Főmenü megnyitása

A phalanx (ógörög φάλαγξ, újgörög φάλαγγα, magyarosan olykor falanx) az ókori Görögországban kialakult hoplita-hadviselés alapegysége volt. Eredetileg olyan több sor mélységű, nehézfegyverzetű gyalogosokból álló hadrendet jelölt, ahol az arcvonal szélessége nagyobb, mint a mélysége. A nyolcsoros mélységű klasszikus phalanx akár 1–1,5 km hosszú is lehetett. Az i. e. 4. század első felében a thébai Epameinóndasz újításainak – az úgynevezett ferde ék bevezetésének – köszönhetően vált speciális felállássá, ahol az egyik, támadásra kijelölt szárny erősebb, mint a másik, amelynek a visszahúzódás a szerepe.

A görög szó eredeti jelentése: csoport, közösség. A szó eredetileg a nehéz gyalogság, a hopliták zárt csatarendjét jelölte, melynek törvényei és tulajdonságai később a spártaiak népéletének jellemzőivé váltak. A phalanxot a dárdások vonalba állításával és egymáshoz tömörítésével hozták létre. 8–16 sor mélységű, akár másfél kilométer hosszúságú is lehetett. Az elöl levőket a többiek nyomták hátulról, az első 3 sor harcolt, ők voltak lándzsatávolságban, így ott nagyobb eséllyel haltak meg a harcosok. Minél fegyelmezettebb és összehangoltabb mozgású volt egy phalanx, annál sikeresebben törte meg az előtte lévő ellenség csatarendjét (rendszerint egy másik falanxot).

EredeteSzerkesztés

 
Sumer hadsor Éannatum idejéből (keselyűsztélé)

Az i. e. 25. század környékéről, Mezopotámiából származik az első olyan ábrázolás, amely phalanx-jellegű hadrendet mutat, ez a keselyűsztélé. Ezt a gyalogságot már lándzsákkal, sisakokkal és nagy pajzsokkal látták el. Az ókori Egyiptomban is előfordult hasonló, de a gyenge pajzsok és az alkamazott közelharc-fegyverzet nem tette lehetővé a phalanx hatékony alkalmazását. A phalanx első írott említése Homérosznál fordul elő.

Egyes feltevések szerint a phalanx önmagában görög találmány, más elképzelések viszont felvetik, hogy a pajzsfal és a lándzserdő olyan elterjedt az egész korabeli világban, hogy kapcsolat tehető fel köztük. A haditechnikák átvétele már az ókorban is szokás volt, így nem vethető el, hogy a görögök valahol találkoztak ezzel a harcmodorral, így vették át és fejlesztették tovább a saját speciális adottságaik szerint.

A hoplita-phalanx az i. e. 8. században alakult ki, és a hoplon kifejlesztésével vált általánossá. (A hoplita szó ugyan a hoplonból ered, de már a korábbi, tehát hoplonnal nem rendelkező nehézfegyverzetű gyalogságot is így nevezzük.)

A görög phalanxSzerkesztés

 
Robert Fludd:Utriusque cosmi maioris scilicet et minoris Metaphysica, physica atque technica Histori című művének illusztrációja

A görög ütközetekben mindig viszonylag kis számú seregek álltak fel egymással szemben. (A spártai hadsereg teljes létszáma a virágkorban mintegy 8000 harcos volt.) Az arcvonal hossza és mélysége (azaz az egymás mellett és mögött álló emberek száma, vagy másképpen a phalanx sorainak és oszlopainak száma) a tereptől és a sereg létszámától függött, a phalanxok egymásnak nyomultak, és végül kézitusában dőlt el a csata sorsa. A két szembenálló arcvonal hosszának körülbelül azonosnak kellett lennie ahhoz, hogy a bekerítést elkerülhessék. A nagyobb létszámú sereg tehát az arcvonal elnyújtásával behozhatatlan előnyhöz juthatott. Ha erre a terepviszonyok miatt nem volt mód, akkor a vonal mélysége, azaz az egymás mögötti sorok száma határozta meg az esélyeket. A hagyományos görög gyalogos harcmodor tehát alapvetően a számbeli fölényen alapult és a közelharcban nyújtott egyéni teljesítményen.

A phalanx-harcos fegyverzete mindig döfőlándzsa volt, amit különleges esetekre – a lándzsa eltörése, elvesztése – esetleg karddal egészítettek ki. A lándzsa 2,1-2,7 méter hosszú, egykezes eszköz, nagyméretű, levélformájú heggyel. Másik végén kisebb hegy volt, amit a földbe lehetett szúrni, így a rohamozó ellenség (főleg lovasság, de néha gyalogság is) saját magát nyársalta fel a kiékelt lándzsákon.

Védelmét a nagyméretű pajzs és a pajzs által nem védhető testfelületeken páncél (mellvért, lábszárvért), sisak látta el. A phalanx általában sétáló tempóban támadott, Miltiádész Marathón mellett alkalmazott taktikája szokatlan forma volt. A szemben álló phalanxok egymásnak sétáltak, és a csata egymás tologatásából és döfködéséből, egyéni párharcokból állt. A csatákat többnyire a számbeli fölény és a harcosok fizikai állóképessége döntötte el. Ennek némileg ellentmondó az adat, miszerint a déliumi csatában (i. e. 424) nyolc sor mélységű athéni phalanx ellenállt a 25 sornyi thébai phalanxnak.

A phalanx-harcos bal kezében fogta a pajzsot, jobbjában a fegyvert. Ezért testének bal oldala jobban védett volt, míg jobb oldalát a jobb oldali társa pajzsa védte, a jobbról érkező támadások ellen kevésbé volt védett. Ezt az ellenség ki is használta. Amikor két phalanx harcolt, a katonák valamelyik irányba, általában jobbra tértek ki, mivel az első sorokban álló katonák ösztönösen a másik pajzsa mögé akartak bújni a lándzsák elöl. Ilyenkor a phalanxot az összeomlás veszélye fenyegette. Amikor a phalanxok egymásba csúsztak, már nem volt többé szükség az alakzatra, kézitusában kellett az ellenséget legyőzni. Az elesett, vagy megfutamodó harcos bal szomszédja védtelen maradt mindaddig, amíg a következő csatasorból egy harcos előre nem lépett. Ezért a megfutamodást a görög hadseregekben mindennél szigorúbban büntették, mivel nemcsak magát mentette, de egy társát is veszélybe sodorta a gyávaság.

A thébai phalanxSzerkesztés

 
A leuktrai csata döntő mozzana, a spártai jobbszárny szétzúzása
 
A két szárny ellentétes mozgása miatt az arcvonal valójában elfordul jobb felé

Epameinóndasz a leuktrai csatában ezzel szemben thébaii seregének egyik szárnyát aránytalanul megerősítette, és míg a gyengébb szárny kitartóan védekezett, az erősebb áttörte az ellenséges spártai phalanxot, majd be is kerítette. A görög phalanx jobbszárnyán hagyományosan a legerősebb – elit – csapatok álltak, mindkét oldalon az elit jobbszárny került szembe az ellenfél gyengébb balszárnyával. Ez általában kiegyenlítette az erőviszonyokat, mivel a jobbszárny sebezhetőbb volt a fentebb elmondottak szerint a jobbról jövő támadásokkal szembeni védtelenség miatt. Epameinóndasz pontosan az ellenkezőjét tette: a spártai jobbszárnnyal szemben a saját elitjeit sorakoztatta fel (50 sornyi mélységben!) a balszárnyán, jobbszárnyát viszont teljesen elvékonyította, sőt mélyen meglépcsőzte. . Ez a ferde phalanx a támadás közben az egyenes arcvonalat tartani próbálva valójában is elfordult jobb felé, azaz nem szembe, hanem jobb felé támadott. Emiatt az ellenség nem szemből, hanem jobb felől kapta a támadást, ami ellen védtelenebb volt. A középponttól jobbra minden egyes alakulat egyre messzebb állt az ellenféltől – olyannyira, hogy a két sereg közé itt befért még a lovasság és a könnyűgyalogság (peltasztészek) is. A peltasztészek olyan hatásosan zavarták a spártai phalanx balszárnyát, hogy ezek nem is kerültek harcérintkezésbe a jobb szárnyukon álló gyenge thébaiakkal, mert mire odaértek volna, a másik szárnyon eldőlt a csata.

A spártaiak sok időt töltöttek harci zene mellett a gyakorlással. A ritmikus ütemű zene segítségével az irányváltásra és sebességre vonatkozó parancsokat lehetett közvetíteni a phalanxnak.

Az ókori Spárta célja egyfajta utópia megvalósítása volt: létre akarták hozni a tökéletes társadalmat, amelynek modelljéül a hoplita falanx szolgált hármas jelszavával: fegyelem, közösség, önzetlenség. A spártai phalanx hanyatlásának első jele i. e. 425-ben látszott, amikor a Pülosz ellen küldött spártai kontingens akcióját athéni könnyűfegyverzetű (gymnoi) gyalogos egység fullasztotta kudarcba. Iphikratész újításai valószínűleg thrák hatásra kerültek alkalmazásra és sikeresnek bizonyultak. Ezek a harcosok 3,5 méteres döfőlándzsával, 0,8 méteres pengéjű karddal, bőrvérttel, és könnyített, félhold alakú pajzzsal rendelkeztek.

A makedón phalanxSzerkesztés

II. Philipposz makedón király idejétől a hellenisztikus kor legvégéig makedón phalanx is létezett. Philipposz ezt az I. Alexandrosz által létrehozott pezetairosz (gyalogos társak) nehézgyalogságból alkotta meg. A makedón phalanxban 16 darab, 256 főből álló szüntagma-csoportokból állt össze egy kis phalanx. A szüntagma 16 embernyi szélességű és 16 sor mélységű alakzat, amelyben a hatodik sortól hátra a szariszákat függőlegesen tartották. A makedón phalanxot a hetairoszok és peltasztészek támogatták. Philipposz emellett jelentősen megnövelte a lándzsák hosszúságát, ami miatt az ellenség nehezen tudott a saját fegyvereivel érintkezni az ellenük támadó makedónokkal.

A római phalanxSzerkesztés

Újkori névhasználatSzerkesztés

A 20. században a szélsőjobboldali spanyol mozgalom, a José Antonio Primo de Rivera által kialakított Falange az ókori phalanxról kapta a nevét, jelezve a tagok összetartását, zárt, áttörhetetlen rendjét.

A Wikimédia Commons tartalmaz Phalanx témájú médiaállományokat.

ForrásSzerkesztés