Szaung gauk
A szaung gauk[1] egy ősi eredetű burmai hárfa, egyike annak a kevés ázsiai hárfaféleségnek, mely még napjainkban is élő tradíciót képvisel.
| Szaung gauk | |
.jpg) | |
| Más nyelveken | |
| angol, francia: saung-gauk német: Saung gauk | |
| Besorolás | |
| kordofon → vízszintes ívhárfa pengetős | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 322.11 |
| Hangolás | 13–16 húr pentatonikusan |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szaung gauk témájú médiaállományokat. | |
Leírása szerkesztés
A szaung gauk fából kivájt teste hajó formájú, ennek végéből emelkedik ki ívelt nyaka. Ívhárfa, mivel hangsugárzó teste és a húrokat hordozó nyaka egybefüggő ívet képez. A fagyökérből készült, visszahajló nyak alsó részén a húrok egy különleges hurkolással rögzíthetők-hangolhatók. Az üreges testet szarvasbőr borítja, melyen egy pálca fut végig; a húrok másik vége ehhez van kötve a bőrbe fúrt lyukakon át. A bőr gyakran lakkozott, négy hanglyukkal van ellátva. A selyemből font húrok száma az idők során 13-ról 16-ra emelkedett; többféle pentatonikus hangolásuk lehet nagyjából c-től f"-ig tartó hangterjedelemben.[2]
A szaung gauk körülbelül 80 cm hosszú, felfelé ívelő nyakával együtt magassága is csaknem ugyanekkora.
Játékmód szerkesztés
Játék közben a hangszer teste vízszintesen a földön ülő zenész ölében van, a nyaka a bal kéz felé irányul. A jobb kéz a hangszert átkarolva a külső oldalon pengeti a húrokat a hüvelyk- és mutatóujjal, miközben a bal kéz a nyak közelében tompítja, módosítja, díszíti a megszólaló hangokat.[2]
Története szerkesztés
A legelterjedtebb nézet szerint a hárfa a 8. század utáni időkben Indiából került Burmába. A középkori, 1000–1200 körüli burmai templomok domborművein szereplő hárfák nagyon hasonlítanak bengáli domborműveken ábrázolt hangszerekre. A burmai vízszintes ívhárfák ősének az Indiában ma már nem használt vína nevű hárfát tekintik.[3] A hárfatípus az ábrázolások és az írott források szerint is erősen kapcsolódik a buddhista valláshoz.
A burmai hárfának a 19. század elején még hét húrja volt, majd ezt megnövelték 13-ra, miközben konstrukcióját ennek megfelelően megerősítették. Testének építési anyagát keményebb faanyagra cserélték, nyakát ívesen nőtt gyökéranyagból kezdték készíteni, így kapta meg mai kecses formáit, arányait. A 20. század elejétől 14, az 1960-as évektől 16 húrral használják.[4]
Jegyzetek szerkesztés
Források szerkesztés
- Kárpáti János. Kelet zenéje. Zeneműkiadó (1981). ISBN 963 330 375 3
- Baines, Anthony. The Oxford companion to musical instruments. Oxford University Press (1992). ISBN 0-19-311334-1
- Muriel C. Williamson. The iconography of arched harps in Burma. In: D. R. Widdess, Richard Widdess, R. F. Wolpert. Music and tradition: essays on Asian and other musics presented to Laurence Picken. Cambridge University Press (1981). ISBN 0-521-22400-4
