„Munkás-paraszt Vörös Hadsereg” változatai közötti eltérés

Az első osztagokat munkásokból és a szétszéledt cári orosz hadsereg katonáiból verbuválták. A csapatok hadianyaggal és élelemmel való ellátottsága súlyosan elégtelen és hiányos volt, mégis sikerült először megállítaniuk, majd visszaszorítaniuk a [[Szentpétervár|Petrograd]] felé előretörő német hadsereget. A VH 1918 májusában alakult, körülbelül 50 000 embert számlált, a tulajdonképpeni megalapítója és főparancsnoka [[Lev Davidovics Trockij]] volt, az akkori szovjet kormány hadügyi népbiztosa és rendkívüli meghatalmazott képviselője a [[Breszt-litovszki béke|breszti béketárgyalásokon]]. A szinte semmiből kiállított és megszervezett hadseregben túlnyomórészt a volt cári orosz hadsereg tisztjei parancsnokoltak, de a súlyos tiszthiány miatt sokszor jóval magasabb beosztásokban, mint amilyenre képesítve voltak. Ekkor indult több későbbi marsall és tábornok ([[Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij|Tuhacsevszkij]], [[Kliment Jefremovics Vorosilov|Vorosilov]], [[Georgij Konsztantyinovics Zsukov|Zsukov]], [[Szemjon Mihajlovics Bugyonnij|Bugyonnij]], [[Alekszandr Vasziljevics Gorbatov|Gorbatov]] stb.) karrierje, akik a cári hadseregben kivétel nélkül altiszti illetve alacsonyabb parancsnoki tiszteket töltöttek be – Tuhacsevszkij például, az egyik legmagasabb beosztású közülük, korábban főhadnagy volt, alig néhány év múlva pedig már a VH főparancsnoka. A 35 000 volt cári tisztet, akik tulajdonképpen a VH tisztikarát alkották, politikailag a melléjük állított komisszárok ellenőrizték. 1918-19 folyamán több katonaiskolát is megnyitottak, 1919 márciusára a VH már 1,5 millió, 1920 elejére pedig 5 millió embert számlált.

 

 

 

A VH felfegyverzését nagyban segítette, hogy Lenin 1922. április 16-án, a [[Genova|genovai konferenciával]] egy időben [[Rapallo]] észak-olasz kisvárosban aláírt egy egyezményt, amelyben helyreállította a diplomáciai kapcsolatot Szovjet-Oroszország és Németország között. Ez a megállapodás tartalmazott egy titkos konvenciót, mely alapján a [[Reichswehr]] legfelsőbb parancsnoksága és a Vörös Hadsereg vezérkara megegyezett abban, hogy a korlátozássokkal sújtott német haderőnek a szovjet fél technikai segítséget nyújt. Ennek a „kölcsönös segítségnyújtásnak” a keretében azt a gyakorlatot folytatták, hogy a szovjethatalom „fű alatt” megkapta a Németország területén korlátozott és ellenőrzött hadipotenciál egy részét, melynek keretében német üzemek létesültek országszerte. Cserébe a szovjetek német katonákat képeztek ki, és kereskedelmi áruforgalom címén az üzemekben gyártott [[fegyver]]ek és [[vegyi fegyver]]ek egy részét átadták Németországnak. Ez a fajta együttműködés a két ország között egészen 1933 közepéig folytatódott és nagyban hozzájárult a szovjet technikai fejlesztések alapjainak kialakításához..<ref>{{cite book |author=Jevgenyij Latyij és Vlagyiszlav Romanov | title=A Likvidálás Művészete | url=http://www.antikva.hu/onan/reszletek.jsp?konyv=latyij_jevgenyij_a_likvidalas_muveszete_politikai_gyilkossagok_a_szovjetunioban&katalogusid=152607 | year=1998 | publisher=Belvárosi Könyvkiadó | work=A Vörös Bonaparte | pages= 71-72 | isbn=963-7675-94-9 }}</ref>

A hadsereg személyi állományát az 1930-as években már kizárólag hivatásos tisztek és sorkatonai szolgálatukat töltő vöröskatonák alkották. Nyoma sem volt már annak a félkatonai forradalmi milíciának, ami a polgárháborús éveket jellemezte. A csapatokat úgyszólván csak támadásra képezték ki. A katonák politikai képzését szintén áthatotta a támadás mindenhatóságába vetett hit – még a gondolatát is elutasították annak, hogy a háborút saját területen kell megvívni. Mindenféle védekezési stratégiát károsnak és szükségtelennek ítéltek.

 

== A második világháború ==