„Posztmodern” változatai közötti eltérés

[[Jean-François Lyotard]] a posztmodern meghatározásaként a következőket mondja: „Végsőkig leegyszerűsítve, a „posztmodernt”»posztmodernt« a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.”<ref>Jean-François Lyotard, A posztmodern állapot, in: A posztmodern állapot, [[Jürgen Habermas]], Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, Századvég-Gond, Bp., 1993, 8. o.</ref> Mit is értünk nagy narratívák – vagy más helyütt meta-elbeszélések – alatt? Lyotard a következőket nevezi meg: „az ész és a szabadság progresszív [[emancipáció]]ja, a munka (az elidegenedett érték forrása a [[kapitalizmus]]ban) haladó vagy pusztító emancipációja, az egész emberiség gazdagodása a tőkés techno-tudomány révén, sőt, ha magát a kereszténységet is a modernhez számítjuk, akkor a teremtmények üdvözülése a lélek megtérésével a vértanúi szeretettől a krisztusi elbeszéléshez.”<ref>Jean-François Lyotard, Széljegyzetek az elbeszélésekhez, Samuel Cassin-nek, in: A posztmodern állapot, Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, Századvég-Gond, Bp., 1993, 146. o.</ref>

A [[újkor|modern kor]] a [[reneszánsz|reneszánsszal]] vette kezdetét, [[Max Weber (szociológus)|Max Weber]] ezt a gondolkodásbeli változást a világ "varázstalanításaként"„varázstalanításaként” írja le. [[René Descartes]] híres aforizmája, a "gondolkodom„gondolkodom, tehát vagyok"vagyok” már a modernség első kifejeződése: a francia filozófus a teljes kétely állapotából kivezető bizonyosságot keresi, és úgy véli, a legbiztosabb pont a szubjektum számára önmaga, ennek a szubjektumnak pedig az elsődleges jellemzője a gondolkodás képessége. Bár Descartes következő lépése az, hogy [[Isten]] létét is megpróbálja bizonyítani, a lényeg mégis az, hogy az az alap, amire a világ elgondolása épül, itt már nem Isten, hanem az embernek önmagába mint gondolkodó lénybe vetett hite. A világ ettől kezdve tudományosan megismerhető objektumok összessége, amelyek hozzáférhetőek egy racionális tudat számára. A tudomány virágzásnak indul, [[Európa|Európát]] a technikai fejlődés határozza meg.

A ''modern'' kezdetének a legtöbb kutató a [[francia forradalom|francia forradalmat]] nevezi meg, azonban a modern kezdete már a 15.–16. században kereshető, gyökerei egészen a történelemben ''[[újkor|modern kornak]]'' nevezett korszakkal kezdődik. A történelmi modern kor az [[Kolumbusz Kristóf#Az első utazás|amerikai kontinens felfedezésével]] veszi kezdetét. Nyilvánvalóan az erőviszonyok erőteljes változásának és a világ (nyugat) kitágulásának köszönhetően a nyugat, mint a világ birtokosa lép fel. Komoly jelentőséggel bír a [[Gyarmat (terület)|gyarmati rendszer]] a modern filozófiai világlátás kialakulásában, hiszen a nyugati ember a "fejletlen"„fejletlen” világrészekre úgy lép, mint a kereszténység és a modern civilizáció egyedüli birtokosa. A modern civilizáció tolmácsolása visszahat Európára, így az európai gondolkodás, az európai társadalom tudatára ébred, hogy az a társadalmi rendszer, kultúra, amit Európa kommunikál a gyarmatok felé, messzemenőkig fejlettebb, mint a gyarmati országok kultúrája. A globális tágulás kezdetei szülik a Nyugat nagy narratíváinak a rendszerré növekedését.

A tudomány és a technika robbanásszerű fejlődésének köszönhetően Európában az emberek egyre jobban elhiszik, hogy a világot uralmuk alá vonják, a világ megismerhető és birtokolható. A 19. század és a 20. század eleje a rohamos tudományos fejlődés és az ideológiák születésének az időszaka. Ennek a korszaknak a betetőzését [[Albert Einstein]] tudományos eredményei jelentik, mint utolsó nagy fellendülése a modern világszemléletnek. Az [[első világháború]] azonban már törést jelent a modern szemléletmódban (nyilván a "boldog„boldog békeidők"békeidők” után traumaként érte a nyugatot az első világháború szörnyűsége). A két világháború közötti időszakot már bátran nevezhetjük a posztmodern kezdeteinek, és a modern világszemlélet csillaga leáldozásának.

A modernség meghaladása [[Sigmund Freud|Freud]], [[Friedrich Nietzsche|Nietzsche]], majd később [[Heidegger]] nevéhez fűződik, őket pedig az olyan posztstrukturalista gondolkodók követik, mint pl. [[Jacques Derrida]], [[Paul de Man]], [[Michel Foucault]], [[Jean-François Lyotard]]. Freud megmutatta, hogy az ember nem tudatos lény: a tudat a lelki szerkezetnek csak egy kicsi része, a nagyobb a tudattalan, ahol az olyan ösztöneink, vágyaink működnek, amelyeket önmagunknak sem vallunk be, elfojtunk. Nem pusztán nem vagyunk gondolkodó lények, hanem önmagunkat sem ismerjük. A szubjektum tehát nem önazonos létező, ezzel Freud alapvetően megváltoztatta az emberről alkotott elképzelésünket. Nietzsche számos ponton haladt túl a modernségen, pl. azzal, hogy a morál fogalmának újragondolására késztetett, illetve azzal, hogy hangsúlyozta: a világ nem objektíven hozzáférhető létező, hanem mindig az értelmezésre van utalva, az értelmezések pedig sokfélék lehetnek. Heidegger a nyelv szempontjából haladta meg a modernséget: szerinte a nyelv nem eszköz, amivel a gondolatainkat kifejezzük, hanem az a közeg, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy gondolkodjunk. Nem az ember beszéli a nyelvet, hanem a nyelv az embert. A nyelv fontossága ''langue'' értelemben erősen megmutatkozik a posztmodern irodalomban.(lásd. pl. [[Esterházy Péter]]). "Reggel„Reggel iszonyatosan leteremtettem a személyzetet; egyik lábukról álltak a másikra, míg turkáltam az obligát tüktojt."” (Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia) A posztmodern szerző ad hoc szókapcsolatokat alkot, nem ritkán tördeli a nyelvet, szó szerint kísérletezik a nyelvvel.

A modern legfontosabb aspektusa a [[Descartes]] által megfogalmazott "Cogito„Cogito ergo sum"sum” alapelv, amiben a gondolkodás fontossága nyer hangsúlyt. A gondolkodó ember én magam vagyok, és gondolkodásom révén elsődlegesen saját magamról tudok, tudom, hogy én létezem és gondolkodom, minden más ennek a princípiumnak a következménye. Tehát saját magam ismerete, létezésem tudata, gondolkodásom ismerete adja a descartes-i filozófia gerincét.

A nemtudás pozitív produktuma első renden az egyén lehetőségeinek a kiszélesedését jelenti. Nem determinálható az egyén, ugyanis minden emberben benne rejlik a "több"„több”, a különlegessé válásnak a lehetősége. A kreativitás nagy fontosságú fogalommá válik így, ugyanis a nemtudás révén az egyén olyan képességeket is magában hordozhat, amiről nincsen tudomása, ezért hangsúlyt kap az önmegvalósítás a posztmodernben.