Főmenü megnyitása

Spurius Cassius Viscellinus (Kr. e. 6. századKr. e. 485) római államférfi, a Római Köztársaság első magister equituma, háromszoros consul volt. Leginkább földtörvényjavaslatáról ismert, amely elképzelhető, hogy kivégzéséhez vezetett. Érdekesség, hogy ő a Cassia gens egyetlen ismert patrícius tagja – halála után csak a Kr. e. 3. századtól hallani újra Cassiusokról, akik viszont plebejusok voltak.

Spurius Cassius Viscellinus
(Sp.Cassius Vecellinus)
Spurius Cassius Vecillinus.jpg
Született nem ismert
Róma
Elhunyt i. e. 485[1]
Róma
Állampolgársága római
Foglalkozása
  • politikus
  • katona
Tisztség
Halál okahalálbüntetés
A Wikimédia Commons tartalmaz Spurius Cassius Viscellinus témájú médiaállományokat.

Az első consuli évSzerkesztés

Először Kr. e. 502-ben volt consul Opiter Virginius Tricostus kollégájaként. Dionüsziosz szerint hatalmas győzelmet aratott a szabinok felett Curesnél, akik kénytelenek voltak békét kérni és sok földet átadni Róma városának. Livius ezzel szemben az auruncusok ellen vívott háborúról emlékszik meg, mely Pometa bevételével zárult – igaz, ez utóbbi eseménysort Kr. e. 495 kapcsán is elmondja, tehát feltehetően a dionüszioszi verzió a helyes. A Fasti Capitolini is rögzítette, hogy győzelméért Viscellinus triumphust tarthatott.

Ezt követően Kr. e. 501-ben (az évszám vitatott) Titus Larcius Flavus, az első dictator magister equituma (lovasparancsnoka, később helyettese) lett. A Kr. e. 494-es Regillus tavi győzelem után állítólag a latiumi városok elpusztítására ösztökélte a senatust.

A terjeszkedés megalapozásaSzerkesztés

Kr. e. 493-ban Postumus Cominius Auruncus társaként másodszor is consul lett. Amikor hivatalba lépett, a plebs kivonulása még mindig tartott a közeli Mons Sacerre. Miután sikerült megbékíteni a plebejusokat a néptibunusi intézmény kialakításával, Auruncus a volscusok ellen vonult harcolni, Viscellinus viszont Rómában maradt, és megkötötte a híres foedus Cassianumot, melyben a Róma ellen létrehozott ariciai szövetségbe beléptette saját városát, és azt saját védelmi rendszerré alakította át. Ugyanebben az évben a korábban Aulus Postumius Albus dictator által ígért Ceres-, Proserpina- és Bacchus-templomot is felszentelte.

Kr. e. 486-ban harmadszorra is betölthette a consuli magistraturát, ezúttal Proculus Virginius Tricostus mellett. Kivonult a volscusok és hernicusok ellen, de azok harc nélkül békét kötöttek – mindazonáltal Viscellinus ismét triumphálhatott, amint a Fasti is feljegyezte. A korábban latinokkal és most hernicusokkal kötött szövetség később szilárd bázist biztosított Róma számára a terjeszkedéshez.

Földtörvényjavaslat és bukásSzerkesztés

Ugyanehhez az évhez kötődik földtörvényjavaslata, melyről Dionüsziosz leírása ismert, ám az feltehetően nem megbízható. Valószínűleg a Servius Tullius alatt hozott rendelkezések felújítását célozta meg előterjesztésével, miszerint a patríciusok közföldhasználatát szigorúan felügyelni kell, illetve földjeiket meg kell adóztatni. A másik consul, Virginius vezetésével a senatus egy része rendkívül vehemens ellenállásba kezdett, de úgy tűnik, a törvényt elfogadták – igaz, érvényt sosem szereztek neki.

A következő évben érte el Viscellinust a bosszú. Azzal a váddal, hogy királyságra tör, a quaestorok a comitia curiata bírósága elé állították, amelynek patríciusai elítélték és kivégeztették. Egyes leírások szerint lefejezték, ahogy a közönséges bűnözőket, míg másutt azt olvasni, hogy atyja taszította le Tarpei sziklájáról. Hogy valóban dédelgetett-e egyeduralmi terveket, az ma már nem eldönthető. Egyedül Cassius Dio kardoskodik ártatlansága mellett az ókori szerzők közül, de valószínűleg bizonyítékok nélkül teszi ezt. Bűnössége az ókorban általánosan elfogadott tény volt, amit többek között bizonyít, hogy még Kr. e. 159-ben is beolvasztatták szobrát, melyet egy kései leszármazottja állíttatott lerombolt háza helyén, Tellus temploma mellett.

Állítólag három fia volt, akiket egyes senatorok szándékai ellenére megkíméletek, ám többé nem hallunk patrícius Cassiusokról. Elképzelhető, hogy a patríciusok vetették ki maguk közül az áruló családját, de az is lehet, hogy utódai maguk hagyták ott a Viscellinus vérét ontó arisztokratákat.

ForrásokSzerkesztés

  1. Paulys Realenzyklopädie der klassischen Altertumswissenschaft, Cassius 91