[[fájl:David Bailly Vanitas1651.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|Vanitas, David Bailly (1651) festménye]]
A '''vanitas''' ([[latin nyelv|latin]]: ’hiábavalóság, semmiség, hiúság, hazugság’; magyaros helyesírással: ''vanitász'') a festészet több évszázados témája,. gyökereiGyökerei a [[zsidó]]-[[keresztény]] [[vallásosság]]ban keresendőek, amelyben a miden földi javak elmúlása központi fogalom és amely a [[Biblia|Biblában]] is megtalálható ([[Prédikátor könyve]], [[Ótestamentum]] (Pré. 1, 2): „Minden hiábavalóság“.
A vanitasmotívumok alapvető álláspontja, hogy az ember nem ura saját életének, minden [[Isten]] kezében van, avagy „Ember tervez, Isten végez”. Legfeltűnőbbek az elmúlásra illetve az elmúltra utaló olyan képmotívumok, mint a koponya vagy a (homok)óra. Az első jelentős vanitasábrázolások Németalföldről[[Németalföld]]ről származnakmszármaznak, nem véletlenül. A [[reneszánsz]] óta egyre terjedő vanitasmotívum szinte karikatúraszerűen ábrázolja a [[középkor]] és az [[újkor]], az ember vallásos alázatossága és a [[felvilágosodás]] öntudatos gőgje közötti egyre inkább tátongó szakadékot. Tetőpontját a [[barokk]] idején éri el, a festmény mintegy beismeri önnön [[hiúság]]át. A XVIII. századtól egyre inkább az alázattól megszabadulni akarás motívuma érvényesül: az elképzelés, hogy az ember fejlődni akarása nem lehet hiúság. Körülbelül 1760-tól kezdődően a vanitász túlhaladása a [[polgárság|polgári]] kultúra és életvitel központi témája lesz.
