Szentáldozás
A szentáldozás vagy áldozás a keresztény eucharisztia szentségi jegyeiben való részesülés [1] és így Krisztussal való egyesülés (communio).[2] Így hívják a katolikus egyházban Krisztus testének és vérének vételét az Oltáriszentségben.[3]
Az áldozás helye mindig a templom, vagy az a szent hely volt, hol a szentmise-áldozatot bemutatták. Az áldozás ideje rendesen azonos a mise-áldozat bemutatásának idejével; de a szükség és a körülmények szerint azonkívül is lehet áldozni.[2] Az áldozás a latin szertartásban egy szín alatt, a keleti szertartásokban két szín alatt történik.[4]
Az áldozás a Krisztussal való legbensőbb lelki egyesülés, a kegyelmek bőséges forrása, s így a katolikus keresztény életnek nélkülözhetetlen tényezője.[3] Ezért minden katolikus hívőnek, kötelessége évenként legalább egyszer és pedig húsvét táján áldoznia.[3] E szentségi vételre csak megkeresztelt, s még a földön zarándokló ember képes; tehát sem pogány, sem halott szentségi módon nem áldozhat. Az Oltáriszentség méltó vételére azonkívül szükséges a kegyelem állapota is, mert az Oltáriszentség az élők szentsége. Súlyos bűn esetén nem elegendő az áldozás előtt a tökéletes bűnbánat, hanem megkívántatik a szentségi gyónás.[4] A tudatosan halálos bűn állapotában végzett áldozást méltatlan áldozásnak nevezzük, ami szentségtörés és súlyos bűn. A megfelelő áldozáshoz a kegyelmi állapoton kívül szükséges a helyes szándék és az előkészület. Testi előkészületként súlyos bűn alatt kötelező éjféltől kezdve minden ételtől és italtól való tartózkodás (szentségi böjt).[4]
A gyakori vagy akár mindennapi áldozás nincs különösebb előkészülethez vagy feltételhez kötve, mint a húsvéti áldozás. Minden katolikus hívő, aki a megkülönböztetés korát elérte, köteles legalább évente egyszer, még pedig húsvét táján megáldozni.[5] Ez a parancs a gyermekeket is kötelezi, mihelyt az Oltáriszentséget a közönséges kenyértől meg tudják különböztetni, s a hit alapvető igazságaiban oktatást nyertek.[6]
Naponta csak egyszer szabad áldozni, kivéve ha az áldozó utána halálveszélybe kerülne, vagy az Oltáriszentséget megszentségtelenítéstől kellene megmentenie.[4]
Az áldozás ideje: bármikor, amikor misézni szabad. Nagypénteken csak a haldoklók áldozhatnak; nagyszombaton pedig csak a szentmisében és közvetlenül utána szabad áldozni.[4]
Első áldozás az az ünnepélyes aktus, amikor a gyermekek először részesülnek az Oltáriszentség vételében.[7]
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Világvallások A-Zs (2009)
- ↑ a b Révai Nagy Lexikona, 1. kötet: Áldozás (1911)
- ↑ a b c Uj Idők Lexikona 1-2. áldozás (Budapest, 1936)
- ↑ a b c d e Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 3. áldozás (Budapest, 1931)
- ↑ Lateráni zsinat IV.; Tridenti zsinat XXI.; Egyházi törvénykönyv 859. kánon
- ↑ (X. Pius: Quam singulari; Egyházi törvénykönyv
- ↑ Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 2. Első áldozás (Budapest, 1931)