„Földtan” változatai közötti eltérés

8 bájt hozzáadva ,  12 évvel ezelőtt
a
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
(bőv.)
A 19. század elején alkotta meg [[Georges Cuvier]] báró (1769–1832) az első [[katasztrófaelmélet]]et: álláspontja szerint a Föld arculatát döntően egyszeri, nagy események alakították (mint például a [[vízözön]]). Ez az elképzelés megváltozott formában (kisbolygók becsapódása stb.) máig rendszeresen felüti fejét.
 
Ugyancsak e század elején kezdték a [[Föld]] történetét szakaszokra tagolni; ekkor nevezték el és írták le a máig érvényes geológiai korszakok tekintélyes részét ([[szilur]], [[devon (időszak)]|devon]], [[perm (időszak)|perm]], [[triász]], [[jura (időszak)|jura]], [[kréta (időszak)|kréta]] stb.)
 
Az 1800-as évek végének nagy tudományos áttörése [[Charles Darwin]]nak (1809–1882) köszönhető. Az [[evolúció]] elméletéből következik, hogy az üledékes kőzetekben talált [[ősmaradvány]]ok fejlődési sorokba rendezhetők, és eképpen alkalmasak arra, hogy belőlük maguknak a kőzeteknek a képződési sorrendjét is meghatározhassuk. 1841-ben [[John Phillips (geológus)|John Phillips]] (1800–1874) már azt javasolta, hogy földtörténetet az ősi állatvilág fejlettsége alapján tagolják, és ehhez megalkotta a [[paleozoikum]]-[[mezozoikum]]-[[kainozoikum]] fogalomrendszerét.
 
A földtani képződmények abszolút korának meghatározására 1905-ben [[Ernest Rutherford]] angol fizikus javasolt használható eljárást, miután felismerte, hogy az atommagok radioaktív bomlásából (a kiinduló izotópok[[izotóp]]ok és a bomlástermékek arányából) következtethetünk arra, milyen régen keletkeztek az egyes kőzetek. Az ehhez szükséges érzékeny anyagvizsgáló műszert, a [[tömegspektrométer]]t [[Francis William Ashton]] alkotta meg 1919-ben — Rutherford 1908-ban, Ashton 1922-ben [[Nobel-díjatdíj]]at kapott.
 
Miután bizonyították, hogy a földkéreg (pontosabban: a [[litoszféra]] egyes darabjai egymáshoz képest mozognak, a földtan alapkérdésévé az vált, hogy milyen is e mozgások alapvető jellege? A két nézetrendszer képviselőit „fixistáknak”, illetve „mobilistáknak” nevezték: a fixisták álláspontjának lényege az volt, hogy a kéregdarabok többé-kevésbé állandó (fix) helyen vannak, és az uralkodó mozgásirány a vertikális: nagy kőzetblokkok időnként lesüllyednek, illetve kiemelkednek. A horizontális elmozdulások ezekből függőleges elmozdulásokból származtathatók, és ezért jelentőségük másodlagos. A mobilisták éppen ellenkezőleg: a vízszintes elmozdulások szerepét vélték meghatározónak. A 20. század közepéig a fixisták voltak meghatározó többségben. Elképzeléseikre az első komolyabb csapást [[Alfred Wegener]] (1880–1930) német meteorológus mérte, amikor kidolgozta a [[kontinensvándorlás]] elméletét — ezt azonban a szakma nagy többsége nem fogadta el. A lemezmozgások okait és folyamatát [[Harry Hess]] (1906–1969) foglalta össze. A [[lemeztektonika]] elmélete a litoszféralemezek vándorlásával egységes alapon magyarázza a kontinensek, óceánok és hegyláncok keletkezését, a [[földrengés]]eket, a vulkanizmust és egy sor más, korábban a többihez csak áttételesen kapcsolódónak vélt folyamatot.