Carl Orff (München, 1895. július 10. – München, 1982. március 29.) német zeneszerző, zenetanár. A 20. századi zene – és benne az akkori német muzsika – egyik leghíresebb és legérdekesebb alakja. Műveit világszerte ma is a legnagyobb sikerrel játsszák. Ezt a hírnevet nemcsak operák és más vokális alkotások révén szerezte, hanem pedagógiai munkásságával is.

Carl Orff
1970 körül
1970 körül
Életrajzi adatok
Született 1895. július 10.
München
Származás német
Elhunyt 1982. március 29. (86 évesen)
München
Sírhely Andechs Abbey
Házastársa
  • Liselotte Orff (1960–1982)
  • Luise Rinser (1954–1959)
  • Gertrud Orff (1939–1953)
Iskolái
Pályafutás
Műfajok opera
zenepedagógus, zeneszerző,
Hangszer orgona
Díjak
  • A művészetek és a tudományok érdemrendje
  • München díszpolgára (1975)
  • Bajor Érdemrend
  • A Német Demokratikus Köztársaság Nemzeti Díja
  • A Német Szövetségi Köztársaság nagy érdemrendje csillaggal és vállszárnnyal
  • Frankfurt am Main város Goethe-plakettje (1965)
  • Bavarian Maximilian Order for Science and Art (1981)
  • Bayerischer Poetentaler (1965)
  • Osztrák Tudományos és Művészeti Díj (1974)
Tevékenység

Carl Orff weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl Orff témájú médiaállományokat.

ÉleteSzerkesztés

Münchenben született 1895. július 10-én. Tanulmányait a századforduló egyik neves német zeneszerzőjénél, Heinrich Kaminskinál végezte, és zenei pályája mindjárt az oktatás frontján indult el. Egy balettiskolának volt a zenetanára. Ez a pályakezdés, a zenetanítás alapelemeivel, valamint a tánccal való foglalkozás úgyszólván egész munkásságára rányomta bélyegét. Pedagógiai műve, a világszerte alkalmazott „Orff-Schulwerk” elsősorban a ritmikus képzésre fektet súlyt – nemegyszer a tánccal, illetve mozgásművészettel összekapcsolva –, de egyaránt gondja van az énekes és hangszeres képzésre is. Salzburgban iskolát is alapított: Orff-Schule. Orff szerint a zene és a tánc egységet alkot: Münchenben létrehozta a Zene- és Mozgásművészeti Intézetet.

MunkásságaSzerkesztés

Orff zeneszerzői életműve szinte teljes kizárólagossággal színpadi alkotásokból áll. Orff témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékből, és a középkori mondákból vette. Első nagy színpadi sikerét 1937-ben, Frankfurtban aratta, az akkor színpadi változatban előadott Carmina Buranával. Ezt követték további művei, ezúttal már kifejezett operák: A hold, Az okos lány, a Bernauerin, majd a Carmina Burana párdarabjai: a Catulli Carmina és a Trionfo di Afrodite. Élete utolsó évtizedeiben Orff egyre inkább a görög–római kor alkotásai felé fordult: megzenésítette az Antigoné-témát, az Oidipuszt.

 
Carl Orff 1956-ban, Lieselotte Holzmeisternek, a Fidula Zenekiadó alapítójának társaságában

Orff zenéjének fogadtatására elég gyakran jellemző az a sajnálatos tény, hogy félreértik. Ez a zene ugyanis annyira komplex, annyira – túlmenően a wagneri értelmezésen – „összművészeti alkotás”, hogy nem lehet kizárólagosan zenei szempontok szerint értékelni. A zeneszerzőnek magának nem is volt soha célkitűzése – talán az egy Carmina Burana kivételével –, hogy csak zenét szerezzen. Mintegy színpadi rendezőként ő maga „komponálta meg” a muzsika mellett a vizuális elemeket: az akciót, esetleg a díszleteket, és gyakran a szöveget is ő írta. Ezekben a művekben tehát a zene csak egyike a művet alkotó elemeknek, méghozzá nem is mindig a legfontosabb elem. Valószínűleg ez a célkitűzés hozta magával, hogy Orff a szándékos archaizálás, sőt nemegyszer a tudatos primitívség és trivialitás módszerét választotta. Minthogy színpadának lényege a mozgás, muzsikájának éltető eleme a ritmus. Orff-zene hallatán az az érzésünk, hogy a dallam és a harmónia, a forma és a hangszerelés a ritmusból születik. A ritmuson kívül csak a melódiára fektet súlyt, ezek – a korai művekben – szélesen íveltek, néha a gregorián hangvételét alkalmazzák, néha pattogóan táncos lejtésűek. A harmóniavilág a lehető legegyszerűbb. A hangszerelés a modern nagyzenekar szinte minden eszközét felhasználja, nem utolsósorban – a ritmikus fogantatás következménye ez is – az igen nagy méretű ütőhangszercsoportot. Életének utolsó évtizedében stílusa még szikárabbá vált, már szinte a mondókák és a legegyszerűbb gregorián formulák tömörségéig jutott el.

MűveiSzerkesztés

 
Jens Rush tollrajzán
  • Rövid művek
    • A Hold (1939)
    • Az okos Lány (1943)
    • Egy nyári álom (1952)
  • Bajor világszínház
    • Die Bernauerin (1947)
    • Astutuli, egy bajor komédia (1953)
  • De temporum fine comoedia, Vigilia (1973)
  • Trionfi
    • Carmina Burana (1937)
    • Catulli Carmina (1943)
    • Trionfo di Afrodite (1953)
  • Antik művek
    • Antigone (1949)
    • Oedipus der Tyrann (1959)
    • Prometheus (1968)

EmlékezeteSzerkesztés

 
1995-ös Német postabélyeg
 
A sírhelye

Carl Orff München díszpolgára. Sírja az andechsi apátság templomában, a „Schmerzhaften” oldalkápolnában található. A felső-bajorországi Dießen am Ammersee-be 1955-ben költözött, és később itt hozták létre a Carl Orff Múzeumot.

ForrásokSzerkesztés

IrodalomSzerkesztés

  • Alberto Fassone: Carl Orff. In: Grove Music Online ed. L. Macy (hozzáférés: 2004. november 27.)
  • Lilo Gersdorf: Carl Orff. Rowohlt, Reinbek, 2002, ISBN 3-499-50293-3
  • Michael H. Kater: Carl Orff im Dritten Reich. In: Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte 43, 1 (1995. január), 1–35. o.
  • Michael H. Kater: Komponisten im Nationalsozialismus: acht Porträts. Parthas, Berlin, 2004, ISBN 3-936324-12-3
  • Andras Liess: Carl Orff. Idee und Werk. Neubearbeitete Auflage. Goldmann, München, 1980, ISBN 3-442-33038-6
  • Hans Maier: Carl Orff in seiner Zeit. Schott, Mainz, 1995
  • Godela Orff: Mein Vater und ich. Piper, München, 1995, ISBN 3-492-18332-8

További információkSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés