„Új történészek” változatai közötti eltérés
[nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a A modern Izrael történelmének vitatott kérdései lapot átneveztem Izrael állam történelmének vitatott kérdései névre: jobb cím |
a helyesírási, belső linkek, nincs bevezető sablon, helyenként az idézőjelek cseréje |
||
1. sor:
{{Nincs bevezető}}
Izraelben, az 1990-es években kapott nagyobb nyilvánosságot, és vált közismertté az ún. "új történészek", vagy "poszt-cionisták" csoportja. Három kiemelkedő alakjuk Benny Morris (történelmet oktat a Be'er Shevai egyetemen), Ilan Pappé (az angliai Exeter egyetem tanára), és Avi Shlaim (történész, a The Guardianban publikál alkalmanként). Morris "''The Birth of the Palestinian Refugee Problem, 1947-1949''" című 1987-es kiadású könyve volt az első, munkásságuk sorában. Shlaim fogalmazta meg később fő téziseiket, melyek lényege, hogy az eddigi izraeli történetírás az állam születésétől kezdve hibás alapokon nyugszik, mivel:▼
▲
Nagy-Britannia, a közhiedelemmel ellentétben nem próbálta megakadályozni Izrael létrejöttét, sokkal inkább gátolta az arab-Palesztina megalakulását.▼
És az utolsó, egyben aktuálpolitikai állításuk, hogy a jelenlegi palesztinai arab és zsidó konfliktusért elsősorban Izrael a felelős.<ref>''No peaceful solution'' Miron Rapaport interviewed Avi Shlaim for “Ha’aretz Friday Supplement” (11.08.2005) http://www.editriceilponte.org/_files/HaaretzInterviewEnglish.pdf</ref> ▼
▲[[Nagy-Britannia]], a közhiedelemmel ellentétben nem próbálta megakadályozni Izrael létrejöttét, sokkal inkább gátolta az [[Palesztina|arab-Palesztina]] megalakulását.
E tételekkel szemben, ugyancsak több történész, szakember foglal állást, például: Anita Shapira (Tel-Avivi egyetem professzora), Efraim Karsh (a londoni King's College professzora), Alan Dershowitz (Harvard Law School tanára). ▼
▲Az [[arabok]] nem kizárólag önszántukból hagyták el a brit mandátumterületet (ahogy szerintük azt a „régi történészek” állítják). A kialakult történetírás szerint a zsidók voltak kedvezőtlenebb helyzetben az [[Arab–izraeli konfliktus#Az első arab–izraeli háború (a függetlenségi háború)|1948-as háború]] kitörésekor; ám mivel az arab államok nem alakítottak ki egységes – Izrael ellenes – álláspontot, ezért ez sem egyértelmű. És az utolsó, egyben aktuálpolitikai állításuk, hogy a jelenlegi palesztinai arab és zsidó konfliktusért elsősorban Izrael a felelős.<ref>''No peaceful solution'' Miron Rapaport interviewed Avi Shlaim for “Ha’aretz Friday Supplement” (11.08.2005) http://www.editriceilponte.org/_files/HaaretzInterviewEnglish.pdf</ref>
▲E tételekkel szemben, ugyancsak több történész, szakember foglal állást, például: [[Anita Shapira]] (Tel-Avivi egyetem professzora), [[Efraim Karsh]] (a londoni King's College professzora), [[Alan Dershowitz]] (Harvard Law School tanára).
Karsh a "Middle East Quarterly" tudományos folyóirat 1996. júniusi számában válaszol<ref>Efraim Karsh: ''Rewriting Israel's History'' http://www.meforum.org/article/302</ref> az "új történészek" addigi egész munkásságára, rámutatva tarthatatlan állításaik fundamentumaira. ▼
▲Karsh a
Eszerint Shlaim régi mítoszt jár körül, és írja le saját felfedezéseként egy 1995-ös tanulmányában<ref>Avi Shlaim: ''The Debate about 1948'' International Journal of Middle East Studies, 1995. augusztus, p. 289.</ref> azt, hogy Jordánia és Izrael már előre felosztotta maga között a Palesztina mandátumterületet. A valóságban a zsidó vezetők egy végrehajtható ENSZ határozat érdekében dolgoztak, és Golda Meirnek amúgy sem volt meg a hatásköre egy efféle titkos megállapodás megkötésére. Ellenkezőleg, 1947. november 17-én azt közölte a királlyal, hogy a születendő határozat ellenében semmiféle lépéseket nem hajlandóak tenni.▼
▲Eszerint Shlaim régi mítoszt jár körül, és írja le saját felfedezéseként egy 1995-ös tanulmányában<ref>Avi Shlaim: ''The Debate about 1948'' International Journal of Middle East Studies, 1995. augusztus, p. 289.</ref> azt, hogy [[Jordánia]] és Izrael már előre felosztotta maga között a Palesztina mandátumterületet. A valóságban a zsidó vezetők egy végrehajtható [[ENSZ]] határozat érdekében dolgoztak, és [[Golda
Miközben Shlaim egy nem létező - Abdallah király és Golda Meir közti - paktum bizonyítékát látja abban is, hogy a britek nem akadályozták meg a Jordán uralkodót területszerzési terveiben, a valóságban ez Bernard Burrows<ref>Memorandum by Bernard Burrows, Feb. 9, 1948, FO 371/68368/E296, idézi a megjelölt tanulmányában Karsh.</ref> (közel-keleti részleg) saját szavaival épphogy azt jelentette, zöld jelzést adtak arra, hogy akár az ENSZ által kijelölt határokon túl, a születendő zsidó állam rovására is növelhesse Abdallah saját országát. Csak a brit kivonulást ne zavarja a területről, és ne rángassa bele őket egy nemzetközi konfliktusba.
Az
Morris [[1987]]-es könyvének egyik alapállítása, hogy a majdani Izrael vezetői már az [[Arab–izraeli konfliktus#Az első arab–izraeli háború (a függetlenségi háború)|1948-as függetlenségi háború]] előtt elhatározták, hogy
http://domino.un.org/unispal.nsf/0/08e38a718201458b052565700072b358?OpenDocument
</ref> Morris erről tudatosan hallgat, és az egészet a zsidó vezetés által kitalált
Tézisének alátámasztására megjelöli [[David Ben-Gurion]] egy tíz évvel későbbi – [[1947]]. [[december 3]].-án, négy nappal az ENSZ Közgyűlés 181-es számú felosztási határozatának kihirdetését követően – a Mapai támogatói előtt elhangzott beszédét:
"A területen, melyet a Zsidó Államnak jelöltek ki több mint 520 000 zsidó él (leszámítva a Jeruzsálemben lakókat, akik szintén állampolgárságot nyernek) és körülbelül 350 000 nem zsidó, majd’ mindegyikük arab. A jeruzsálemi zsidókat is számítva, a születendő állam lakossága nagyjából egy millió fő, amiből 40 százalék nem zsidó. Ez a számarány nem biztosít erős alapot egy Zsidó Államnak: és ezt a tényt éles valójában látnunk kell. Egy ilyen összetétellel, még az sem állítható teljeséggel, hogy a kormányzatban zsidó többség lesz... Addig nem lesz stabil és erős Zsidó Állam, amíg a zsidók többsége csak 60 százalékos, és amíg ez a többség csak 600 000 fő.
26. sor:
Morris azonban nem idézi a teljes szöveget. Úgy manipulál vele, hogy az hallatsszék ki belőle: a leendő államfő el akarja űzni az arab lakosságot, nem pedig az európai zsidóság bevándorlását szorgalmazza. Az utolsó gondolatot – "... teljes felelősséggel magunk és mások iránt" – mellőzi.
Morris érdemben nem volt képes cáfolni Karsh tényeit, (noha a
Shlaim (''A vasfüggöny: Izrael és az arab világ 1948 óta'', 2001)<ref>Anita Shapira: ''THE FAILURE OF ISRAEL'S "NEW HISTORIANS" TO EXPLAIN WAR AND PEACE'' cikkében elemzi Shlaim könyvét http://ontology.buffalo.edu/smith/courses01/rrtw/Shapira.htm</ref> és különösen Pappé (''The Ethnic Cleansing of Palestine'', 2006) hoz fel példákat az
Teddy Katz, Pappé egyik tanítványa a [[Haifai
Hogy a palesztinai arab lakosság nem kizárólag a többi arab állam felhívására hagyta el otthonát, hanem a háború elől is sokan menekültek el, azt már jóval az
Az
Míg Pappé ekképp nyilatkozott az események alakulásáról: "Én teljes mértékben támogatom [a második intifádát], és úgy tekintek rá, mint egy népszerű mozgalomra, melynek célja, hogy megakadályozza a béke folyamatot, ami egyszer és mindörökre elpusztítaná Palesztinát."<ref>http://www.discoverthenetworks.org/Articles/ilanpappeprofile.html</ref> Morris vele szemben, nem tartotta elfogadhatónak az arab terrort. Az ún. "Pappé-Morris" vita során mindkét fél kölcsönösen megvádolta a másikat hozzá nem értéssel. Morris a New Republic (amerikai politikai magazin) hasábjain hívta fel a figyelmet néhai eszmei társa ténybeli torzításaira,<ref>Benny Morris: ''Politics by Other Means'' http://www.ee.bgu.ac.il/~censor/katz-directory/04-03-22benny-morris-The%20New%20Republic-1.pdf </ref> Pappé pedig az Electronic Intifada honlapján válaszolt neki.<ref>Ilan Pappé: ''Response to Benny Morris’ „Politics by other means” in the New Republic'' http://electronicintifada.net/v2/article2555.shtml</ref>
Az
==Jegyzetek==
|