|
}}
'''Nicolas Sarkozy''' ([[International Phonetic Alphabet|IPA]]: [nikola saʀkozi]), {{audio|Sarkozy.ogg|kiejtés}}, teljes nevén '''Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Bocsa''' ([[Párizs]], [[1955]]. [[január 28.]] –) apai ágon magyar nemesi származású [[Franciaország|francia]] jobboldali politikus. Mint az [[UMP]] elnöke, a legesélyesebb jelöltként indult a [[2007-es franciaországi elnökválasztás]]on. [[2007]]. [[május 6.|május 6-án]] a szavazatok közel 53%-át megszerezve lett a [[Franciaország|Francia Köztársaság]] 23. elnöke (illetve ''ex officio'' – hivatalából eredően – [[Andorra társhercegeinek listája|Andorra társhercege]]).<ref>[https://index.hu/politika/kulfold/sarkroy5272/]</ref> Hivatalát [[2012]]. [[május 15.|május 15-ig]] viselte. Sarkozyt 2011-ben az Aranygyapjas Rend lovagjává ütötte [[I. János Károly spanyol király]].<ref>[http://news.iafrica.com/worldnews/765826.html Sarkozy to get Golden Fleece]</ref>
Ellenfelei és támogatói is gyakran használják rá a rövidített '''Sarko''' (ejtsd: ''szárko'') nevet. Magyar beszélt nyelvi szövegekben – francia születése ellenére – családnevére gyakori a „Sárközi” ejtés.
=== Családi háttere ===
[[Fájl:Armoirie famille Sarkozy.svg|bal|80px]]
Édesapja, nagybócsai [[Sárközy Pál (festő)|Sárközy Pál]] [[1928]]-ban született [[Budapest]]en magyar kisnemesi családban, amely földeket és egy kúriát birtokolt a [[Jász-Nagykun-Szolnok megye]]i [[Alattyán]]ban. A nemes„Nagybóchai [[nagybóchai SárközySárközy” család]] [[1628]]. [[szeptember 10.|szeptember 10-én]] szerzett vitézségért [[Nemesség|nemesi]] [[címeres levél|oklevelet]] [[II. Ferdinánd magyar király|II. Ferdinándtól]], amit [[Hont vármegye|Hont vármegyében]] hirdettek ki. A nemességszerző Sárközy Mihály a [[Hont vármegye]]i [[Koháry család]] katonai kíséretébe tartozó vitézként lett [[armális nemes]]. Kapcsolata a főnemesi családdal a későbbi évszázadban is fennállt, amikor a hadi események csökkentével a szintén Mihály nevű fia 1660-ban [[Kecskemét]]re költözött és marhakereskedelemmel kezdett foglalkozni. A Koháry család ez időben erősítette meg birtokosi fennhatóságát [[Kecskemét]] mezővárosa felett. A [[18. század]]ban a család három kecskeméti főbírót adott a városnak. Ez időben vásárolta a család a [[nemesi előnév|nemesi előnevet]] adó nagybócsai pusztákat. A marhakereskedelem gazdasági jelentőségének hanyatlásával a család későbbi tagjai részben gazdálkodással foglalkoztak, részben jogi végzettséggel a vármegyei közigazgatásban (Pest-Pilis-Solt, Heves, Komárom) vállaltak szerepet, több szolgabírót, táblabírót adva az egyes vármegyéknek.
Nagyszülei, ifj. Sárközy György (1896–1948)<ref>https://familysearch.org/pal:/MM9.3.1/TH-266-13035-143549-4?cc=1542666&wc=M6WL-MNG:101522301,107450501</ref><!-- Kérlek NE LINKELD, mert nem azonos Sárközy György íróval--> és csáfordi Tóth Katinka [[Alattyán]]ban birtokoltak egy kb. 200 [[hektár]]os földet és egy kúriát, azonban [[1934]]-ben, a [[nagy gazdasági világválság]] okozta [[infláció]]s időkben, mindkettőtől kénytelenek voltak megválni. Már a dédapa, id. Sárközy György (1862–1933)<ref>https://familysearch.org/pal:/MM9.3.1/TH-266-13035-144875-11?cc=1542666&wc=M6WL-MNG:101522301,107450501</ref> is [[Szolnok]] város közigazgatásában dolgozott, számvevő tiszt, majd tanácsnok, fia, ifj. Sárközy György is apja nyomdokaiba lépett, a városi adminisztrációban végül kulturális és városfejlesztési alpolgármestereként tevékenykedett, amíg az [[1930-as évek]]ben egy pénzügyi botrány véget nem vetett politikai karrierjének. Nicolas Sarkozy közigazgatás iránti affinitása tehát családi tradíciókon alapul.
[[május 6.|május 6-án]] eldőlt, hogy Nicolas Sarkozy a francia köztársaság 23. elnökeként vonul be a történelemkönyvekbe, miután a szocialista Ségolène Royalt a [[2007-es franciaországi elnökválasztás|választások]] második fordulójában legyőzte. A választás végeredménye: 53,06%-46,94%.
== Elnöksége ==
A 2012-es francia elnökválasztási kampányban senki nem ígért kánaánt, mindenki tudta, hogy Franciaország nehéz helyzetben van. A franciák ugyan nagy reményekkel választották meg Sarkozy-t elnöküknek, az igazság az, hogy esélye sem volt azt a programot végrehajtani, amellyel bizalmat kapott. 2008 után egyszerűen nem voltak meg ehhez a feltételek. Sarkozy 2007-ben azt ígérte, hogy a törekvő̋ emberek megkapják a jutalmukat és azt sugallta, hogy olyan környezetet teremt, ahol a tehetség, a kiválóság jobban érvényesülhet. Ehelyett a program helyett egy világgazdasági válság, és ebből következően egy gazdasági nehézségekkel tarkított ciklus következett, amellyel kapcsolatban elsősorban az lehetett a fő vitatéma, hogy a problémákat lehetett volna-e jobban kezelni (ahogy az lenni szokott, az ellenzék szerint igen, a kormányoldal szerint meg nem).
Az egyén boldogulása helyett szinte az állam túlélése volt a Sarkozy-ciklus fő témája, a foglalkoztatottság növekedése helyett a munkanélküliség megugrása volt a látványos eredmény. A francia állam dinamikus előretörése helyett a német hegemónia nyilvánvalóvá válása, illetve annak politikai kozmetikázása volt a Sarkozy-évek emlékezetes jellemzője. A ciklus elején jó néhány fontos gazdasági döntésre sor került (50%-os adóplafon, túlórák adómentessége, a sztrájkjog újraszabályozása), illetve volt egy átfogó alkotmányreform is, amely az V. Köztársaság alkotmányát ha nem is alapjaiban, de érdemben átírta. Ugyanakkor a ciklus nagy reformjai (a közigazgatási reform és a nyugdíjreform) elfogadásuk óta látványosan elbuktak (ahogy a túlórák adómentessége és az adóplafon is), hol azért, mert maga Sarkozy vonatta vissza a 2007-2012-es ciklus végén, hol pedig azért, mert az új többség radírozta el őket a 2012-2017-es ciklus elején<ref>{{Cite book |author=Türke András István |editor=Türke András István - Soós Eszter Petronella |title=A jelenkori Franciaország |year=2021 (kiadás alatt) |chapter=Nicolas Sarkozy elnöksége: a 2007-2012 közötti francia belpolitika fő irányai}}</ref>.
Nicolas Sarkozy az elődjeihez hasonló lendülettel, ugyanakkor sajátos hiperaktivitásával, saját és szűk – főként médiaszakemberekből álló – tanácsadói csoportjának elképzelései alapján látott neki a francia diplomácia átalakításának. Maga Sarkozy korábban a külpolitikában nem nagyon jutott szóhoz az olyan diplomáciai „nagyágyúk” mellett, mint Dominique de Villepin vagy Jacques Chirac, leszámítva talán a 2002. augusztusában belügyminiszterként tett romániai látogatását, mely az illegális román (roma) bevándorlás megfékezését tűzte ki célul. A kampányban a külpolitika csekély hangsúlyt kapott. Az új francia politikának az Egyesült Államok csökkenő szerepvállalása és az Európai Unió meggyengülése közepette, egy olyan időszakban amikor a 2008-ban kirobbant gazdasági világválságot geopolitikai krízisek sorozata követte, 2008-ban kirobbant az orosz-grúz konfliktus, 2011-ben a MAGHREB régióban az arab tavasz megbuktatta a fennálló rezsimeket és a líbiai katonai beavatkozáshoz vezetett, majd következett a szíriai válság. Ráadásul Franciaország 2015/16-tól a dzsihádista támadások kereszttüzébe került.
Sarkozy elnök diplomáciájával a „bizonytalanságok korszaka” (Meunier) köszöntött be. Kezdeti, kudarcos próbálkozásai után levonható a konzekvencia, hogy míg De Gaulle esetében meghirdetett „''rupture''” tényleges tetteket, addig Sarkozy esetében sokkal inkább csupán retorikai elemet jelentett. Relevánsnak csak az elnök második ''rupture''-je tekinthető, mellyel saját, első négy évének politikájával próbált meg szakítani, visszatérve a korábbi kerékvágásba. Sarkozy külpolitikája egyes elemeiben erősen a mitterrand-i újításokra emlékeztetett, más elemeiben a Chirac-féle diplomácia kontinuitásáról beszélhetünk. Chirackal összevetve a két legjellemzőbb példaként talán a mediterrán térségbeli politikát (Chirac: barcelonai folyamat; Sarkozy: Mediterrán Unió) és a NATO-hoz való közeledést említhetjük meg. A francia–német tengely kapcsolatainak hullámzása sem egyedülálló jelenség, elég csak a kapcsolatok 2001-es és 2005 utáni megromlására utalni. Az új struktúra, a Quai d`Orsay és a hagyományos diplomáciai apparátus meggyengítése, valamint a francia diplomácia aktorainak disszonáns lépései látványosan inkoherens francia diplomáciát eredményeztek, mely stílusában kapkodó, jellegében pedig hosszú távú koncepció és doktrína nélkül a gyakori irányváltásokra épült.
Az elnök „pillangó-politikájával” (''papillonnage'') – mely a mindenre „rárepülök”, mindenhol jelen vagyok elve a jellemző – akarta azt a látszatot kelteni, hogy a fontoskodó Franciaországnak nemzetközi jelentősége megnőtt. A problémák felismerése nem egy esetben időben megtörtént, a felállított diagnózis helyes volt, de a megoldásra már nem jutott elég idő, mert máris érkezett futószalagon a következő probléma: ez a kapkodás vált jellemzővé, melyet csak az elnök szűk köre tudott követni. A belpolitika szolgálólányává tett külpolitika jelensége nem volt újdonság, ellentétben a szavazatszerző külpolitika jelenségével, mely lényegében Sarkozy elnöksége alatt jelent meg. A török csatlakozás ellenzésében is nagyon kimutatható ez a szándék, 2011 januárjában rendezett G20 szavazatszerző hatását az arab tavasz mosta el, míg a líbiai beavatkozás a kantonális választásokkal egyidőben zajlott, amikor az elnök alacsony népszerűségét kellett feltornázni<ref>{{Cite journal|title=Az elszalasztott lehetőségek diplomáciája? A francia külpolitika strukturális és tartalmi változásai|author=Türke András István|journal=Külügyi Szemle 2011/1|pages=14-37}}</ref>.
== Magyarul megjelent művei ==
|
