„Képalkotó spektrometria” változatai közötti eltérés
[nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a csillagászati portál sablonja |
Grin (vitalap | szerkesztései) |
||
86. sor:
== A multispektrális látás biológiai háttere ==
Bár a szem esetében a hiperspektrális távérzékelésben használt megoldásoktól eltérő mechanizmussal történik az adatok feldolgozása és a spektrumok azonosítása, a szem evolúciója a távérzékelés fejlődéséhez hasonló utat járt be annyiban, hogy itt is a monokromatikus (fényképezésben fekete-fehér
Az állatok és köztük az ember is rendkívül nagyszámú, folyamatosan változó spektrális információt érzékel. Annak érdekében, hogy az agy megbirkózzon ezzel az információtömeggel, le kell egyszerűsítenie („tömörítenie” kell) a sokdimenziós adat halmazt, melyet a spektrum nyújt. Az egyszerűsítést úgy oldja meg, hogy a spektrumgörbe különféle lefutásait kis számú színként dekódolja. A színekkel a színingermetrika tudománya foglalkozik (Schanda et al. 2005). A színpercepcióban (szakszóval színészleletben) meghatározó, hogy mely hullámhosszakon a legerősebb a fényerősség. Mindazonáltal nincs olyan modell, mellyel egyértelműen leírható lenne, hogy adott lefutású spektrumot milyen színként dekódol az agy (Bouman 2006). Ezek elnevezése hasonló minden nyelvben (Berlin és Kay 1969)
93. sor:
Az emberi szemben (adatfelvevő rendszer) levő három különböző színre érzékeny (spektrális felbontású) csap típus (fotoreceptor, fotondetektor, szenzor) található a szem ideghártyájában (detektorok száma: összesen 6-7 millió db, azaz ennyi “képelemből” áll össze a fókuszált terület képe. Egy képernyő kb. 1/2 millió képelemből áll).
A szürkületi (perem-, mozgás-, él-) látást segítő pálcikák (120 millió) más hullámhosszra érzékenyek (a kék felé: 510 nm), de ezt nem érzékeljük színként, csak szürkeárnyalatként, fényességként (monokróm, pánkromatikus). A csapok érzékenységi intervalluma a látható tartományt (távérzékelésben használt rövidítéssel: VIS, azaz visible) definiálja: ez a 380-780 nm (a CIE 1931 és MSZ 9620:1991 szerint), ami épp egy oktávnyi terjedelmű (a két végpont frekvenciájának aránya 2); Antal et al. (2005) szerint valószínűleg azért, mert ha egy oktávnál szélesebb tartományban is érzékeny lenne a szem, a receptorok felharmonikusait nem tudná megkülönböztetni: a receptorok ugyanis az adott érzékenységi frekvenciájuk kétszeresét is érzékelnék. Ezt alátámasztja az is, hogy a két szélső színt – az ibolyát és a pirost – hasonlóként dekódoljuk, azaz a színkör két vége „összeér” (körkörös percepció). A szem maximális érzékenysége 535 nm körül van, ami zöldessárga árnyalatnak felel meg. A három típusból különféleképp érzékeny és számuk sem egyenlő, mégis egyenlően veszik ki részüket a színlátásból. A legérzékenyebbek a legkisebb számban lévő, legnagyobb energiájú (ezért legkönnyebben detektálható), kék fotonokat érzékelő csapok. A csapok érzékenységi maximumai: hosszú hullámhosszú (sárgászöldben legérzékenyebb) csapok: 564 (-575), közepes hullámhosszú (kékeszöldben legérzékenyebb) csapok: 534 (-535), rövid hullámhosszú (kékben érzékeny) csapok: 420 (-445) nm.
== A hiperspektrális távérzékelés történeti háttere: a színek „felfedezése” ==
|