„Száz év magány” változatai közötti eltérés

A regény csak látszólag egy család, a Buendíáék története, valójában azonban sokkal mélyebb jelentéstartalmat hordoz: a műben az emberiség fejlődéstörténete is felfedezhető; a szülőföld elhagyása és az út [[Macondo]] felé értelmezhető a [[Édenkert|Paradicsomból]] való kiűzetésként ill. a negyven éves pusztai vándorlásként. A regény pedig a vadkapitalizmusban[[vadkapitalizmus]]ban ér véget, az író saját bevallása szerint [[1928]]-ban, a nagy kolumbiai munkásmegmozdulás évében. Ez a "fejlődés" adja a regény kompozíciójának alaprétegét.

A veszély, amire Márquez figyelmeztetni akar: a magányosság[[magány]]osság. A '''''Száz év magány''''' az egymástól való [[elidegenedés]] keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez, a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül helyes útja az egymáshoz való közeledés.

Az ősvadon mélyén megbúvó kicsiny falu, Macondo és a Buendíák története akkor kezdődik, amikor később a kivégzőosztag előtt áll Aureliano B. ezredesnek eszébe jut az a régi délután, amelyen az apja elvitte jégnézőbe. Akkoriban Macondo alig 20 házból állt, és annyira új volt a világ, hogy sok dolognak még nevet sem adtak. Az idő múlását csak a nagy ritkán a faluba érkező cigánycsapat látogatásai érzékeltették. Vezetőjük, Melchiades minden évben a tudomány új csodáival kápráztatta el Macondot. Az ezredes apját, José Arcadio B.-t rabul ejtették a mágnesrudak[[mágnes]]rudak, a [[látcső|látcsövek]], a térképek[[térkép]]ek, asztrolábiumok[[asztrolábium]]ok és az [alkímia|alkimista]] vegykonyha felszerelései. Annyira belefeledkezett a találmányokba, hogy elveszítette valóságérzetét. Akkoriban ő volt Macondo valamiféle szellemi vezetője; ő osztotta fel a földeket, ő jelölte ki a házak helyét, mint ahogy évekkel korábban az ő szavára indult el egy csapat férfi és asszony, hogy megkeresse a tengert.

José Arcadio B.-t nem csak a kalandvágy hajtotta, hanem a családjára kiszabott [[végzet]] is. Feleségének, Ursula Iguaránnak a dédszülei az angol kalóz, [[Francis Drake]] támadásai elől menekültek el valamikor Riohacha városából arra a vidékre, ahol a szépapa, José Arcadio Buendía élt. Ettől fogva a két család élete összefonódott egymással, nem csak a közös vállalkozások fűzték össze őket, hanem az első- és másod-unokatestvérek között kialakuló szerelmi és testi kapcsolatok bonyolult szövedéke is. A családban gyakran előforduló közeli házasságok ([[vérfertőzés]]), és az ennek következtében születő malacfarkú utódtól való félelem volt az oka annak is, hogy Ursula házasságkötésük után jó ideig nem engedte közel magához José Arcadiot. Az ezen gúnyolódó Prudencio Aguilarnak az életével kellett fizetnie. A megölt Prudencio éjjelente visszajárt és nem hagyott nyugtot a házaspárnak – ekkor határozták el, hogy útra kelnek, és elvándorolnak a tengerhez.

A félelem hiábavaló volt, sem José Arcadionak, sem az utána megszülető Aurelianonak és Amaranthának nem volt malacfarka. Ursulának olykor-olykor olyan érzése volt, hogy az idő körben jár: fiaiban, akárcsak a korábbi nemzedékek tagjaiban is beteljesül az apáról fiúra szálló nevek végzete. A kamasz José Arcadiot, a falucska „özvegyasszonya” Pilar Ternera vezette be a szerelembe, de a fiú, amint megtudta, hogy a nő gyermeket vár tőle, megszökött a faluba érkező cigányokkal. A fia keresésére induló Ursulának évekre nyoma vész: Aurelianót, Amaranthát és Pilar Ternera fiát, aki ugyancsak Arcadio névre kereszteltek, egy Visitación nevű indián lány neveli, aki öccsével együtt a törzsüket pusztító álmatlanság elől menekült Macondóba. Egy napon bőrkereskedők érkeznek a faluba, akik magukkal hozzák egy titokzatos, ismeretlen rokonok kezétől származó levél kíséretében Rebecát, aki egy ládában hozza szülei csontvázát, csak földet és lekapart meszet hajlandó enni, éjszakánként pedig világító szemekkel bámul a sötétbe. A rejtélyes kislány – bár Ursula időközben kigyógyítja a földevés szokásából – a faluba hozza az álmatlanságot[[álmatlanság]]ot. Eleinte mindenki örül annak, hogy nem kell aludniuk, azonban egy idő után elkezdenek jelentkezni a felejtés tünetei: lassacskán mindent elfelejtenek. A faluba érkező Melchiades segít nekik egy varázsitallal. Az időközben megöregedett cigány Macondoban akar letelepedni, José Arcadio házában otthonra talál. Ezentúl a két férfi együtt kísérletezget.

Macondo lassan kilép az elszigeteltségből és az ismeretlenségből: egy napon megjelenik az Ember, aki harmónikán[[harmonika|harmonikán]] adja elő saját szerzeményeit, és a kíséretében egy kövér asszony, akit 4 ember hordoz a hintaszékében. Vele van az unokája is, akinek minden éjszaka 70 férfival kell hálnia, hogy nagyanyja adósságát vissza tudja fizetni. Aureliano is bemegy hozzá, azonban annyira megszánja, hogy feleségül akarja venni. A lány másnapra eltűnik.

Ursula hatalmas építkezésbe fog, hogy az immár felnőtt Aurelianónak, Rebecának és Amaranthának is helye legyen a közös fedél alatt. Az újraépített házat hatalmas bállal avatják fel: Ursula [[gépzongora|gépzongorát]] vesz, amit egy olasz férfi, Pietro Crespi állít össze. Rebeca első pillantásra belebolondul a csinos olaszba: lassaszkánlassacskán esküvőjüket tervezgetik. Aureliano is szerelembe esik a faluba vezényelt corregidor, don Apolinar Moscote legfiatalabb, Remedios nevű lányával. Bátyját követve, ő is Pilar Ternerához menekül kétségbeesett szerelmében: a nő férfivá teszi és megígéri neki, hogy közbenjár a lánynál. Évek múlnak el, mire a lány eladósorba kerül, ekkor kerül sor a menyegzőre. Melchiades meghal.

Aureliano B. ezredes 17 fia eljön Macondóba, és néhányan a településen maradnak. Tennivágyás és vállalkozó kedv hatja át őket. Aureliano Triste vasutat épít, és a falu hamarosan bádogtetős barakktáborrá változik. Megjelennek az új idők csodái: a villanyvilágítás, a [[mozi]] és a [[gramofon]]; a környező vidékeken egy észak-amerikai társaság banánültetvényeket hoz létre. A gringók önkényessége felbőszíti Aureliano B. ezredest, s fenygetőznifenyegetőzni kezd, hogy a fiaival együtt kiűzi a betolakodókat. De a banántársaság által bérelt bérgyilkosok megölnek 16 Aurelianót; arról a hamukeresztről ismerik meg őket, amelyet valamikor Macondo papja rajzolt letörölhetetlenül a homlokukra. (A 17. Aureliano a sivatagba menekült, ahol indián felmenőinek hála egy törzs befogadta.)

Ursula az utolsó évek zűrzavarában úgy érezte, mintha végzetesen felgyorsult volna az idő: szívós kitartással azon igyekszik, hogy mindjobban gyengülő szemével is el tudjon igazodni a házban: végül vakon is olyan biztonsággal mozog, mint látó korában – senki sem veszi észre, hogy megvakult. A hódolóira halált hozó Szép Remedios égbeemelkedésében rögtön felfogja a csodát, és búcsút int a vakítóan lobogó lepedők között felszálló leánynak, de Fernanda gyermekeiről el-elfeledkezik. Pedig José Arcadioból [[pápa (egyházfő)|pápát]], Meméből pedig híres klavikordművésznőt akart nevelni. José Arcadio élete örökös szorongások közt telik, kis sámliján a sarokba kucorodva retteg a fegyverektől, a vidámságtól, mindattól, ami Ursula és Fernanda szerint a B.-kat a pusztulásba viheti. A távoli, szigorú kolostorban nevelkedő Memé viszont virgonc és szorgalmas lánnyá serdült, aki klavikordjátékával[[klavikord]]játékával mindenkit elbűvöl, és az iskolai szünet idején 68 osztálytársnőjével jelenik meg, alaposan fölforgatva a család nyugalmát.

A teljesen magára maradt Aurelianóhoz decemberben váratlanul beállít Amarantha Ursula, aki selyempórázon vezeti maga után dúsgazdag belga férjét, Gastont. A nő hamarosan betölti az egész házat, és bár semmi kapcsolata a pusztuló Macondóval, úgy dönt, hogy élete végéig itt marad. Gaston elhatározza, hogy közvetlen repülőjáratot indít Macondo és [[Belgium]] között. De az Európából kért két repülőgép különböző félreértések miatt Tanganyikán köt ki. Gaston Európába, majd Afrikába utazik, hogy visszaszerezze a gépeket. Távozását sem Aureliano, sem Amarantha Ursula nem bánja túlságosan. Ekkoriban tetőzik őrjöngő szerelmük, amelynek az sem szab határt, hogy tudják, vérfertőzést követnek el. De rokonságuk fokát sehogyan sem tudják megállapítani, bármennyire is kutatnak utána a templom anyakönyvei között. Féktelen szerelmük gyümölcsének világra hozatalába Amarantha Ursula belehal, és ágyékából megállíthatatlanul felbuzgó vérpataktól elvérzik. A fájdalomtól félőrült Aureliano sorsára hagyja az újszülöttet, amelyen beteljesedik a Buendíák felett lebegő végzet – a malacfarkú porontyot másnap hajnalra fölfalják a hangyák. Aureliano előtt ebben a pillanatban világosodik meg azoknak a pergameneknek a mottója, amelyeken 100 évvel korábban Melchiades aprólékos részletességgel leírta a család történetét: „Nemzettség sorában fához kötve van az első, és hangyák falják fel az utolsót.” A Buendíák utolsó sarja a szobájába zárkózva olvassan végig családjának szanszkritül[[szanszkrit]]ül írt históriáját, amelynek páros sorait Augusztusz császár magánhasználatú titkosírásával, a páratlanokat pedig a spártai katonaság módszerével rejtjelezve írt Melchiades.

Amikor az utolsó lapokhoz érkezik, feltámad a szél, ezért gyorsan átugrik néhány oldalt, hogy saját származására fényt derítsen: de ekkor a szél második rohamának cikloni ereje már kitépte az ajtókat és az ablakokat, s amikor megtudja, hogy Amarantha Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, s hogy „Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák ezt a mitológiai állatot, mely majd véget vet a nemzetségnek” – Macondo már romokban hever a mitikus erejű [[orkán]] örvényében. Amikor pedig kihagy néhány sort, hogy a jóslatok elébe vágva megtudja, mikor és hogyan hal meg, már érzi, hogy soha többé nem lép ki a szobából, mert „úgy volt elrendelve, hogy a tükrök városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mndörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, mely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon”.