Intabuláció
Intabuláció az intavolare olasz kifejezésből származik, mely táblázatba, tabulatúrába foglalást, ill. tabulatúra-írásban való lekottázást jelent, azaz a 14. és 16. századi gyakorlat szerint valamely zeneműnek a menzurális hangjegyírásból orgona- vagy lanttabulatúrába való átírását jelentette.[1]
Története szerkesztés
.png)
Használata a 14. és 16. századi billentyűs és lantjáték során általános gyakorlat volt.[2] Az intabulációk közvetlen hatása többek között az eredetileg több hangszerre írt darabok korai billentyűs hangszerekre történt átírása volt.[2] A legkorábbi intabulácók a 14. század közepén keletkezett Robertsbridge Codex-ben találhatók, mely egyúttal az első fennmaradt billentyűs zenei lejegyzések egyike.[2] Más korai intabulációkat tartalmazó anyag a Faenzai 117. kódex és a 14. századból származó Reina kézirat, valamint a 15. századi Buxheimer Orgelbuch.[2][3] Az 1430 körül keletkezett Faenzai 117. kódex a leggazdagabb ezek közül, mely többek között Francesco Landini és Guillaume de Machault műveinek lejegyzéseit tartalmazza,[2] a kódexben lekottázott műveknek több mint a fele intabuláció.[2] A jelentős Buxheimer Orgelbuch is többségében intabulációkat tartalmaz, főleg kora kiemelkedő zeneszerzőinek műveit, mint John Dunstable, Gilles Binchois, Walter Frye, és Guillaume Dufay.[2] Maga az „intabuláció” kifejezés még a 16. században is használatos volt, a 17. század elejére viszont már a kifejezést nem használták, de a gyakorlatban éltek a lejegyzésmóddal.[2] A korábbi szokástól eltér a 16. és 17. századi olasz billentyűs intabuláció, ahol az intabulációk tartalmazzák a polifon mű összes vokális szólamát és instrumentális szólamát is, melyhez az adott hangszerre történt átirat során további díszítéseket adtak.
Az intabulációk a régizene historikus előadásában jelentősek, mivel az átírások során lejegyezték a díszítéseket, emellett az előadás során megszólaló musica ficta jelentős forrásai, mivel a tabulatúrákban megmutatják a fogásmódot, azaz, hogy az adott hangszeren az előadó a darabot hogyan játszhatta, mely pontosabb lejegyzést nyújtott, mint a korábbi notáció.[3]
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon II. (G–N). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. "Intavolare" 247. o.
- ↑ a b c d e f g h Kirby, F.E.. Music for Piano, a Short History. Portland, Oregon: Amadeus Press (1995). ISBN 0-931340-86-1
- ↑ a b Brown, Howard Mayer: Intabulation. Grove Dictionary of Music and Musicians. [2009. január 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. szeptember 16.)
