Szajf ad-Dín Szalár

Szajf ad-Dín Szalár (arab betűkkel سيف الدين سلار, tudományos átiratban Sayf ad-Dīn Salār; ? – Kairó, 1310 augusztusa vagy röviddel később) oirat mongol vagy török származású egyiptomi emír, a Mamlúk Birodalom befolyásos politikusa és alkirálya volt 1299-től 1309-ig.

Felemelkedése

Az 1277-es elbisztáni csata során esett mamlúk fogságba. Kaláún szultán (1279–1290) fia és kijelölt örököse, asz-Szálih Ali környezetében szolgált, majd annak halála után öccse, al-Asraf Halíl (1290–1293) szolgálatába került. Karrierje gyorsan felívelt, és 1299. január 15-én részt vett Ládzsín szultán (1296–1299) meggyilkolásában. Ekkor ő és másik rangos emír, Bajbarsz al-Dzsásnikír visszahívta a jordániai Karakból az oda száműzött volt szultánt, a még mindig kiskorú an-Nászir Muhammadot, aki mellett Szalár alkirály (náib), Bajbarsz pedig főkamarás (usztádár) lett. Az elkövetkező tíz évben ténylegesen ők irányították a birodalmat. Közösen vezették a mamlúk hadsereget a Szíriába betörő Ilhánidák elleni hadjáratokon is: 1301-ben a Vádi l-Házindári csata súlyos vereséggel végződött, de 1303-ban a sakhabi csatában sikerült győzelmet aratniuk a támadók felett. 1304/1305 folyamán Szalár egy lánya összeházasodott első gazdája, asz-Szálih Ali egyetlen fiával, Múszával, ami jól jelezte az alkirály előkelő helyzetét. Szalár egyébként, a hatalom csúcsára jutva, felvette a kapcsolatot a családjával, így édesanyja és legalább két fivére 1304 őszén Kairóba települt mintegy 200 mongol társaságában. Három testvérét, Dávúdot, Szamúkot és Dzsabát, parancsnoki pozíciókba juttatta, ők pedig mindvégig leghűbb támogatói közé tartoztak.

Bukása

A felnövő szultán idővel önállósodni próbált, ami 1307-ben konfliktust szült közte és irányítói között: Bajbarsz és Szalár megpróbálta letenni őt, ám tervük kitudódott, és az elődei népszerűségében osztozó Muhammad mellett lázadás tört ki. Az alkirály és a főkamarás így kénytelen volt a nyilvánosság előtt formálisan megbékélni a szultánnal. A szultán azonban továbbra is önállósodni akart, ezért 1309 februárjában bejelentette, hogy elindul a mekkai zarándoklatra. Szalár és Bajbarsz örömmel engedte el, ám a szultán al-Karakban megállt, elűzte a vár parancsnokát, és önálló udvart rendezett be a városban. Erre Kairóban – elképzelhető, hogy saját lemondását követően – Bajbarszot al-Muzaffar titulussal szultánná kiáltották ki.

Muhammad nem tett le trónja visszaszerzésének tervéről. Három szíriai kormányzóval – az aleppói Kipcsak al-Manszúrival, a hamái Karászunkur al-Manszúrival és a tripoli Iszindimirrel – összefogott a damaszkuszi cserkesz Akkus al-Afram ellen, és 1310 januárjában megszerezte a várost. Az amúgy sem közkedvelt Bajbarsz – uralkodása alatt járvány, szárazság és a Nílus alacsony vízállása sújtotta országát – csapatai dezertálása miatt végül kénytelen volt elmenekülni. Muhammad ellenállás nélkül vonult be Kairóba, ahol március 5-én elfoglalhatta a trónt. Szalár megnyitotta előtte a citadella kapuit és lemondott alkirályi rangjáról, és saját kérésére 1310 tavaszán a jordániai Saubak várának élére nevezték ki. A szulán bosszúja azonban rövidesen elérte: 1310 augusztusában Kairóba vitték, ahol megkínozták, majd börtönbe vetették, ahol halálra éheztették. (Ugyanekkor Dávúd és Dzsaba nevű fivére is börtönbe került, de ők 1315/1316 folyamán kiszabadulhattak.)

Források

• P. M. Holt: The Age of the Crusades: The Near East from the Eleventh Century to 1517. London: Longman. 1986.  
• Anne F. Broadbridge: Sending Home for Mom and Dad: The Extended Family Impulse in Mamluk Politics. Mamluk Studies Review, XV. évf. (2011) 1–18. o.