„Meissner–Ochsenfeld-effektus” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Meissner–Ochssenfeld-effektus lapot átneveztem Meissner–Ochsenfeld-effektus névre: eliras jav.
a nev elirasok jav
1. sor:
A '''Meissner–OchssenfeldMeissner–Ochsenfeld-effektus''' a [[szupravezetés]] jelenségével kapcsolatos.
 
A két német fizikus, [[Walter Meissner]] (1882 -1974) és [[Robert Ochsenfeld ]](1901- 1993) kísérletekkel bizonyította, hogy a szupravezetők, melyeket addig csak ideális vezetőknek tartottak, ideális diamágneses anyagok is.
1933-ban, Meissner és Ochsenfeld felfedezték, hogy a szupravezetők kiszorítják magukból a mágneses teret. A külső mágneses tér bizonyos mértékéig, az ún. kritikus mágneses mezőig a szupravezetők teljesen kiszorítják magukból a mágneses fluxust. A Meissner–OchssenfeldMeissner–Ochsenfeld-effektus a szupravezetés jelenségével kapcsolatos.
 
Ezt a jelenséget Meissner–OchssenfeldMeissner–Ochsenfeld-effektusnak vagy Meissner-hatásnak nevezik. (A szakirodalom sokszor a rövidebb Meissner-effektus nevet használja.)
Ha a szupravezetőt gyenge mágneses térbe (H) helyezik, a tér csak egy minimális λ távolságra hatol be a szupravezetőbe, ez az úgynevezett behatolási mélység, ami után a mágneses térerősség nullára csökken. A legtöbb szupravezető esetén ez a mélység 100 nanométeres nagyságrendű.
 
A Meissner-OchssenfeldOchsenfeld effektus könnyen összekeverhető az ideális vezetők [[diamágnesesség]]ével: [[Lenz törvény]]e szerint a változó mágneses tér áramot indukál a vezetőben, és ezen áram által keltett mágneses tér pontosan az áramot létrehozó hatás ellen dolgozik. A Meissner-OchssenfeldOchsenfeld effektus abban különbözik ettől, hogy a szupravezető az összes mágneses teret kizárja – nem csak a változó teret – ha kritikus hőmérséklet alá hűtjük.
 
A Meissner-effektust a [[London-egyenlet]]ek egyike írja le. Az egyenlet szerint a szupravezető belseje felé haladva a mágneses tér exponenciálisan csökken: