„Huszadik század (film)” változatai közötti eltérés

Ahogy az a filmvilágban sűrűn megesik, a ''Huszadik század'' sem az eredetileg tervezett szereposztással készült el. Alfredo Berlinghieri szerepére például Bertolucci [[Jack Nicholson]]t szerette volna megnyerni, de különböző okokból ez nem jött össze. Nicholson helyett azonban egy nem kevésbé jelentős, nagy tehetségű színészt sikerült szerződtetnie [[Robert De Niro]] személyében. De Niro épp akkoriban került az érdeklődés homlokterébe [[Martin Scorsese]] ''[[Aljas utcák]]'' ([[1973 a filmművészetben|1973]]) című drámájának köszönhetően. Még tartott [[Francis Ford Coppola]] ''[[A Keresztapa II.|A Keresztapa 2]]'' ([[1974 a filmművészetben|1974]]) című gengszterfilmjének forgatása – melyben De Niro a fiatal Vito Corleonét játszotta, a [[Marlon Brando]] által megformált figura fiatalkori énjét –, amikor a színész 1974 tavaszán [[Parma|Parmába]] utazott, hogy Bertolucci rendelkezésére álljon. De Niro nagy reményeket fűzött Alfredo Berlinghieri figurájához, mely pályafutása első főszerepe volt, és a színész számára a sztárrá válás áhított lehetőségével kecsegtetett. Erre a rendező személye is garanciának tűnt. Bertolucci ugyanis az [[1970-es évek]] elején már világszerte ünnepelt alkotónak számított, két előző munkája, ''[[A megalkuvó (film, 1970)|A megalkuvó]]'' ([[1970 a filmművészetben|1970]]) és főleg a hírhedt ''Utolsó tangó Párizsban'' ([[1972 a filmművészetben|1972]]) jelentős szakmai és közönségsiker volt. A ''Huszadik század'' szempontjából különösen az [[Alberto Moravia]] regényéből készült ''A megalkuvó''ra érdemes visszautalni, mely a főszereplő sorsán keresztül szintén azt vizsgálja, hogy miféle társadalmi-lélektani körülmények segítették elő a fasizmus térhódítását. A két művész közös munkája azonban egyikőjük reményeit sem váltotta igazán valóra. Bertolucci így nyilatkozott a főszereplőjéről: „A De Niróval való munka első néhány napja olyan volt, mint egy rémálom. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy ugyanaz a színész áll előttem, aki az első találkozásunkkor olyannyira lenyűgözött. Utólag aztán rájöttem, hogy az első napok tapasztalatai De Nirónál egyáltalán nem mérvadóak. A felszín alatt egy nagyon érzékeny és valószínűleg nagyon neurotikus személy lakozik, úgyhogy az első tapasztalat könnyen félrevezetheti a rendezőt. Érdemes azonban várni, a türelem meghozza a kívánt eredményt.”<ref>John Baxter: ''De Niro – A Biography.'' Köves Gábor fordítása. In: ''Filmvilág'' 2005/9, 38. oldal</ref> De Niro sem titkolta a problémákat: „Nem titok, voltak nézeteltéréseink, különösen a forgatás elején. Emberként mindig is nagyra tartottam, rendezői módszerei azonban nem tettek jót a játékomnak. A legrosszabb dolog, amit egy rendező csak elkövethet, ha nem hagy mozgásteret a színészeinek, s előírja, mit hogyan csináljanak.”<ref>Idézett mű, ugyanott</ref>

A három legfontosabb női szerep kiosztása szorosan összefügg a rendező előző filmjeinek szereposztásával. Ada és Anita szerepét ''[[A megalkuvó (film, 1970)|A megalkuvó]]'' nagyszerű párosa, [[Dominique Sanda]] és [[Stefania Sandrelli]] alakítják, noha Bertoluccinak eredetileg nem volt olyan terve, hogy újra együtt szerepelteti őket. Anita szerepét az ''Utolsó tangó Párizsban'' női főszereplőjének, [[Maria Schneider]]nek szánta, ám az újdonsült filmcsillag rövidesen otthagyta a forgatást, amit a bulvársajtó persze botrányt szimatolva tálalt a közönségnek.<ref>Schneider később faképnél hagyta a ''[[Caligula (film)|Caligula]]'' ([[1979 a filmművészetben|1979]]) stábját, sőt [[Luis Buñuel]]t is, aki ''[[A vágy titokzatos tárgya]]'' ([[1977 a filmművészetben|1977]]) női főszerepét szánta neki. Sorozatos visszalépései miatt viszont megbízhatatlan színésznő hírébe került, és bár megmaradt a szakmában, de igen hamar kikerült az élvonalból. Schneider később azt nyilatkozta, hogy Bertoluccival való problémái az ''Utolsó tangó Párizsban'' forgatásáig vezethetők vissza, ahol szerinte a rendező és a főszereplő Marlon Brando kihasználták a tapasztalatlanságát, és manipulálták őt. Ezek után viszont kevéssé érthető, hogy miért mondott még egyszer igent Bertoluccinak.</ref> Bertolucci ezután ajánlotta fel a szerepet Sandrellinek. Az Adát játszó Dominique Sanda viszont annak idején épp az ''Utolsó tangó''t, a Maria Schneider által eljátszott szerepet utasította vissza, mert korabeli nyilatkozata szerint a szerep ugyan érdekes volt, de nem akarta, hogy évek múlva a gyermekei esetleg abban a filmben lássák őt.<ref>''Film Színház Muzsika'' 1976/42, 1976. október 16., 24. oldal. Dominique Sanda nézetei egyébként alighanem hamar megváltoztak, mert a ''Huszadik század''ban, illetve [[Liliana Cavani]] ''Túl jón és rosszon'' (1977) című filmjében olyan provokatív jelenetei vannak, melyek vetekszenek az ''Utolsó tangó'' legmerészebb képsoraival is.</ref> A Reginát megformáló [[Laura Betti]] Pier Paolo Pasolini legbelső baráti köréhez tartozott, akárcsak Bertolucci, aki Pasolini rendezőasszisztenseként kezdte a pályát mestere első játékfilmjében, ''[[A csóró]]''ban ([[1961 a filmművészetben|1961]]), saját első filmjét, ''[[A kaszás]]''t ([[1962 a filmművészetben|1962]]) pedig Pasolini forgatókönyvéből rendezte. Betti játszott már az ''Utolsó tangó''ban is, jelenetét azonban Bertolucci kivágta. Regina szerepe kicsit kárpótlás is volt a jellegzetes orgánumú színésznő számára, aki kellően gyűlöletessé formálta a kisebbrendűségi komplexusoktól szenvedő, hatalomvágyó figurát.