„Arisztotelész államformatana” változatai közötti eltérés

amint arra [http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/eletrajz/html/ABC11587/11934.htm Pauler Ákos] is rámutatott – csak az egész [[peripatetikus filozófia|peripatetikus]] filozófiai rendszer ismeretében érthető meg igazán, a ''Politika'' tanai mögött is ott vannak Arisztotelész más felfedezései: az aktus-potencia tan, és az arisztotelészi etika.

 

 

Az '''állam''' neme, felsőbb kategóriája szerint ''közösség'' vagy ''társulás'' <!--görögül? -->. Az ember pedig természeténél fogva hajlamos a társulásra, az államba tömörülésre, azaz az ember ''zoon politikon'' (kb. „közösségi élőlény”). Arisztotelész három alapvető, természeti eredetű viszonyfélét, társulást különböztet meg a társadalomban. Ezek:

Figyelemre méltó, hogy a poliszon kívüli államformákat (például a keleti [[despotikus]] birodalmakat – a hangsúly itt nem a „despotikuson”, hanem a „birodalmon” van) Arisztotelész ismeri, de el nem ismeri államként (és nem is felelnek meg definíciójának, például mert nem egyesülésből, hanem hódításból születnek, minthogy [[extenzív]] termelési szerkezetük miatt nem is gazdaságilag autarkok).

 

 

A ''Politiká''ban kifejtett tan szerint, melynek ősképét már [[Hérodotosz]]nál szemlélhetjük ''Otanés beszédé''ben, s amelyre Arisztotelész közvetlenül a kései [[Platón]]tól nyert ösztönzést ''(Politika, IV, 2, 3),'' összesen hat államforma (politeasz eidosz) létezik. Ezek helytelenek vagy helyesek attól függően, hogy a vezetők kizárólag saját magánérdekükre gyakorolják-e a főhatalmat, vagy a köz javára.

Ez az alaprajza Arisztotelész államformatanának Arisztotelész saját szövegezése szerint a ''Politika'' III. könyvében.

 

 

A ''Politika'' szerint alapvetően ötféle monarchia létezik. A leggyengébb hatalommal a ''spártai-mükénéi típus''ú király bírt, aki tulajdonképpen csak egy legfőbb hadvezérnek minősül, bár kinevezése életfogytig tart. A második típus a ''despotikus monarchia,'' ami a keleti népeknél figyelhető meg, és a despotai cím örökletes. A harmadik típusú király az ''aiszümnata,'' azaz a választott türannosz. Leginkább a római [[diktátor]]i megbízatáshoz hasonlít, de a hellének között is előfordult. A negyedik a [[homérosz]]i [[eposz]]okból is ismert az ''archaikus'' típusú ''királyság,'' melyben a király hadvezér, bíra, és az állami áldozat bemutatója – azaz papi testületen kívüli pap – is egyben. Ez nem örökletes. Az ötödik típus az örökletes és totális monarchia, arisztotelészi kifejezéssel ''pánbazileia.'' (πανβασιληια); melyben „egy kézben van a főhatalom minden felett”.

A királyság Arisztotelész szerint csak akkor felel meg teljesen a maga természetszerü hivatásának, ha korlátlan, amelyben a király épp oly korlátlanul uralkodik a nép, mint ahogy a családfő uralkodik a saját családja, egész háznépe fölött (Arist. Pol. III, 10, 2). Arisztotelész, aki természetellenesnek tart minden örökösödés útján nyert királyi méltóságot, itt is ellenmondásba esik önmagával, midőn a barbár népek királyságainak egynémelyikét, amelyek pedig köztudomás szerint örökös monarchiák voltak, szintén ezen szerinte legtökéletesebb királyság kategóriájába sorozza; Arisztotelész, v. legalább művének ránk szállott szövege nagyon kevéssé szabatos, sőt egyenesen fogalomzavart támaszt annak meghatározásában is, hogy mit kelljen hát szerinte tulajdonképpen törvényes királyságnak tartani? Azt a királyságot-e, amelynek uralkodója törvény alapján, v. mint mi mondanók, az alkotmány értelmében lépett a. trónra, avagy azt, amelynek uralkodása nemcsak törvényes úton jutott a legfőbb hatalom birtokába, de uralkodása folyamában is folyton a törvények rendeleteihez és a jogerejű szokásokhoz tartja magát? Ez utóbbi nézetnek bizonyítására hiába keresünk adatot Arisztotelész Politiká-jának jelenlegi szövegében.

 

 

Az arisztokrácia fogalma, a szó legkívánatosabb értelmében egybeesik Arisztotelésznél az ő eszményi államának fogalmával. (Dahlmann és Stahl ellenében Teichmüller, Zeller, Spengel és Susemihl vindikálták Arisztotelésznek is az eszményi államot.) Arisztotelész szerint a szó legkívánatosabb értelmében ugyanis az volna a valódi arisztokrácia, amelyben csakis az erényben, mégpedig mind az állampolgári, mind a magánemberi erényekben legkitűnőbb férfiak gyakorolnák a legfőbb hatalmat (Arist. Pol. IV, 5, 10; 2, 1). Arisztotelész szerint egy ilyan arisztokráciát előbb még egy egészen sajátszerü állami nevelés által kellene létrehozni (V, 7, 20; 12, 5; VIII, 1, 12; III, 2; VII, 13, 21–23; VIII, 2, 1, 2, 5; 3, 1), és ez csak olyan államban volna lehetséges, amelyben az állampolgárok sem iparral, sem földműveléssel nem foglalkoznának (Arist. Polit. VII, 8, 2; 8, 6; III, 3, 2.3; II, 6, 2; 8, 6; l, 5, 10; IV, 3, 11, 12, 13, 14; Rhetor. I., 9) és ahol az összes földbirtok felének jövedelme mint állambirtok jövedelme évről évre az isteni tisztelet költségeinek és az állampolgárok közös étkezésének, a syssitiák költségeinek fedezésére fordíttatnék. (Arist. Pol. V, 8, 5.) Arisztotelész, bármennyire dicséri is a spártaiak és a krétaiak államnevelését, saját maga bevallja, hogy egy ilyen arisztokrácia aligha fog valaha is létrejöhetni (VII, 13, l, 2), sőt elismeri, hogy még csak megközelítő árnyalatait sem szemlélhette egy ilyen eszményi államnak a történelmi valóságban, hanem legföljebb annak egyes elemeit olyan államokban, amelyekben ha nem is az abszolút értelemben vett emberi erényekben, de legalább az állampolgári erényekben kitűnő egyének nyernek jogcimet a legfőbb hatalom gyakorlására, vagy legalább tényleg gyakorolják azt. Ez csak az arisztokráciával vegyes államformákban lehetséges Arisztotelész szerint.

 

 

A demokráciának négy, helyesebben öt alfaját különbözteti meg Arisztotelész.

Ekkor áll elő a szélső demokrácia, mely Arisztotelész szerint nem is igen nevezhető már államformának a szó alkotmányos értelmében; a tirannisra emlékeztet ez inkább, mint a józan tömeguralmi államformára (V, 8; 12).

 

 

Arisztotelész nagy részletességgel fejtegeti azután az államhatalom szervezetének föltételeit mindezen államformákon keresztül, miközben vajmi gyakran megdöbbentő ellenmondásokba keveredik. Legjobb államformának Arisztotelész természetesen az ő saját eszményi államát és ennek két árnyalatát tartja; a történelmileg megvalósult államformák közül az arisztokráciával elegyes válfajokat és a politeiát tartja aránylag legtűrhetőbbnek.

 

 

A politeiát, vagyis a cenzusra alapított tömeguralmat azért tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet az államéletben, ha nem is teljesen, kiegyenlíteni a ''középosztály'' uralmának életbeléptetése által: ez a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben észszerüen viselkedni, holott a gazdagok pajkos gőgösködésre és nagy bűntettekre szokták magukat féktelen elbizakodottságukban ragadtatni, a szegények pedig a nélkülözés sőt nyomor folytán egyik csíny után a másikat szokták elkövetni; amazok csak despotamódra tudnak uralkodni, emezek csak rabszolgamódra tudnak meghunyászkodni; egyedül a középosztály bir és tud a közjó érdekében észszerüen kormányozni, mert ez a középosztály minden irányban oda igyekszik hatni, hogy testté váljék azon egyenlőség, amelyet az állam természete szükségkép megkíván (Arist. Polit. IV, 9; 3, 4, 5. 6). Nagyon érdekesek azon szakaszok, amelyekben Arisztotelész a békés átmenetet egyik államformából a másikba (királyságból tirannis, arisztokráciából oligarkia, politeiából demokrácia) meg azután az erőszakos, forradalmi átalakulásokat (p. demokráciából v. oligarkiából tirannis) fejtegeti és ugyan azon óvintézkedésekkel együtt, amelyekkel az ő nézete szerint az ily forradalmi átalakulásokat meg lehetne gátolni v. legalább józanabb mederbe lehetne vezetni. (V. könyv.)

 

 

Némelyek a ''Politika'' bizonyos szakaszai alapján Arisztotelészről azt állítják, hogy a monarchiát valamennyi államforma fölé helyezné, ám ez félreértés. Amit ő az állampolgárokat értelmileg és erkölcsileg félistenhez hasonlóan felülmúló, rendkívüli emberek uralkodási jogáról mond (III. 8; IV, 2; V II. 13), az nem bizonyíték monarchikus hajlamai mellett: mert Arisztotelész az ily csodaférfinak is csak személyére szólóan, minden trónörökhagyási jog nélkül, puszta életfogytáig volna hajlandó kezébe adni a legfőbb hatalmat. Oly ötlet ez tőle, amely <!-- Bendixen és Susemihl --> minden ellenérvelgetés dacára is bók akart lenni az ő királyi növendéke, Nagy Sándor, ha nem már ennek apja, Makedóniai [[II. Philipposz|II. Fülöp]] számára.