|
A [[hoplita]]-phalanx az [[i. e. 8. század]]ban alakult ki, és a [[hoplon]] kifejlesztésével vált általánossá. (A ''hoplita'' szó ugyan a ''hoplon''ból ered, de már a korábbi, tehát ''hoplon''nal nem rendelkező nehézfegyverzetű gyalogságot is így nevezzük.)
== A görög phalanxfalanx ==
[[Fájl:Fotothek df tg 0006375 Militärwesen ^ Schlachtenordnung ^ Phalanx.jpg|balra|bélyegkép|300px|[[Robert Fludd]]:''Utriusque cosmi maioris scilicet et minoris Metaphysica, physica atque technica Histori'' című művének illusztrációja]]
A görög ütközetekben mindig viszonylag kis számú seregek álltak fel egymással szemben. (A spártai hadsereg ''teljes'' létszáma a virágkorban mintegy 8000 harcos volt.) Az arcvonal hossza és mélysége (azaz az egymás mellett és mögött álló emberek száma, vagy másképpen a phalanx sorainak és oszlopainak száma) a tereptől és a sereg létszámától függött, a phalanxokfalanxok egymásnak nyomultak, és végül kézitusában dőlt el a csata sorsa. A két szembenálló arcvonal hosszának körülbelül azonosnak kellett lennie ahhoz, hogy a bekerítést elkerülhessék. A nagyobb létszámú sereg tehát az arcvonal elnyújtásával behozhatatlan előnyhöz juthatott. Ha erre a terepviszonyok miatt nem volt mód, akkor a vonal mélysége, azaz az egymás mögötti sorok száma határozta meg az esélyeket. A hagyományos görög gyalogos harcmodor tehát alapvetően a számbeli fölényen alapult és a közelharcban nyújtott egyéni teljesítményen.
A phalanxfalanx-harcos fegyverzete mindig döfőlándzsa volt, amit különleges esetekre – a lándzsa eltörése, elvesztése – esetleg karddal egészítettek ki. A lándzsa 2,1-2,7 méter hosszú, egykezes eszköz, nagyméretű, levélformájú heggyel. Másik végén kisebb hegy volt, amit a földbe lehetett szúrni, így a rohamozó ellenség (főleg lovasság, de néha gyalogság is) saját magát nyársalta fel a kiékelt lándzsákon.
Védelmét a nagyméretű pajzs és a pajzs által nem védhető testfelületeken páncél (mellvért, lábszárvért), sisak látta el. A phalanxfalanx általában sétáló tempóban támadott, [[Miltiádész]] [[marathóni csata|Marathón mellett]] alkalmazott taktikája szokatlan forma volt. A szemben álló phalanxokfalanxok egymásnak sétáltak, és a csata egymás tologatásából és döfködéséből, egyéni párharcokból állt. A csatákat többnyire a számbeli fölény és a harcosok fizikai állóképessége döntötte el. Ennek némileg ellentmondó az adat, miszerint a [[Déliumi csata|déliumi csatában]] ([[i. e. 424]]) nyolc sor mélységű [[athén]]i phalanxfalanx ellenállt a 25 sornyi [[thébai]] phalanxnakfalanxnak.
A phalanxfalanx-harcos bal kezében fogta a pajzsot, jobbjában a fegyvert. Ezért testének bal oldala jobban védett volt, míg jobb oldalát a jobb oldali társa pajzsa védte, a jobbról érkező támadások ellen kevésbé volt védett. Ezt az ellenség ki is használta. Amikor két phalanxfalanx harcolt, a katonák valamelyik irányba, általában jobbra tértek ki, mivel az első sorokban álló katonák ösztönösen a másik [[pajzs]]a mögé akartak bújni a lándzsák elöl. Ilyenkor a phalanxotfalanxot az összeomlás veszélye fenyegette. Amikor a phalanxokfalanxok egymásba csúsztak, már nem volt többé szükség az alakzatra, kézitusában kellett az ellenséget legyőzni. Az elesett, vagy megfutamodó harcos bal szomszédja védtelen maradt mindaddig, amíg a következő csatasorból egy harcos előre nem lépett. Ezért a megfutamodást a görög hadseregekben mindennél szigorúbban büntették, mivel nemcsak magát mentette, de egy társát is veszélybe sodorta a gyávaság.
=== A thébai phalanx ===
|
