„Humáravajh ibn Ahmad ibn Túlún” változatai közötti eltérés

'''Abu Dzsajs Humáravajh ibn Ahmad ibn Túlún''' ([[arab írás]]sal أبو جيش خمارويه بن أحمد بن طولون – Abū Ǧayš Ḫumārawayh ibn Aḥmad ibn Ṭūlūn; [[Szamarra]], [[Mezopotámia]], [[864]] – [[Damaszkusz]], [[Szíria]], [[896]]. [[január/február 18.]]) az [[egyiptom]]i központú, [[Palesztina|Palesztinát]], [[Szíria|Szíriát]], [[Felső-Mezopotámia]] és az anatóliai[[anatólia]]i határvidék egy részét irányító [[Túlúnidák|túlúnida]] dinasztia második uralkodója volt. Apja, [[Ahmad ibn Túlún]] [[884]]-es halálát követően sikerült megőriznie a trónját, sőt elérte, hogy a kalifátus két alkalommal is elismerje örökletes fejedelemségét. Pazarlásainak köszönhetően azonban élete végére kimerült az államkincstár, a trónon őt követő, kiskorú fiai alatt pedig összeomlott az államhatalom.

Humáravajh a [[868]]-ban egyiptomi helytartóvá kinevezett [[Ahmad ibn Túlún]] és egy [[al-Musztaín kalifa]] által neki adományozott ágyasa gyermekeként született a kalifátus székhelyén, Szamarrában. Apja eredetileg nem őt, hanem al-Abbász nevű fivérét szemelte ki örökösének, akit [[Alexandria]] helytartójává is kinevezett, ám az [[879]]-ben, apja távollétében fellázadt. Vereségét követően, [[881]]-ben vagy [[882]]-ben apja elfogta és bebörtönözte, és ekkortól Humáravajh nevű fiát tekintette örökösének – jól mutatja ezt, hogy amikor [[882]]–[[883]]-ban hadjáraton volt Szíriában és Palesztinában, őt bízta meg az egyiptomi ügyek vezetésével. Ibn Túlún [[884]]. [[május 10.|május 10]]-én bekövetkezett halálakor így a még nem egészen húszéves Humáravajh örökölte meg helytartóságát, a bebörtönzött al-AbbásztAbbász pedig anéhány biztonságnap kedvéértmúlva megöltékmeghalt. A kezdeti nehézségei leküzdésében nagy segítségére volt a tízmillió dínárnyi kincstári tartalék, amit apja hagyott rá.

Ibn Túlún elméletileg [[al-Mutamid kalifa]] helytartójaként irányította Egyiptomot, a szír-palesztin térséget és az anatóliai határvidéket, fia azonban semmiféle jogalappal nem rendelkezett a tartományok feletti uralomhoz. A kalifa helyett tényleges hatalmat gyakorló fivére, a régens [[al-Muvaffak]] rossz szemmel nézte már Humáravajh apjának felemelkedését is, de a mezopotámiai rendteremtéssel elfoglalt, állandó pénzszűkében lévő hadúr nem léphetett fel az egyre növekvő hatalmú egyiptomi kormányzó ellen, különösen, hogy az általában megküldte a központi kincstárnak járó, létfontosságú adót. Viszonyuk tovább romlott, amikor Ibn Túlún megpróbálta rávenni a kalifát, hogy fivére gyámkodásától megszabadulva települjön át Egyiptomba. Al-Muvaffak megakadályozta fivére szökését, sőt Lulut, ellenfele szíriai és [[Dijár Mudar]]-i kormányzóját is sikerült saját táborába csábítania, de végül tárgyalásokba kezdett ellenfele elismeréséről. A hatalomváltás azonban kedvező lehetőséget teremtett a beavatkozásra, különösen, hogy Ibn Túlún vezírje, Ahmad ibn Muhammad al-Vásziti is átállt aza régens oldalára, így a tárgyalások megszakadtak.

A támadást Iszhák ibn Kundádzs, a még [[883]]-ban egyiptomi és szíriai kormányzóvá kinevezett hadvezér[[moszul]]i helytartó, [[Muhammad ibn Abi sz-Szádzs]] [[anbár]]i parancsnok vezette. A damaszkuszi helytartó átállt hozzájuk, és rövidesen erősítést is kaptak a régens fia, a későbbi [[al-Mutadid kalifa]] vezettevezetésével. A döntő összecsapásra Dél-[[Palesztina|Palesztinában]] került sor [[885]] telénfebruár-márciusa folyamán: az ún. [[malmok csatája|malmok csatáját]] Humáravajh megfutamodása ellenére a túlúnida hadsereg nyerte meg Szaad ibn Ajszar parancsnok kitartásának köszönhetően. Al-Muvaffak fia szintén megfutamodott, aaz kétösszecsapás másiksorán. hadvezértIbn pedigAjszar aza elkövetkezőcsatát hónapokbankövetően sikerültDamaszkuszba egyiptomivonult, ahol fellázadt oldalraura állítaniellen. A szégyenteljes megfutamodását ezután olykor túlzott merészséggel kompenzáló Humáravajh személyesen indult a lázadó ellen, akit gyorsan levert, majd Ibn Kundádzs legyőzésével Észak-Szíriát is megszerezte. Ibn Abi sz-Szádzs rövidesen átállt az oldalára, így Felső-Mezopotámia is Humáravajh ölébe hullott, aki [[886]]-ra az apjának mégsikeresen ellenálló [[kilikia]]i helytartót, Jazmánt is a hűségére térítette, és Felső-Mezopotámia nagy részét is uralma alá hajtotta. A régens 886 decemberében kénytelen volt békét kötni vele, amiben – busás évi adóért cserébe – 30 évre előre elismerte az általa uralt területek örökös helytartójának (emír), ő pedig véget vetett a régens ellen 883 óta folyó nyilvános propagandának.