„Tamási Lajos” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
1. sor:
Tamási Lajos (1923. január 1., Nagykónyi - 1992. november 26., Budapest) József Attila-díjas.
A költő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom egyik legismertebb verse (Piros a vér a pesti utcán).
Halála előtt nem sokkal, 1992 szeptemberében, látván, hogy milyen végzetesen rossz bőrben van, kertjének hervadói fái alatt
77 ⟶ 84 sor:
sorsunkat illetően is, legtöbbször öngyötrő sóvárgás marad"''
'''Benkő László'''
== A költő írta utolsó verseskötetéről: ==
" Ami történik, jobbára rajtunk kívül és nélkülünk történik, s hogy a világot alakíthassuk a legszűkebb körön túl, még saját
sorsunkat illetően is, legtöbbször öngyötrő sóvárgás marad.
Még a látszólag szerencsésen tevékeny élet is mélyében teli van esetlenséggel. homályokkal és bizonytalansággal.
S ha nem elégít ki a felszín pórázon tartott hétköznapisága, abban keresünk feloldást, ami bennünk történik, s aminek jó
esetben nyoma marad lelkünk belső naplójában.
Egy ilyen belső naplót tart kezében az olvasó.
Időrendje, külső kiváltó okai sokszor bizonytalanok, s gondolatok csapongásai térben és időben lehetnek önkényesek,
hullámzásként átfedik egymást, egyik kiolthatja, vagy erősítheti a másikat, lehetnek vitathatók is, de mindez bennünk terem,
agyunk el-elakadó és újrarendülő malomzúgásában.
Mert zúg a malom, mely a világot őrli, s egy-egy reccsenés-roppanás jelzi, hogy kívül-belül még sok minden megőrölhetetlen,
jobb óráinkban módunk van látni és érezni, ahogy hányódunk a remény és a csüggedés testvéri fogaskerekei között:
Ilyenkor megállítunk egy pillanatot.
Már nem áltatjuk, de nem is adjuk föl magunkat; ragaszkodunk életünk vállalt értelméhez tagadva és szembeszegülve is, már nem
ujjongunk, de kiállunk érte. S mert soha nem lehetünk menekülő kiábrándultak, jelen vagyunk, s válaszolunk a sorsnak." –
Hazatérés
''Tamási Lajos''
== Pár vers Tamási Lajostól ==
Piros a vér a pesti utcán
Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.
Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?
Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?
Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen,
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
... Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.
Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt
-, a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.
A vers célratörő, szókimondó fogalmazásmódja tömegeket hódított, szíveket rendített meg. Az évtizedek során, ahogy oldódott az
1956-os történések emlékének tilalma, ismét a közrajongás tárgyává, a politikai líra agyonidézett darabjává vált. Kevesebben
figyeltek föl arra, hogy megírása után két évvel a szerző újabb verssel már-már "lenullázta" a korábbi forradalmi üzenetet,
apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, tehát azt látva benne, aki, társaival együtt, az
ötvenhatos "ribillió" után helyreállította a rendet.
Születésnapomra
Fiatal árnyékodban már csak hulló
fehér hajammal állok
s fényes
sugaraidban megfürösztöm
arcom s nehéz szomorúságom
szobrod előtt
a zuhogó esőben.
A te híres
szép napodon születtem én is
s száz év után: ezerkilencszáz
huszonhárom január elsején.
külvárosok füstjében éltem némán
s a fegyvergyári próbalövések
jóslásainak ütemére készült
ratatata
bennem a magyar vers.
Ha nagynéha az Alföldre vetődtem
kocsin, vagy vonaton csak, forgolódva
kerestem szépségei s órák hosszat
törődve az egyhangúságba
vigasztalásul elmondtam magamban
hogy
„Mit nekem, te zordon Kárpátoknak…”
s ámulva vettem észre, hogy behunyt
szemmel már mindent látok, a kavargó
szelek fényét és ménesek futását
meg a smaragd-zöld színeket és hallom
valami káprázatból a harangszót
s egyszerre föltündöklik Magyarország.
Hiszek neked.
De jobban kell magamnak
hinnem, ha körülnézek, itt korom dűl
fejem fölött sötéten s úgy futok, mint
aki csatából menekül s már
elérte a kukoricást;
s csak
nem szűnnek a dobajok mögötte.
Tamási Lajos, Petőfi Sándor után napra pontosan 100 évvel született. Neki íródott e vers.
| |||