„Zongora” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→A klaviorganum, orphica és más különlegességek: A klaviorganum nehezen nevezhető zongorának, az a csembalót ötvözte az orgonával Címkék: Visszaállítva Vizuális szerkesztés |
Visszavontam az utolsó változtatást (62.165.200.20), visszaállítva Gg. Any szerkesztésére: akkor is a zongoratörténeti előzménynek tekinthető, nem törölném. Esetleg a szövegben lehetne ezt megjegyezni. Címke: Kézi visszaállítás |
||
86. sor:
A [[19. század]] első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki. A [[csembaló]] alakú zongorákat az álló zongorák és az asztalzongorák váltották fel. A helyszűke, azaz a városi polgárok lakásának kis méretű szobái tették szükségessé a kis méretű hangszerek kialakítását. Kezdetben, helykímélés céljából, a húrozatot függőlegesen helyezték el. Az álló zongorák úgynevezett '''piramis'''-, '''zsiráf'''- vagy '''szekrényzongorák''' voltak. Elnevezésüket külső burkolatuk formája után kapták. Ha a zongora húrozatát kissé jobbra döntötték, úgy, hogy a basszus leghosszabb húrját a hangszer közepe táján feszítették ki, akkor az külső formájában egy, a billentyűzet fölé emelt [[piramis]]t mutatott. Ha a húrozat merőlegesen állt, és a vázat az akasztószögecsek tartógerendájának formájára készítették, úgy a [[zsiráf]] hajlott, hosszú nyakára emlékeztető formát kapták. Ezt elnevezték zsiráfzongorának. Amikor a húrozatot téglatest alakú burkolattal látták el, szekrényzongorát kaptak. Ezeknél a zongoráknál a hangolószögeket tartó gerenda alul, a billentyűzet közelében volt (Ez különbözteti meg a későbbi pianínóktól az álló zongorákat). A külső kialakításában nagy szerepet játszott az asztalos ügyessége is, mivel az [[empire (stílus)|empire]]- és a [[Biedermeier]]-stílus díszes és ízléses munkákat követelt meg.
====
Az 1820–1840-es években igen kedvelt volt a zongorákat harangocskákkal, dobokkal, úgynevezett „''török muzsikával''” összekapcsolni. Erre különösen a szekrényzongorák voltak alkalmasak, ahol a húrozat és a szekrény közötti üres, háromszögletű terület módot nyújtott arra, hogy ott dobocskákat és kis csengőket helyezzenek el. Ezeket pedálokkal (a hangfogó-, emelő- és billentyűzeteltoló pedálokon felül) szólaltatták meg, és többek között ritmikus kíséretre (például indulóknál) használták. ''Néha sípsorral is összekötötték a zongorákat'', hogy orgonahanggal váltogassák, vagy azzal együtt szólaltassák meg a húrozatot. Ezeket a hangszereket [[klaviorganumnak]] hívják. A zongorabillentyűzet egyúttal a sípsort is megszólaltatja. A játszó a sípokhoz szükséges levegőt pedálszerű fújtatóval maga szolgáltatja. Készítettek kupolás klaviorganumot és egyszerű szerkezetűt is, ekkor a sípsort nem kapcsolták ki a billentyűzetből, csak nem használták a fújtatót, ha nem akartak a sípokon is játszani. Ilyen klaviorganumokat csak keveset készítettek, és [[1830]] után már nem is voltak divatban.
Az álló zongorákon kívül terveztek kisebb méretű, asztalformájú zongorákat is, amelyek igen népszerű hangszernek számítottak. Kalapácsos szerkezetük rendkívül változatos volt, az átlagos szélességük másfél méter és 1 méter 80 centiméter között változott. Mélységük is ehhez a mérethez idomult. Ezek a asztalzongorák 4-5 oktávosak voltak.
| |||