Főmenü megnyitása

A zenetörténet a zene múltjával foglalkozó tudományág, amely a zenetudománynak, és egyúttal a történettudománynak is egy ága. A zenetörténet hagyományosan az európai (és a 19. századtól az amerikai) egyházi és világi komolyzene történetével foglalkozik. A vele párhuzamosan létező népzene, a 20. században kialakult dzsessz, popzene és filmzene történetét nem szokták tárgyalni a kézikönyvek. Az Európán kívüli világban az európai komolyzenéhez hasonló tudományos szabályozott, elméleti zene nem alakult a századok során.

Tartalomjegyzék

KorszakaiSzerkesztés

Ahogy más művészeti ágakat is különböző jellemzői alapján korszakokra osztanak, úgy a komolyzene történetét is – azonban ennek korszakai nem teljesen esnek egybe más művészeti ágak korszakaival. Hagyományosan a következő korszakolás ismert:

  • ókori zene (Kr. e. VI. sz. – Kr. u. V. sz.)
  • középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül)
  • reneszánsz zene (1450 körül – 1600 körül)
  • barokk zene (1600 körül – 1750 körül)
  • klasszicista zene (1750 körül – 1820 körül)
  • romantikus zene (1820 körül – 1900 körül)
  • 20. századi zene (1900 körül – napjaink, több stílus)

Ókori zene (Kr. e. VI. sz. – Kr. u. V. sz.)Szerkesztés

A zene eredete nem ismert. Kialakulására különböző elméletek születettek: Rousseau szerint az emelt hangú beszédből, Darwin szerint az állathangok utánzásából, más tudós szerint a munkaritmusból fejlődött ki. Az bizonyos, hogy a nagy ókori kultúráknak (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) mindenképpen volt már rá jellemző saját zenéje, de hagyományos értelemben vett komoly zeneelmélet elsősorban az ókori görögöknél jelent meg. A matematikusként is ismert Püthagorasz (Kr. e. 570–495) már megkülönböztette a hangközök hosszát és arányát, majd a Kr. e. IV. században megjelent a hangjegyírás is, amelyről mintegy 40 töredékes felirat tanúskodik. A rómaiak átvették a görög zeneelméletét, és a késő ókori Boethius (480–524) írásai révén ezek hatottak a középkorban is. Természetesen – ahogy a későbbi korszakokban, úgy ebben az időben is – az elméleti alapokkal rendelkező komolyzene mellett a görögöknél és rómaiaknál is élt az ilyenekkel nem rendelkező népi/szórakoztató zene.

Középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül)Szerkesztés

A középkori komolyzene elsősorban a keresztény egyházon belül fejlődött tovább, hiszen a népvándorlás hullámaiban az írni-olvasni tudás fokozatosan visszafejlődött, és az antik kultúra eredményeit a műveltebb papok, szerzetesek kutathatták, illetve az ugyancsak ókori eredetű hét szabad művészet musica ágában oktathatták. Mindenképpen már a középkori egyházi műveltség újítása volt a VII. században bevezetett neumák használata, amely hangok/hangcsoportok jeleiként a dallam fel/lemenését jelezték. A XI. században Arezzói Guidó (991–1050) kifejlesztette a szolmizációt, majd a XII. században elterjedt a polifónia is. Ezt a korai polifóniát Ars antiqua-nak („Régi művészet”) nevezték a későbbi zenetudósok, míg az egyházi polifónia XIV. századi virágkorát Ars nova („Új művészet”) névvel illették. A korszakból már több egyházi zeneszerző neve ismert, így Philippe de Vitry (1291–1361), Guillaume de Machaut (1300–1377), Francesco Landini (1325–1397). Az egyházi zene újításait fokozatosan átvette a középkor második felének világi zenéje, és saját elemekkel kiegészítve használta a vándormuzsikusok (trubadúrok, minnesängerek) művészetén keresztül.

Reneszánsz zene (1450 körül – 1600 körül)Szerkesztés

A középkor végére, a XV. század második felére népszerűvé vált a kóruspolifónia, majd a polifón mise használata. Elterjedt a 8 hangsoros zene, illetve a billentyűs hangszerek. A zenetörténetben beszélni korai, úgynevezett Északi reneszánsz zenéről, amely az angol, francia, és német szerzők virágkorának tekinthető (John Dunstable [1380–1453], Guillaume Dufay [1400–1474], Johannes Ockeghem [1410–1497], Josquin des Prez [1450–1521]), míg a későbbi Déli reneszánsz Itália központú volt. Utóbbinak nevezetes zeneszerzői voltak: Giovanni Pierluigi da Palestrina, Orlande de Lassus, Tomás Lui de Victoria, William Byrd. Új műfaj volt a madrigál, ezt elsősorban Thomas Weelkes, John Wylbie, és Carlo Gesualdo művelte.

Barokk zene (1600 körül – 1750 körül)Szerkesztés

A barokk zenére a hangszeres zene értékének felerősödése és a két hangsoros (dúr, moll) hangnem rendszer használta jellemző. Új műfaja az opera, a szvit, és a szonáta. Első alkotásának hagyományosan Monteverdi 1607-es Orfeo című operáját szokták tekinteni. A korai barokk zeneszerzők közül nevezetesebb még:

A XVII. század második felében alkotott Dietrich Buxtehude, Johann Pachelbel, Lully, Marc-Antione Carpentier, Henry Purcell, John Blow. A XVIII. század első felének, a késő barokknak legjelentősebb zeneszerzőjének Vivaldit, Telemann, Bachot, és Händelt tartják. Kortársuk volt

Klasszicista zene (1750 körül – 1820 körül)Szerkesztés

A hagyományosan Bach halálától számított klasszicizmusra a barokkhoz képesti egyszerűsödés, illetve a szimfónia, a szonáta, és a versenymű előtérbe kerülése jellemző. Három legjelentősebb zeneszerzőjének Haydn, Mozartot, és a féli már romantikába áthajló Beethovent minősítik. Haydn (1732–1809) nevét 14 miséjével, 2 oratóriumával (Teremtés, Évszakok), és a „Szimfónia atyjaként” 104 szimfóniájával tette híressé. Mozart (1756–1791) rövid élete alatt – már gyermekkorától – szinte minden akkori zenei műfajban alkotott. Nagy számú operája (Figaro házassága, Don Giovanni, Varázsfuvola), mellett C-moll miséje, és vonósnégyesei a legkedveltebbek. Élete végén készítette el Requiemjét. Beethoven, bár a klasszicista szabályok szerint szerezte zenéjét, és elsősorban a forma, nem pedig a líraiság érdekelte – műveinek komoly érzelmi töltete és a romantikára gyakorolt hatásuk miatt félig már romantikusnak tekinthető. Nyitányai mellett 9 szimfóniája, különösen a 9. tette híressé. (Érdekesség, hogy ennek egy részlete, az úgynevezett Örömóda lett az Európai Unió nemzeti himnusza is.) A három nagy zeneszerző kortársa volt többek közt:

Romantikus zene (1820 körül – 1900 körül)Szerkesztés

20. századi zene (1900 körül – napjaink, több stílus)Szerkesztés

ForrásokSzerkesztés

Magyar nyelvű általános zenetörténeti művek időrendbenSzerkesztés

  • Ábrányi Kornél: Általános zenetörténet. (Ábrákkal, hangjegyekkel s négy függelékkel.) A magyar kir. Országos Zeneakadémiában és a Nemzeti Zenedében tananyagul elfogadva. Budapest, 1886
  • Hofecker Imre: Általános zenetörténelem, Budapest, 1894
  • Zenetörténet a budapesti IV. ker. róm. kath. polgári tanítónőképző magánhasználatára. Kézirat gyanánt. Budapest, 1897
  • Drumár János: Zenetörténet. Zeneiskolák, magántanítás a művelt közönség használatára. I–II. Debrecen, 1904–1907
  • Kacsóh Pongrác: A zene fejlődéstörténete IN: A művészet könyve. A képzőművészetek történeti és technikai fejlődése, A zene fejlődéstörténete (A Műveltség Könyvtára-sorozat része), Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest, 1909 (csak ennek a résznek reprint kiadása: A zene története, Anno Kiadó, Budapest, é. n. [1990-es évek])
  • Szekerke Lajos: A zenetörténet vázlata. Szeged, 1911
  • Molnár Géza: Általános zenetörténet I–II. Budapest, 1911
  • Lavotta Rudolf: Általános zenetörténet (Zenetudományi könyvtár 7.), Németh József könyv- és zeneműkereskedése, Budapest, 1912
  • Szentimrényi Imre: A zene története. Különös tekintettel a magyar és magyarországi zenére, Szerzői kiadás, Budapest, 1912
  • Molnár Antal: Az európai zene története 1750-ig, Franklin-Társulat, Budapest, 1920
  • Molnár Antal: A zeneművészet könyve, Dante Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1923]
  • Molnár Antal: Az egyházi zene története rövid áttekintésben, Egri Nyomda, Eger, 1929
  • Szabolcsi Bence: Bevezetés a zenetörténetbe, Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1936] (új kiadás: [Szabolcsi Bence művei-sorozat 1.], Zeneműkiadó, Budapest, 1977, ISBN 963-330-223-4)
  • Bartha Dénes: Egyetemes Zenetörténet I–II., Orsz. M. Kir. Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Segítő Egyesülete, Budapest, 1935
  • Szabolcsi Bence: A zene története, Rózsavölgyi és Társa kiadása, Budapest, 1940 (új kiadás: [Szabolcsi Bence művei-sorozat 4.], Zeneműkiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-330-508-X)
  • Gál György Sándor: A zene története (Műveltség-sorozat), Dante Könyvkiadó, Budapest, 1940
  • Horváth Károly: Bevezető a zenetudományba és zenetörténet, Szerzői magánkiadás, Debrecen, 1943
  • Gál György Sándor: Ismerkedés a zenetörténettel, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1963
  • Kroó György: Muzsikáló zenetörténet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1965–1966
  • Mátray Gábor: A muzsikának közönséges története és egyéb írások; vál., sajtó alá rend., jegyz. Gábry György, tan. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban; Magvető Kiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-14-0308-4
  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban I–II., Springer Hungarica Kiadó Kft., Budapest, 1996, ISBN 963-8455-84-5
  • (szerk.) Kollega Tarsoly Ella: Nagy zenetörténet, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997
  • Mátray Gábor: A muzsikának közönséges története és egyéb írások; vál., sajtó alá rend., jegyz. Gábry György, tan. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban; ISBN 963-14-0308-4

Magyar nyelvű magyar zenetörténeti művek időrendbenSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés