen)
  [ Persepolis ]
(Xenakis)
  • Konkrét zene és elektronikus zene: a hangszalagra felvett hangokat tempójának megváltoztatásával, a hangok visszafelé lejátszásával, illetve a természetes hangokat utánzó elektronikus hangok előállításával foglalkozott az 1950-es évek új zenei irányzata, a konkrét zene. Körülbelül egy időben jelent meg az elektronikus hangszereket (szintetizátorokat) alkalmazó, és a konkrét zenéhez képes fordított módon a természetes hangokat elektronikussá átalakító elektronikus zene. Az 1950-es évek végére a két irányzat összeolvadt, és manapság egységesen elektronikus zene néven ismert.[57] Jelentősebb zeneszerzői: a francia Edgard Varèse (1883–1965); a német Karlheinz Stockhausen (1928–2007); az angol Brian Ferneyhough (1943–); a skót James Dillon (1950–); az olasz Luciano Berio (1925–2003); és a görög Iannis Xenakis (1922–2001). Egyéb elektronikus zeneszerzők:[58]
 
 
 
 
Varèse
Stockhausen
Berio
Xenakis
  [ In C ]
(Terry Riley)
  [ Time Lapse ]
(Nyman)
  • Minimalista zene: az 1960-as években Észak-Amerikában megjelenő irányzat a nagy fokú egyszerűsítést helyezte középpontba. A minimalista zenét a téma ismétlődése közben beálló lassú változás jellemzi, ezért más új stílusokhoz képest az emberi fül számára viszonylag könnyen hallgatható.[59] Ismert alakjai: az amerikai Conlon Nancarrow (1912–1997), Terry Riley (1935–), Steve Reich (1936–), Philip Glass (1937–), John Adams (1947–); az angol Gavin Bryars (1943–), Michael Nyman (1944–), és Mike Oldfield (1953–). Egyéb minimalista zeneszerzők:[60]
 
 
 
 
 
 
 
 
Nancarrow
Riley
Reich
Glass
Adams
Bryars
Nyman
Oldfield
  • Aleatorikus (vagy kísérleti) zene: ezzel a névvel illetik a legformabontóbb 20. századi zenei irányzatot. Követői úgy találták, hogy az ötsoros vonal és a zenei jelek túlságosan behatárolják az alkotás művészetét, ezért új írásmódot találtak ki. Sajátos találmányuk volt, hogy a tervezettséggel szemben nagy szerepet hagytak a rögtönzésnek: alkotásaikban lehettek tetszőleges sorrendben játszható részek. Talán az angol John Cage (1912–1992) ment el a zene legszélsőbb határáig: különféle tárgyakat helyezett zongorájába, ezzel téve kiszámíthatatlanná a hangszín és hangmagasságot.[61] A stílus más követői: az angol Cornelius Cardew (1936–1981); a francia Pierre Boulez (1925–2015); az amerikai Henry Cowell (1897–1965), Harry Partch (1901–1974), és Alan Hovhaness (1911–2000).
 
 
 
 
Cage
Boulez
Cowell
Partch
  [ Koldusopera ]
(Weill)
  • Irányzathoz nem sorolható zeneszerzők: bizonyos zeneszerzők semmiféle régi és új stílushoz nemigazán sorolhatóak. A 20. századi zeneszerzők közül leginkább Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabint és Olivier Messiaent szokták különálló zeneszerzőnek tartani. Az orosz Szkrjabin (1872–1915) a század elején misztikus témakörű hatalmas szimfóniákat készített (Isteni költemény, Az eksztázis költeménye, Prométheusz vagy a Tűz költeménye).[62] Korai halála miatt tervben maradt hasonló témakörű Misztériuma, azonban a 20. század második felében honfitársa, Alekszandr Pavlovics Nyemtyin (1936–1999) elkészítette a jegyzetek alapján a feldolgozását. A másik sajátos zeneszerző a francia Messiaen (1908–1992) a hangnemek rendszerének indiai és ógörög zenei–költészeti vizsgálata után alkotta meg műveit, amelyek közül elsősorban a Kvartett az idő végezetére, és a Turangalîla-szimfónia ismert.[63] Bizonyos értelemben ide sorolható Kurt Weill (1900–1950) is, akinek a nevével kapcsolatban szokták említeni a Gebrauschmusik („használati zene”) kifejezést. Ez a klasszicizáló, zenei kísérletezésektől távol álló, ugyanakkor kifejezetten a nagy közönség tetszésére építő stílust jelenti.[64] Weill Koldusoperájában érte el a kívánt célt.
 
 
 
Szkrjabin
Messiaen
Weill

Magyar zenetörténetSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. A zene könyve, i. m., 80–90. o. Bővebb irodalom a témakörről: Kárpáti János: Kelet zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1981, ISBN 963-330-375-3
  2. Az alkorszakok határainak kijelölésében kisebb-nagyobb eltérések lehetnek különböző a forrásnál.
  3. A korszakok határainak kijelölésében kisebb-nagyobb eltérések lehetnek különböző a forrásnál.
  4. Neil Ardley – Dave Arthur – Dave Gelly – Susan Sturrock: A zene könyve, Zenemű Kiadó, Budapest, 1983 ISBN 963-330-487-3, 18–19. o.
  5. A zene könyve, i. m., 22–30. o.
  6. Judy Tatchell: Bevezetés a zene világába – Hangszerek, zeneszerzők, kottaolvasás, tudomány (Usborne-könyvek), ford. Tausz Katalin, Novotrade Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963-585-150-2, 16. o.
  7. A zene könyve, i. m., 22–30. o.
  8. Marcus Weeks: Zene (Műértő-sorozat), ford. Petrányi Judit, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 2005 ISBN 963-337-011-6, 24–27. o.
  9. Tatchell, i. m., 17. o.
  10. A zene könyve, i. m., 30–34. o.
  11. Tatchell, i. m., 20–21. o.
  12. Weeks, i. m., 38–41. o.
  13. Weeks, i. m., 41. o.
  14. (szerk.) Nádori Attila – Szirányi János: Klasszikus zeneszerzők – Britannica Hungarica kisenciklopédia, 232. o.
  15. Weeks, i. m., 42–45. o.
  16. Weeks, i. m., 46–47. o.
  17. Weeks, i. m., 50–53. o.
  18. (szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 320. o.
  19. Telemann több mint 3000 művet komponált, Filharmonia.hu
  20. Weeks, i. m., 54–55. o.
  21. Weeks, i. m., 43–47. o.
  22. Weeks, i. m., 60–61. o.
  23. A zene könyve, i. m., 34–40. o.
  24. Weeks, i. m., 66–77. o.
  25. Tatchell, i. m., 22–23. o.
  26. Weeks, i. m., 51. o.
  27. Weeks, i. m., 60–63. o.
  28. Weeks, i. m., 78–79. o.
  29. A zene könyve, i. m., 40–50. o.
  30. Weeks, i. m., 86–87., 92–93. o.
  31. Weeks, i. m., 102. o.
  32. A zene könyve, i. m., 40–50. o.
  33. Tatchell, i. m., 24–25. o.
  34. Weeks, i. m., 93. o.
  35. Weeks, i. m., 96. o.
  36. (szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 267. o.
  37. Weeks, i. m., 102–103. o.
  38. (szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 29. o.
  39. (szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 181. o.
  40. Weeks, i. m., 103. o.
  41. Weeks, i. m., 104–105. o.
  42. Tatchell, i. m., 59–60. o.
  43. Weeks, i. m., 86–105. o. és más források, lexikonok alapján
  44. A zene könyve, i. m., 50–56. o.
  45. Tatchell, i. m., 26–27. o.
  46. Weeks, i. m., 106–133. o.
  47. Tatchell, i. m., 26. o.
  48. Weeks, i. m., 97. o.
  49. (szerk.) Nádori – Szirányi, i. m., 306–307. o.
  50. Tatchell, i. m., 27. o.
  51. Tatchell, i. m., 26. o.
  52. Impressionism in music
  53. Pándi Marianne: Hangversenykalauz I–IV. – Zenekari művek – Versenyművek – Kamaraművek – Zongoraművek, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1980 ISBN 963-330-323-0, I. kötet, 240. o.
  54. Weeks, i. m., 114–115. o.
  55. Tatchell, i. m., 26. o.
  56. Twelve-tone technique and Serialism
  57. Tatchell, i. m., 27. o.
  58. Electronic and electroacoustic music
  59. Tatchell, i. m., 27. o.
  60. List of minimalist composers
  61. Tatchell, i. m., 27. o.
  62. Weeks, i. m., 103. o.
  63. Weeks, i. m., 124. o.
  64. Tatchell, i. m., 27. o.

SzakirodalomSzerkesztés

Magyar nyelvű általános zenetörténeti művek időrendbenSzerkesztés

 
Lavotta Rudolf: Általános zenetörténet (Budapest, 1912)
  • Ábrányi Kornél: Általános zenetörténet. (Ábrákkal, hangjegyekkel s négy függelékkel.) A magyar kir. Országos Zeneakadémiában és a Nemzeti Zenedében tananyagul elfogadva. Budapest, 1886
  • Hofecker Imre: Általános zenetörténelem, Budapest, 1894
  • Zenetörténet a budapesti IV. ker. róm. kath. polgári tanítónőképző magánhasználatára. Kézirat gyanánt. Budapest, 1897
  • Drumár János: Zenetörténet. Zeneiskolák, magántanítás a művelt közönség használatára. I–II. Debrecen, 1904–1907
  • Kacsóh Pongrác: A zene fejlődéstörténete IN: A művészet könyve. A képzőművészetek történeti és technikai fejlődése, A zene fejlődéstörténete (A Műveltség Könyvtára-sorozat része), Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest, 1909 (csak ennek a résznek reprint kiadása: A zene története, Anno Kiadó, Budapest, é. n. [1990-es évek])
  • Szekerke Lajos: A zenetörténet vázlata. Szeged, 1911
  • Molnár Géza: Általános zenetörténet I–II. Budapest, 1911
  • Lavotta Rudolf: Általános zenetörténet (Zenetudományi könyvtár 7.), Németh József könyv- és zeneműkereskedése, Budapest, 1912
  • Szentimrényi Imre: A zene története. Különös tekintettel a magyar és magyarországi zenére, Szerzői kiadás, Budapest, 1912
  • Kabay Kálmán: A zene egyetemes története I–II., Budapest–Szolnok, 1916–1927
  • Molnár Antal: Az európai zene története 1750-ig, Franklin-Társulat, Budapest, 1920
  • Molnár Antal: A zeneművészet könyve, Dante Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1923]
  • Molnár Antal: Az új zene – a zeneművészet legujabb irányának ismertetése kultúretikai megvilágításban , Révai Kiadás, Budapest, é. n. [1926] (Új Könyvek-sorozat része)
  • Molnár Antal: Az egyházi zene története rövid áttekintésben, Egri Nyomda, Eger, 1929
  • Mezey Zsigmond: A zene története, Arad, 1929 (→elektronikus elérhetőség: MTDA)
  • Szabolcsi Bence: Bevezetés a zenetörténetbe, Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1936] (új kiadás: [Szabolcsi Bence művei-sorozat 1.], Zeneműkiadó, Budapest, 1977, ISBN 963-330-223-4)
  • Bartha Dénes: Egyetemes Zenetörténet I–II., Orsz. M. Kir. Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Segítő Egyesülete, Budapest, 1935
  • Szabolcsi Bence: A zene története, Rózsavölgyi és Társa kiadása, Budapest, 1940 (új kiadás: [Szabolcsi Bence művei-sorozat 4.], Zeneműkiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-330-508-X)
  • Gál György Sándor: A zene története (Műveltség-sorozat), Dante Könyvkiadó, Budapest, 1940
  • Horváth Károly: Bevezető a zenetudományba és zenetörténet, Szerzői magánkiadás, Debrecen, 1943
  • Gál György Sándor: Ismerkedés a zenetörténettel, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1963
  • Kroó György: Muzsikáló zenetörténet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1965–1966
  • Mátray Gábor: A muzsikának közönséges története és egyéb írások; vál., sajtó alá rend., jegyz. Gábry György, tan. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban; Magvető Kiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-14-0308-4
  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban I–II., Springer Hungarica Kiadó Kft., Budapest, 1996, ISBN 963-8455-84-5
  • (szerk.) Kollega Tarsoly Ella: Nagy zenetörténet, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997
  • Dr. Bánhidi Lászlóné: Klasszikusok mindenkinek. Érettségi segédlet gimnáziumi tanulóknak, Nyíregyháza, 1998 (→ elektronikus elérhetőség)
  • Dr. Arany János: Zenetörténeti vázlatok. Egyetemi jegyzet gyanánt, Debrecen, 2017 (→ elektronikus elérhetőség)

Egyes korszakok magyar nyelvű zenetörténeteSzerkesztés

  • Fábián Imre – Kókai Rezső: Századunk zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1961
  • Claude V. Palisca: Barokk zene, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1976, ISBN 963-330-126-2
  • Darvas Gábor: A totem-zenétől a hegedűversenyig – A zene története 1700-ig, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1977, helytelen ISBN kód: 963-330-202-2
  • Dobák Pál: A XIX. és a XX. század zenéje (Kézirat), Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1978
  • Peter Gülke: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok – A középkor zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1979, ISBN 963-330-302-8
  • Howard M. Brown: A reneszánsz zenéje, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1980, ISBN 963-330-337-0
  • Darvas Gábor: Zene Bachtól napjainkig, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1981, ISBN 963-330-399-0
  • Dobák Pál: A romantikus zene története, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1990, ISBN 963-18-2374-1

Egyes népek magyar nyelvű zenetörténeteSzerkesztés

  • Lakatos [?]: A román zene fejlődéstörténete, 1938
  • Várnai Péter: A lengyel zene története, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959
  • Sárai Tibor: A cseh zene története, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959
  • Pándi Marianne: Az olasz zene története I–II., Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1960
  • Heszke Béla: A román zene története, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1963
  • Pernye András: A német zene története 1750-ig, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1964
  • Molnár Antal: A német zene 1750-től napjainkig, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1964
  • Roland de Candé: Az angol zene története I–II., Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1964
  • Póczonyi Mária: Kis francia zenetörténet I–II. – Szóban és zenében, Országos Közművelődési Központ , Budapest, 1986
  • Vainio, Matti: A finn zene története. Ford. Móra Klára, Hajdú Anna stb. Debrecen, 1991. Ethnica Alapítvány. ISBN 963-471-768-3

Magyar nyelvű magyar zenetörténeti művek időrendbenSzerkesztés

LexikonokSzerkesztés

  • Siklós [?]: Zenei lexikon I., 1924
  • Zenei lexikon I–II., Győző Andor kiadása, Budapest, 1931
  • Falk Géza: Zenei kislexikon, Bárd Ferenc és Fia, Budapest, 1938
  • (szerk.) Lányi Viktor: Hungária zenei lexikon, Hungária Kiadó, Budapest, 1944
  • (szerk.) Bartha Dénes: Zenei lexikon I–III., Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1965
  • Várnai Péter – Keszi Imre: Magyar zeneszerzők – Hungarian Composers, Editio Musica, Budapest, 1975 ISBN 963-330-053-3
  • Hugo Riemann – Heinz Alfred Brockhaus: Zenei lexikon I–III., Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1985 ISBN 963-330-540-3
  • (szerk.) Székely András: Ki kicsoda a magyar zeneéletben, Zeneműkiadó, Budapest, 1988 ISBN 963-330-672-8
  • Frideczky Frigyes: Magyar zeneszerzők, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2000 ISBN 963-9261-11-4
  • Szalóczy Péter: Elfeledett zeneszerzők, Typotex Kiadó, Budapest, 2007 ISBN 978-963-9664-68-5
  • Gérard Denizeau: A zenei műfajok képes enciklopédiája – Újszerű zenetörténet, Rózsavölgyi Kiadó, Budapest, 2009, ISBN 978-963-8776-47-1
  • (szerk.) Nádori Attila – Szirányi János: Klasszikus zeneszerzők – Britannica Hungarica kisenciklopédia, Kossuth Kiadó, Budapest, 2014 ISBN 9789630980999

Egyéb életrajzgyűjteményekSzerkesztés

  • Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998 ISBN 963-07-6334-6
  • (szerk.) Anthony Hopkins: Nagy zeneszerzők – Képes útmutató a világ leghíresebb zeneszerzőinek életéhez és műveihez, Etűd Könyvkiadó, Budapest, 1995 ISBN 963-8516-43-7
  • Frideczky Frigyes: Magyar zeneszerzők, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, é. n. ISBN 963-9261-11-4
  • Eduardo Rescigno – Rubens Tedeschi – Mascheroni Anna – Alberta Melanotte: Nagy zeneszerzők és műveik, SubRosa Kiadó, Budapest, 1995 ISBN 9638516437
  • Világhíres zeneszerzők 1–20. – CD-vel – A Royal Filharmonikus Zenekar előadásában, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011 ISBN 978-963-09-6608-5
  • Nyerges Magda: Magyar zeneszerzők és muzsikusok, Széphalom Könyvműhely, h. n., 2013, ISBN 9789639903777
  • Kis zenei könyvtár sorozat (Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1960-as évek)

KronológiákSzerkesztés

  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban I–II., Springer Hungarica Kiadó Kft., Budapest, 1996, ISBN 963-8455-84-5

ZeneműismertetésekSzerkesztés

Általános zeneműismertető kézikönyvek:

  • Incze Henrik: Operai kalauz – Operaszövegek tartalma különös tekintettel a Budapesti M. Kir. Operaház műsorára, Zipser és König, Budapest, 1897
  • Papp Viktor: Zenekönyv rádióhallgatók számára – Zenekari esték I–II., Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság, Budapest, é. n. [1920-as évek]
  • Lányi Viktor: Opera-kalauz, Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 1937
  • Demény Dezső – Meszlényi Róbert: Hangverseny kalauz I–II. – Szinfóniák, szinfónikus költemények, nyitányok [I. kötet] – Karművek (oratóriumok, passiók, misék és egyéb karművek), koncertek (versenyművek hegedűre, zongorára és egyéb hangszerekre) [II. kötet], Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 1938
  • (szerk.) Szabolcsi Bence: Dolgozók hangversenykalauza, Népszava a Szakszervezeti Tanács Könyvkiadóvállalata, Budapest, é. n. [1950 körül]
  • Szenthegyi István: Balettek könyve, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1959
  • Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve – Az operett regényes története, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1960
  • Tóth Dénes: Hangversenykalauz – Klasszikus zene – Romantikus és modern zene, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1962
  • Gál György Sándor – Balassa Imre: Operák könyve I–II., Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1962
  • Gál György Sándor: Új operakalauz I–II., Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1978 ISBN 963-330-240-4
  • Pándi Marianne: Hangversenykalauz I–IV. – Zenekari művek – Versenyművek – Kamaraművek – Zongoraművek, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1976–1980 ISBN 963-330-323-0
  • Németh Amádé: Operaritkaságok, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1980 ISBN 963-330-349-4
  • Várnai Péter: Oratóriumok könyve, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983, ISBN 963-330-469-5
  • Peter Gammond: Opera – Képes enciklopédia, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1997 ISBN 963-09-3954-1
  • Kertész Iván: Operakalauz, Fiesta Kft. – Saxum Kft., Budapest, 1997, ISBN 963-9258-04-0
  • Németh Amádé: Operakalauz – másként – Gyermekeknek, fiataloknak és minden érdeklődőnek, Anno Kiadó, Budapest, é. n. [2000 körül] ISBN 963-375-115-2
  • Winkler Gábor: Barangolás az operák világában I–IV., Tudomány Kiadó, Budapest, 2004 ISBN 963-819-441-3

Sorozatok:

Egyes zeneszerzők műveinek ismertetése:

  • Max Burkhardt: Wagner zenedrámái – Az operák szövege és zenei magyarázata, Kultúra Könyvkiadó és Nyomda R.T., Budapest, é. n. [1920-as évek]
  • Bartha Dénes: Beethoven és kilenc szimfóniája, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1975, ISBN 963-330-046-0
  • Spike Hughes: Mozart operakalauz, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1976 ISBN 963-330-148-3
  • Erich Rappl: Wagner operakalauz, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1976 ISBN 963-330-132-7
  • Várnai Péter: Verdi operakalauz, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1978 ISBN 963-330-259-5
  • Kroó György: Bartók operakalauz, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1980 ISBN 963-330-334-6
  • Maurice J. E. Brown – J. A. Westrup – Philip Radcliffe: Schubert kalauz – Szimfóniák, kamarazene, zongoraszonáták, dalok, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1980 ISBN 963-330-380-X

Külső hivatkozásokSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés