„Vivien Leigh” változatai közötti eltérés

}}

<onlyinclude>

 

</onlyinclude>

 

Olivier szerette volna tovább építeni filmes karrierét. [[Anglia]]i sikerei ellenére [[USA|Amerikában]] kevéssé volt ismert, és korábbi amerikai piacra való betörési kísérletei is sikertelenek maradtak. Mikor [[1939]]-ben [[Samuel Goldwyn]] felajánlotta neki Heathcliff szerepét az Emily Brontë regénye alapján készülő ''Üvöltő szelek'' című filmjében, Olivier [[Hollywood]]ba utazott, de Leigh-t [[London]]ban hagyta. Goldwyn felajánlott ugyan a színésznőnek egy mellékszerepet, Isabella szerepét, de ő elutasította, mondván hogy csak Cathy szerepét vállalná el – azt azonban [[Merle Oberon]] már megkapta.<ref> Berg, A. Scott. ''Goldwyn'', Sphere Books, 1989. ISBN 0-7474-0593-X, p 323</ref>

 

| first = David O.

| last = Selznick

 

==Házasság és közös munkák==

 

Leigh remélte, hogy játszhat majd [[Alfred Hitchcock]] [[A Manderley-ház asszonya]] (''Rebecca'') című új filmjében, aminek Olivier volt a főszereplője, és el is ment a válogatásra, de Selznick megjegyezte róla, hogy „''nem tűnik megfelelőnek őszinteség, kor és ártatlanság tekintetében''.” Ezt a véleményt Hitchcock és Leigh mentora, ''George Cukor'' is osztotta. <ref> McGilligan, Patrick. ''Alfred Hitchcock, A Life in Darkness and Light'', Wiley Press, 2003. ISBN 0-470-86973-9, p 238. </ref>

Selznick arra is felhívta a figyelmet, hogy amíg Olivier meg nem kapta a főszerepet, Leigh a legkisebb lelkesedést sem mutatotta a szereppel kapcsolatban, ezért inkább [[Joan Fontaine]]-nek adta ezt a szerepet. Az 1940-es ''[[Büszkeség és balítélet]]'' című film esetén hasonlóképpen elutasították Olivier mellől; ezt a szerepet végül [[Greer Garson]] kapta meg. Az 1940-es ''[[Waterloo Bridge]]'' című filmben eredetileg együtt játszottak volna, de Selznick végül Olivier-t [[Richard Taylor]]ra cserélte, aki akkoriban a [[Metro-Goldwyn-Mayer]] egyik legünnepeltebb férfiszínésze volt. Leigh kezdetben vonakodott, nem akart férje nélkül játszani a filmben, de végül elvállalta, és a szerepnek köszönhetően Leigh-nek a korábbinál még nagyobb híre lett Hollywoodban, a film hatalmas sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében. A színésznőnek is ez lett a kedvenc filmje.

 

 

Együtt játszottak az [[1941]]-es [[Lady Hamilton]] (''That Hamilton Woman'') című filmben is, melyben Olivier ''[[Horatio Nelson]]t'', míg Leigh ''[[Emma Hamilton]]t'' alakította. [[Nagy-Britannia]] ekkorra már belépett a háborúba, és ez a film egyike volt az azoknak a [[hollywood]]i produkcióknak, melyek azzal a szándékkal készültek, hogy felébresszék az amerikai népben a britek iránti szolidaritást. A film népszerű volt az [[USA]]-ban is, de a [[Szovjetunió]]ban még nagyobb sikere lett. [[Winston Churchill]] brit és [[Franklin Delano Roosevelt]] amerikai elnök együtt tekintették meg a filmet egy zárt körű vetítés keretében, melynek lezárásaként Churchill így szólt a jelenlévőkhöz: „Uraim, úgy gondoltam, a film talán érdekelni fogja önöket, mert ahhoz hasonló eseményeket láthatnak benne, amelyeket épp a napokban éltünk át.” Az Olivier házaspár ezután még hosszú ideig Churchill kedvence maradt, aki több alkalommal meghívatta őket vacsorákra és egyéb rendezvényekre. Leigh-vel kapcsolatban állítólag egyszer azt is megjegyezte: „Istenemre, nagyszerű nő!”.<ref> Holden, pp 202, 205 and 325 </ref>

[[1947]]-ben Olivier-t lovaggá ütötték, és a szertartáson (amit a [[Buckingham-palota|Buckingham-palotában]] tartottak) Leigh is jelen volt. Ezután ő lett ''Lady Olivier'' és ezt a címet válásuk után is, egészen haláláig használta.

 

 

A sikeren felbátorodva a pár megpróbált együtt fellépni a londoni ''West End''en ugyanezekkel a darabokkal és az [[Antigoné]]val, amihez Leigh ragaszkodott, mert tragédiaszerepben is szeretett volna játszani.

Számos színpadi fellépés után lefutott Leigh darabja, de hamarosan elkezték forgatni annak filmváltozatát. Leigh tiszteletlen – és néha nem szalonképes – humorának is köszönhetően jó kapcsolatba került [[Marlon Brando|Marlon Brandóval]], a film másik szereplőjével, de [[Elia Kazan]] rendezővel – aki színésznőként nem tartotta őt nagyra – akadtak nehézségei. Később megjegyezte róla: „nem volt túl tehetséges, de ahogy haladt a munka, csodálni kezdtem, mert a legnagyobb eltökéltség volt benne a kiváló munkára, amit valaha színésznőnél láttam. Akár tűzön is járt volna azért, hogy javítson színészi teljesítményén.” Leigh-t kimerítette a szerep és a New York Timesnak egy alkalommal ezt nyilatkozta: „Kilenc hónapig voltam ''DuBois'' színpadon, most már ő irányít engem”.<ref>Coleman, pp 233-236</ref> A filmért ragyogó kritikát kapott; megkapta második Oscar-díját (legjobb színésznő), a [[BAFTA-díj a legjobb női főszereplőnek|brit film- és televízóművészeti akadémia legjobb női főszereplőnek járó díját]] (British Academy of Film and Television Arts, BAFTA), a New York-i filmkritikusok köre legjobb színésznőnek járó díját (New York Film Critics Circle Award for Best Actress), valamint egy [[Golden Globe]]-ra is jelölték. Tennessee Williams szerint Leigh mindent megvalósított a szerepben „amit látni szerettem volna és sok olyat is amiről álmodni se mertem.” Ugyanakkor néhány évvel később Leigh így emlékezett vissza erre az időszakra: „Blanche DuBois alakítása

[[1951]]-ben Leigh és Olivier két Kleopátráról szóló darabot is színre vitt: Shakespeare [[Antonius és Kleopatra|Antonius és Kleopátráját]] és [[G. B. Shaw]] [[Caesar és Kleopatra|Caesar és Kleopátráját]] – ezeket felváltva játszották. Miután kedvező fogadtatást kaptak Angliában, a New York-i Ziegfeld színházban is felléptek velük az 1951/1952-es évadban. Főleg jó kritikákat kaptak itt is, Kenneth Tynant kivéve, aki szerint Leigh átlagos teljesítményt nyújtott a darabban, és emiatt Olivier is gyengébben játszott. Kenneth támadó jellegű megjegyzéseinek hatására Leigh ismét majdnem összeomlott. Rettegett a kudarctól, és eltökélten törekedett a jó hírnévre. Kizárólag ezen az negatív kritikán rágódott és nem vette vigyelembe a pozitívakat.<ref>Edwards, pp 196-197 </ref>

 

 

1953-ra Leigh állapota eléggé feljavult ahhoz, hogy játszani tudjon Olivier mellett a ''The Sleeping Prince'' (''Az alvó herceg'') című darabban, az 1955-ös évadban pedig [[Stratford-upon-Avon]]ben Shakespeare [[Vízkereszt, vagy amit akartok]], [[Macbeth]] és a [[Titus Andronicus]] című drámáit adták elő. Telt ház előtt játszottak, és jó kritikákat kaptak – Leigh állapota stabilnak tűnt. Noël Coward ''South Sea Bubble'' című darabja is sikeres lett – Leigh-vel játszotta a főszerepet, de hamarosan újra terhes lett, ezért nem játszott tovább ebben a darabban. Néhány héttel később másodszorra is elvetélt, amit újabb hónapokig tartó depressziós időszak követett. Bekapcsolódott Olivier európai körútjába, ahol a Titus Andronicust adták elő, de az utazásra Leigh gyakori dühkitörései – melyek Olivierre és a társulat többi tagjára irányultak – rányomták a bélyeget. Miután visszatértek Londonba, Leigh volt férje, ''Leigh Holman'', aki folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot, hozzájuk költözött és segített a színésznő ápolásában.

A színésznő [[1960]]-ban elvált Olivier-től, aki feleségül vette ''Joan Plowright'' színésznőt. Ő később önéletrajzában így emlékezett vissza a Leigh-vel töltött problémás évekre: „Mialatt a mániás depresszió gonosz és rejtélyes démona megszállva tartotta – halálos szorításában egyre szorosabban zárva karmai közé – mindvégig sikerült neki megőriznie egyéni higgadtságát – azt a képességet, amivel majdnem mindenki elől elrejtette valódi elmeállapotát, engem kivéve – mert előttem nem lehetett volna.”<ref>Olivier, Laurence, ''Confessions Of an Actor'', Simon and Schuster, 1982, ISBN 0-14-006888-0 p 174 </ref>