Augustus és utódai, a [[Julius–ClaudiusIulius–Claudius-dinasztia]] császárai nem sokban változtattak az augustusi államberendezkedésen, bár [[Claudius római császár|Claudius]] már megkezdte saját adminisztrációja függetlenítését az államitól (a [[scrinium]]ok létrehozásával). A [[Flaviusok]] az öröklött modellt vitték tovább: [[Titus Flavius Vespasianus római császár|Vespasianust]] például a senatus tette császárrá az Augustust megillető minden jog hivatalos ráruházásával.
Nerva [[96]]-os trónra lépésével, az ún. „[[AntoninusAntoniusok|Antonius-dinasztia]]” [[193]]-ig tartó uralkodásával a senatus és a princepsek együttműködésének virágkora kezdődött. Nem véletlenül [[Marcus Ulpius Traianus római császár|Traianust]] illették ''optimus princeps'' (legjobb császár) címmel – a korban divatos [[sztoicizmus|sztoikus]] felfogásnak nagyon jól megfelelt, hogy az egyes uralkodók nem családjukban örökítik tovább a trónt, hanem a legalkalmasabbnak tűnő személy adoptálásával jelölnek ki utódot. Ez a rend [[Commodus római császár|Commodus]] esetében már felborult, és az önmagát istenítő uralkodó meggyilkolását követően a principatus rendje a leplezetlen katonai monarchia felé tolódott el.
Már a [[Severus-dinasztia|Severusok]] alatt komoly hangsúlyt fektettek a hadsereg támogatásának megnyerésére, illetve fenntartására az egyes uralkodók, majd a [[katonacsászárok kora|katonacsászárok korának]] [[235]]-ben kezdődő zűrzavaros, belső trónviszályoktól és külső támadásoktól terhes évtizedeiben gyakorlatilag kizárolagossá vált a katonai bázis favorizálása a senatus rovására.
