Szerkesztő:Apród/N. Kósa Judit (NOL)
Belföld
szerkesztés- Az Orbán-kormány egy kicsit felhasználta, aztán dobta őket 2015-12-31
| Tartalom |
|---|
|
Nyílt levélben tiltakoztak a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testületének meghatározó tagjai Lázár Jánosnál amiatt, hogy csak a sajtóból értesültek a kormány legújabb tervéről, amely szerint két minisztérium is a Várba költözik. A levél közzététele óta eltelt harminc napban azonban semmiféle választ nem kaptak. Mint emlékezetes, a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testületét 2014 novemberében alakította meg a kormány, azt követően, hogy nyilvánosságra hozták a budai Várra vonatkozó tervek egyes elemeit. A testületben való részvételre ismert műemlékvédelmi és építész szakemberek mellett meghatározó muzeológusokat (például Buzinkay Gézát, Hermann Róbertet, Saly Noémit) és a Vár építészeti megújításán régóta dolgozó tervezőket (Zoboki Gábort, Potzner Ferencet) is felkértek. A látványos külsőségek között megrendezett alakuló ülésen maga a miniszterelnök vázolta a legfontosabb terveket, majd idén tavasszal nagyszabású konferenciát tartottak a Vár átalakításáról. A testület három tagja, Csomay Zsófia építész, Lővei Pál művészettörténész és Schneller István építész-urbanista november 29-i keltezésű nyílt levelében azonban felrója a Miniszterelnökséget vezető miniszternek, hogy „valódi, érdemi alternatívákat is felvető városfejlesztési koncepciókról, fontos építészeti kérdéseket illető döntések előkészítéséhez nem kérték ki a testület véleményét", és a bizottság mindössze tájékoztatást kapott a már meghozott kormányzati döntésekről. Mint fogalmaztak: „Mind ez ideig türelmesen vártuk, hogy előbb-utóbb sor kerül majd egy átfogó fejlesztési program megvitatására, igazán fontos kérdések véleményezésére, azonban az eltelt egy év már bizonyítani látszik azt a sejtésünket, hogy szerepünk kizárólag a kommunikáció látszatát szolgálja." Különösen rossz néven veszik, hogy a nemzetgazdasági és a belügyi tárca Várba való költözéséről a sajtóból szereztek tudomást, miközben a döntést határozottan ellenzik: a „döntéseket nemcsak megalapozatlannak tartjuk (nem szerepelnek például a városfejlesztési dokumentumokban, így a ,Vár 25' nevet viselő várfejlesztési koncepcióban sem), hanem kifejezetten károsnak, mind a budai várnegyed lakóinak nyugodt élete, mind idegenforgalmi és kulturális szempontból". Lapunk Schneller Istvántól, Budapest egykori főépítészétől úgy értesült, hogy a nyílt levélre az elmúlt egy hónapban kormányzati körökből semmiféle választ nem kaptak, annak ellenére, hogy írásuk végén hangsúlyosan tiltakoztak az ügyben meghozott improvizatív döntések ellen, és ismételten sürgették a társadalmi vita megkezdését. Ez utóbbit egyébként a Magyar Urbanisztikai Társaság a maga eszközeivel is igyekszik elősegíteni: pár nappal ezelőtt mutatták be azt a Mindent a maga helyén – Városliget, Város, Vár című kötetet, amely a kormány nagy ívű és lényegében összefüggő városátalakítási koncepcióinak kritikáját tartalmazza. A könyvben helyet kaptak a MUT korábbi, a Liget Projekttel foglalkozó konferenciáinak előadásai mellett a Hauszmann-bizottság társadalmi kontrolljaként megalakult Párbeszéd a Várért Kezdeményezés tanácskozásán elhangzott egyes vélemények is, köztük Marosi Ernő művészettörténész éles hangú kritikája. A Hauszmann-testület felállása óta egyébként meglehetősen átalakult a Vár „megújítását" célzó Hauszmann-terv. Másfél évvel ezelőtt még csak annyit lehetett tudni, hogy a hatvanas évek óta közművelődési célra használt, akkor radikálisan átépített palotát részben vagy egészben az eredeti tervekhez igazodva építenék újjá, és a Dunára néző díszteremsor az állami reprezentációhoz kapcsolódó funkciót kapna. Ugyanekkor került nyilvánosságra az is, hogy Orbán Viktor a köztársasági elnök által használt Sándor-palota mellé, a karmelita kolostorba költözne. Idővel aztán új elemek kezdték gazdagítani a tervet: határozat született a Hauszmann Alajos által tervezett és az ötvenes-hatvanas években lebontott lovarda és főőrség újjáépítéséről, majd arról, hogy a Belügyminisztérium a jelenleg a Tudományos Akadémia által használt tömbbe, a nemzetgazdasági tárca pedig az egykori Pénzügyminisztériumba költözik a Mátyás templom melletti épületbe, amely most a Magyarság Háza. Végül december elején az is megerősítést nyert, hogy Orbán Viktor fogja lakni a 2002-ben az ő hivatala számára rekonstruált Sándor-palotát. Hogy mindez mennyibe kerül, azt lehetetlen megbecsülni: a kormány által emlegetett 200 milliárd alighanem csak egy jól hangzó, kerek szám. https://web.archive.org/web/20160101054533/http://nol.hu/belfold/az-orban-kormany-egy-kicsit-felhasznalta-aztan-dobta-oket-1582267 |
- Népszavazás, kakukktojás 2016-07-03
| Tartalom |
|---|
|
Rendszerint a pipás svájci hegyi pásztorokat hozta fel példaként Alexander Mattock Thompson, amikor amellett érvelt, hogy a népszavazáson alapuló törvényhozás a demokrácia legfőbb biztosítéka. Elérzékenyülve emlegette, ahogy újra és újra leballagnak a völgybe, ha a haza üdve megkívánja, csak hogy gyakorolják állampolgári jogaikat. Ebből kiindulva meg is tervezte azt az ideális államformát, amelyben mindenki szava egyformán számít az ügyek eldöntésekor. Elképzelése szerint a huszonegy évesnél idősebb állampolgárok ezerfős közösségeket alkotnának: itt mindenkinek egyforma szavazata és kezdeményezési joga is lenne; egyszerre csak egy előterjesztést vennének napirendre, s a vitában megszülető konszenzusos döntés kerülne aztán a végrehajtás magasabb szintjére. „Az ilyen rendszer gondolkodásra készteti az embereket" – indokolta javaslatát, hozzáfűzve, hogy ez a fajta döntéshozatal egyben „gátat is szab a demagógiának". Alexander Mattock Thompson persze az előző századfordulón épített fel egy komplett politikai publicistai életművet a referendum dicsőítésére. A Clarion című szocialista hetilap kolumnistája (amúgy vígoperaszerző) ráadásul egy az angol közgondolkodásban már évszázada létező, utópista alapvetést fordított le az újságírás nem mellékesen roppant szórakoztató nyelvére, amikor szellemes és meg-győző pamfletekben a parlamenti demokrácia ellenében, a népszavazás mellett érvelt. William Godwintól William Morrison át G. B. Shaw-ig számos gondolkodó szembesült már akkor azzal, hogy a képviseleti demokráciában megszülető döntések nem okvetlenül tükrözik azt, amit a képviselőket megválasztó „nép" egy-egy kérdésről gondol – ehelyett a társadalom nevében egy szűk elit a saját szája íze szerint kormányozza az országot. Egy bő évszázadba telt csak aztán, hogy a Brexit-népszavazás rávilágítson: a referendum nemhogy kiküszöbölné a parlamentarizmus hibáit, nemhogy közvetlenül tettre fordítaná le a polgárok megfontolt döntését, hanem éppen hogy szélesre tárja a kaput a legordasabb demagógia előtt. Amiről természetesen nem a népszavazás intézménye, hanem pusztán az alkalmazásának módja tehet. A Nagy-Britannia uniós tagságáról szóló össznépi voksolás eleve rövidlátó politikai manipulációban fogant, majd életre hívói ahelyett, hogy „gondolkodásra késztették volna az embereket", a tömegmédia adta lehetőségeket kihasználva a demagóg hazugságok özönét zúdították a nyakukba. Ami ezután következik, ideértve az Egyesült Királyság és az Európai Unió erózióját, azt nem pusztán szegény A. M. Thompson, de nyilvánvalóan maga David Cameron sem látta előre. Természetesen nem új keletű felismerés, hogy a népszavazás tág teret nyithat a sanda politikai szándékok és a nettó manipuláció előtt. Talán vannak még, akik emlékeznek Kálmán László nyelvész szép kísérletére, amikor 2007 nyarán a Fidesz „szociális népszavazásának" három pontját fogalmazta át úgy, hogy egyértelmű lett: ha így teszik fel a szavazólapon az egészségügyi intézmények tulajdonjogára, a gyógyszerárusításra és a földtulajdonra vonatkozó eldöntendő kérdéseket, a Fidesz akaratával ellentétes válasz győzedelmeskedne. Akkori demokráciánk fokmérője, hogy Kálmán László kezdeményezése néhány felhőtlenül vidám héten át párhuzamosan haladt a maga útján a referendummá válás felé. Az azonban mára már jobbára kitörlődött a kollektív emlékezetből, hogy a Fidesz későbbi kétharmadát és ily módon a jelen Magyarországát megalapozó népszavazás, amelynek során az egyetemi tandíj, az orvosi ellátásért fizetendő 300 forintos vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlését szavazta meg elsöprő többséggel az urnákhoz járuló – jegyezzük meg: mindössze minden második jogosult – magyar, afféle próba-szerencse alapon állt össze. 2006. október 23-án hét pontban hirdetett meg aláírásgyűjtést Orbán Viktor, s aztán az Országos Választási Bizottság és az Alkotmánybíróság egymásnak ellentmondó jogértelmezésein, valamint a nyers politikai haszonlesésen át vezetett a rögös út odáig, hogy a gyógyszerárusításról, a nyugdíjasok munkavállalásáról, a föld elővásárlásáról vagy éppen a kormányzatnak a költségvetés túllépéséért való objektív felelősségvállalásáról szóló kérdések kihullottak a rostán. Egyáltalán, ha végignézzük a magyarországi népszavazások huszonhét éves történetét, szembetűnik, hogy a NATO- és az EU-tagságról szóló referendumot leszámítva rendre az aktuális politikai kötélhúzásra reflektáló, nem a hosszabb távú megfontolásokból fakadó kérdésekkel ráncigálták a pártok az urnákhoz a népet. Ez nemcsak az előttünk álló, hazug kvótaügyi voksolásra igaz, hanem a vasárnapi boltzárról szóló, illetve a kevéssé szerencsés, az állami vezetők fizetésére vonatkozó, vagy épp a talán sikeressé váló földügyi kezdeményezésre is. Mi több, elmondható a rendszerváltás szimbólumává emelkedett „négyigenes" népszavazásról is. Hiszen közismert, hogy mire a referendum ideje bekövetkezett, a négy kérdésből háromnak már nem volt tétje, hiszen a volt állampárt kivonult a munkahelyekről, megindult az MSZP vagyonának elszámoltatása és feloszlott a Munkásőrség is. A rendszerváltás jelkép erejű aktusa során ténylegesen tehát ahhoz adta az áldását az állampolgárok közössége, hogy Pozsgay Imre – akit egyébként akkor a túlnyomó többség megválasztott volna – a kérdésnek a választások utánra halasztása révén ne lehessen a Magyar Köztársaság elnöke. Igen tanulságos tapasztalat, hogy milyen ügyekben vonulhattak be a magyarok bő negyedszázad alatt a szavazófülkékbe, és nem kevésbé az is, hogy melyekben nem. A manipulatív aktuálpolitikai háttér garantálta például a 2004. decemberi népszavazás abszurditását: a Munkáspárt és a Fidesz kezdeményezésére kitűzött, a kórházak magánosítását megakadályozni hivatott döntés értelmetlen volt, hiszen az Alkotmánybíróság a vonatkozó jogszabályt időközben megsemmisítette. A Magyarok Világszövetsége gondnoksága alatt futó, a határon túliak állampolgárságáról szóló referendumot viszont éppen az fordította tragédiába, hogy az igeneket és a nemeket nem a nemzeti sorsközösségről, hanem a kormányról és ellenzékéről való gondolkodás határozta meg. S miközben a demokrácia játékszabályai ilyen jelentőségű kérdéseket könnyű kézzel vetettek oda a rövid távú érdekeket szem előtt tartó erőknek, már-már természetesnek vesszük, hogy a Fidesz különösebb magyarázat nélkül megtagadta, hogy az alaptörvényt a megerősítő népszavazás próbája elé állítsa. Amiként azon sem csodálkozunk, hogy bár jelen törvényeink szerint a halálbüntetésről – nemzetközi kötelezettségeinkre való tekintettel – nem lehet referendumot tartani, populista politikusok újra és újra játszanak egy kicsit a tűzzel, és felkarolják az erre kétségkívül meglévő népi igényt. A népszavazás mögötti ideológiai tisztázatlanság, egyszerűbben fogalmazva: az alkalmazásában rejlő manipulációs lehetőség, sőt szándék olyannyira egyértelmű, hogy ezt a politikával egyébként is ambivalens viszonyt ápoló választói közösség rendre vissza is jelzi. A négyigenes voksolás a választópolgárok 58 százalékát hívta az urnákhoz, a szociális népszavazás 50,4 százalékukat, a 2004-es referendum pedig 37,5 százalékos részvétel mellett eredménytelen volt. Nem igazolta vissza a közvetlen demokrácia iránti elsöprő igényt a NATO- és az EU-referendum sem (49, illetve 45,6 százalékos részvétel). Mindebből a mindenkori hatalom azonban nem azt a következtetést vonta le, hogy a parlamenti demokrácia eszközrendszere nem teszi szükségessé ezt a más filozófia szerint működő, a közvetlen részvételt a rendszerbe pottyantó eszközt, hanem folytonosan a pillanatnyi érdekei szerint reszelgeti a szabályait. Lecsökkenti, majd felemeli az eredményességi küszöböt, nehezíti vagy épp önmaga számára könnyíti a kérdésföltevést, sőt kirívó esetben kopasz izompacsirták alkalmazásával akadályozza egy kérdés benyújtását. Pedig egy politikai rendszer sem demokratikusabb, sem működőképesebb nem lesz attól, hogy ha ennyire kifacsart módon építi magába az állampolgári kezdeményezés és közvetlen véleménynyilvánítás eszközét. Ellenkezőleg: az lenne a demokrácia fokmérője, ha a hatalmon lévőknek nem volna módjuk olyan szemérmetlen manipulációra, mint ami az őszre kitűzött migránsügyi népszavazás képében ígérkezik. 1989–90-ben egy működő, átlátható képviseleti rendszer alapjait rakta le az ország: amit ezen a Fidesz-kormányok az utolsó hat évben rontottak, azt semmiféle pipás svájci hegyipásztor-nosztalgia nem orvosolhatja. A rendszer most már valóban meglévő antidemokratikus vonásait és hiányosságait csak parlamenti úton lehet kijavítani. A gyógyír neve parlamenti választás, majd az azt követő megfontolt törvénykezés és új alkotmány. Ha szimbolikus okokból úgy látja majd helyesnek a törvényhozó, ez utóbbi megerősítésére végső soron akár népszavazást is kiírhat. https://web.archive.org/web/20160703070537/http://nol.hu/belfold/nepszavazas-kakukktojas-1622079 |
Kultúra
szerkesztésKépmentő
szerkesztés- József Attila, a peches szobor 2012.06.24
| Tartalom |
|---|
„Igazi nagy kudarc”-nak nevezte 1986-ban megjelent monográfiájában Wehner Tibor művészettörténész Marton László Duna-parti József Attiláját. Mondhatni, a mű sikerületlen mivoltát mindig is konszenzus övezte. De ettől még: el a kezekkel a szobortól! Budapest története feltűnően gazdag abszurd szoborhistóriákban, de ezek között is dobogós József Attila dinnyehéj-nézegető, kvázirakparti bronzmásának esete. Ma már nincs persze újságolvasó, aki álmából felébresztve ne fújná, minek a helyére került az üldögélő költőportré, de érdemes mégis onnan kezdeni a sztorit: Andrássy Gyula lovasszobra egészen kitűnő alkotás volt ugyanis. 1906-ban maga Ferenc József király avatta fel Zala György művét, amely kétségkívül a Kossuth tér dísze lett. A tizenhat évvel korábban elhunyt egykori miniszterelnök koronázási díszöltözetben, csendesen léptető paripán ábrázoltatott Foerk Ernő elegáns márványtalapzatának tetején. A szobor a második világháborút is csaknem sértetlenül úszta meg – idézi fel Prohászka László Szoborhistóriák című könyvében –, mégis, már 1945-ben elbontották a helyéről. Útban volt ugyanis, amikor elkezdték kialakítani az ideiglenes átkelőnek szánt Kossuth híd pesti hídfőjét. Átmeneti időre raktárba szállították tehát, de alighanem már két évvel később sem gondolta komolyan senki, hogy valaha újra fel fogják állítani. Erre utal legalábbis az a Pótó János által feltárt tény, hogy 1947 augusztusában a polgármester utasítást adott: a talapzat kövei közül adjanak ki egy oravicai márványtömböt annak érdekében, hogy Csillag István kifaraghassa belőle József Attila arcmását. A korábbi Tisza István utcát a költőről nevezték el ugyanis, így a néhai miniszterelnök emléktábláját is le kellett cserélni. József Attila egészalakos szobrának ekkor persze még nem a Kossuth téren kerestek helyet. Előbb az Eskü (Március 15.) téren helyezték volna el, ott, ahonnan már elszállították Klebelsberg Kuno bombatépte figuráját; aztán a Nagykörút és a Dohány utca által közrezárt kis térre szánták, Rákosi Jenő elárvult szobortalapzatára. Fölmerült még az átmenetileg osztályellenségnek nyilvánított József nádor helye, majd végül – 1953-ban – a költő Angyalföldön, a Rákosi Mátyás kultúrház előtt kötött ki, Beck András ábrázolásában mint afféle harcos proletárdalnok. Andrássy Gyula szobrát eddigre rég beolvasztották: két éve ott rejtezett már a Liget-széli Sztálin-monstrumban. „Nagy” József Attila-szobor állítása ezután úgy negyedszázadon át nem került szóba a fővárosban. Legközelebb alighanem a születés 75. évfordulója tette sürgetővé a megemlékezést: ez 1980-ban érkezett el, igaz, április 11-et lekésték az avatással. December 23-án adott csak hírt arról a Népszabadság, hogy előző nap (egy szomorkás hétfőn) „felavatták József Attila szobrát – Marton László Munkácsy-díjas, kiváló művész alkotását – az Országház déli kapuja előtti parkban”. Hegedűs D. Géza elszavalta A Dunánált, Szépvölgyi Zoltán, a fővárosi tanács elnöke ünnepi beszédet mondott, Aczél György pedig koszorúzott. „Egy közismert József Attila-fényképet bronzba öntöttek, kőre raktak, s a bronzfigura ül a közhelyek áradatában” – írta a következő nyáron Rózsa Gyula a Kritika című folyóiratban, egyúttal „a mindenkori köztéri kompromisszum emlékművének” nevezve a romantikus felütésű (hangnemében, tegyük hozzá, a korzó Kiskirálylányát megelőlegező) portrét. A kortárs műbírálat egyöntetűen sikerületlennek minősítette az alkotást, a kedvezőbb ítéletek közé tartozott az a vélemény, hogy „jelentéktelenségével tüntet”. S ami azt illeti, a szobor alighanem sosem tört volna ki ebből a langyos érdektelenségből, megmaradt volna a turisták kedves fotózkodó helyszínének, bronzba öntött jópofaságnak, mint szegény Nagy Imre az üres márványmedence fölötti egyjelentésű hídján, ha a mostani kormány nem esik neki a Kossuth térnek. Ha nem akarja mindenáron becsempészni Horthyt és korát az ország főterére, nem akar durva ideológiai alapról belepiszkálni a városképbe. Mert ezzel minden józan polgárt arra kényszerít, hogy politikai és képzőművészeti ízlését zárójelbe téve felsorakozzon a bukott államtitkár, Szőcs Géza mögé: „El a kezekkel a József Attila-szobortól!” https://web.archive.org/web/20170201192746/http://nol.hu/kultura/jozsef_attila__a_peches_szobor-1314339 |
Más
szerkesztés- Fogalmazásból egyes Az írás a Népszabadság 2015. 09. 26. számában jelent meg
| Tartalom |
|---|
|
Aki magyar kenyeret eszik, Besülje meg a magyar nyelvet!” (Egy c beszúrva az e és az s közé.) Amikor Kováts Éva harmadik elemibe járt a Práter utcai iskolába, decemberig még úgy-ahogy megtartották a tanórákat. Zavarórepülések idején persze az egész osztály levonult a pincébe, vagy – ha előre így beszélték meg – Éva futásnak eredt a körút mögötti kis mellékutcákban: félúton találkozott az édesanyjával, aztán együtt szaladtak a József körút 58. óvóhelyére. hirdetés Decemberben azonban bezárult az ostromgyűrű a város körül. A Kováts család hálát adott az égnek, hogy a lakásuk földszinti, hiszen mindenki úgy tartotta, a bombáktól az van a leginkább védve. A sors különös szeszélye, hogy egy légiakna végül mégiscsak berepült az ablakukon. A József körúti házban ez volt az egyetlen otthon, amely teljesen romba dőlt. Februárban Budán még lőttek, amikor a pesti oldalon már újraindult a tanítás. Mivel a Práter utcai lányiskolát bombatalálat érte, a harmadikosok Bikfalviék Corvin közi lakásába jártak tanulni. Elfértek, hiszen jóval kevesebben voltak, mint korábban. Reggelenként minden kislány vitt magával az irka és a tízórai mellett egy darab hasított fát: azzal fűtöttek. 1945. szeptember 28. „Megkezdtük a munkát. A jó Isten (segitségévet) segítségével megkezdtük a IV. osztályban a tanulást. Szeretném, ha ebben az évben sokkal nyugodtabban tanulhatnánk, mint tavaly. (…) Nagyon sokba kerültek ám ezek a füzetek. Nem is tudok hálát adni a szüleimnek, hogy ennyi pénzt költöttek rám. (…)” 1945 szeptemberében Pesten még nem volt gáz, viszont helyenként már égtek a közvilágítás lámpái, és a körúton járt a 6-os villamos. Habár közvetlenül az ostrom után a korábbi 2800 tanteremből alig 200 volt használható, az új tanév kezdetére odáig jutott a helyreállítás – többek között a Práter utcában is –, hogy minden tanulónak sikerült iskolai helyet biztosítani. Május elseje óta sugárzott újra a Magyar Rádió, viszont augusztus másodikán rendelet született arról, hogy a napilapok csak négy oldalon – hétvégenként haton – jelenhetnek meg. A Népszava ára ekkor 4 pengő volt. A szeptember 28-i szám címlapon hozta, hogy „Budapesten burgonyát csak jegyre szabad árusítani, és minden olyan esetben, amidőn feketeáron, a jegyrendszer megkerülésével hoznak forgalomba burgonyát, a gazdasági rendőrség szigorúan el fog járni. A jegyre eladott burgonya ára 16 pengő.” 1945. október 20. „A cica látogatása. Tegnap egy kislány cicát hozott az osztályba. (…) Fölszaladt az egyik kislány padjára és ott nézegette a térképet. A tízpercben sem maradt el, velünk tízóraizott, csakhogy ő a földön, mi pedig a padon. Mikor már nagyon jóllakott, lefeküdt és elaludt a szívgárdán a gazdája ölébe.” Aznap, október 20-án a Beszkárt nyersanyaghiány miatt beszüntette az autóbuszjáratokat. Ugyancsak a Népszava (ára: 10 pengő) közölte, hogy Farkas Mihály belügyi államtitkár nyilatkozata szerint „a magyar belügyminiszter rendeletére a budapesti főkapitányság gazdasági rendészeti osztálya széleskörű vizsgálatot indított az ország súlyos pénzügyi és gazdasági helyzete okának felderítésére és annak megállapítására, hogy kik voltak az országot sújtó mesterségesen előidézett infláció okozói”. Őrizetbe vettek nyolc értékpapír- és valutakereskedőt, valamint öt bankárt. Az iskolákban elkezdett újjászerveződni a Horánszky utcai jezsuita központból irányított Szívgárda, amely a hat és tizennégy év közötti katolikus fiatalok játékos formában való hitbuzgalmi nevelését tűzte ki célul. Működésének további három éve alatt azonban az 1942-es csúcshoz – országszerte mintegy 2500 gárda 300 ezer taggal – mérhető szervezettséget már nem sikerült elérni. 1945. november 9. „Tüdőgondozóban. Pénteken a tanítónénivel és iskolatársnőimmel együtt elmentünk a Kistemplom utcába a tüdőgondozóba. Minden kislányt beoltottak tüdőbetegség ellen. (…) Nagyon hálásak vagyunk a Fővárosnak, hogy így megóvják a tanulókat a betegségektől. A régi időkben még nem voltak ilyen tüdőbeteggondozó intézetek, és sajnos sok ember halt meg Magyarországon tüdőbajban.” Bakács Tibor székesfővárosi tiszti főorvos kimutatása szerint míg 1938-ban százezer főre évi 118 tbc-ből eredő halálozás jutott Budapesten, addig 1945-ben ez a szám 245-re ugrott. Ez az arány nem érte ugyan el például a katasztrofális berlini adatokat, de világossá tette, hogy a zárt közösségekben élő fiatalok esetében igen nagy a fertőzés veszélye. A tiszti főorvos ezért minden budapesti iskolás – 85 ezer fő – esetében elrendelte az évenkénti szűrővizsgálatot. Helyenként az aktív immunizálást is megkezdték a világon immár negyedszázada alkalmazott BCG-vakcinával. Mindennek eredményeként 1946-ra 145-re csökkent a százezer lakosonkénti tbc-halálozás, 1947-ben pedig már csak 108 volt. A BCG-oltást végül 1953-ban vezették be kötelező jelleggel az országban. 1945. november 15. „Közmunka. A tanítónéni felkérte a szülőket arra, hogy adjanak az iskolának pénzt, hogy vehessen fát és jó meleg legyen minden osztályban. Mikor összegyűlt a sok pénz, előző nap a tanítónéni megkérdezte a kislányoktól, hogy ki tud fást, ahol olcsón lehet fát kapni. Egy kislány jelentkezett (…) Másnap el is ment a tanítónénivel és megvették a fát. Mikor visszajöttek, pár kislány elment a fáért. Szerencsésen haza is hozták és kiöntötték a szekrény elé. Egy másik kislány meg én beraktuk a szekrénybe.” A 100 pengőbe kerülő Népszava napról napra számos apróhirdetést közölt. „Iratkozzék be dr. Langer Norbert ötnyelvű kölcsönkönyvtárába, Andrássy út 58., minden élményregényt azonnal elolvashat!” Új hálókat, kombinált bútorokat kínált „békebeli választékkal és szolid kiszolgálással” Ébner a Karácsony Sándor (volt Karpfenstein) utcában; aranyat, ezüstöt, briliánst vett és árusított a Dohány utcai Schwarz aranyműves, elveszett Ford és Opel teherautóit kereste a Gerlóczy utcai Hoffmann képszalon („nyomravezető jutalomban részesül”). Kovács Aladár írógép-vállalata írógépet vett volna, a belvárosi Varázs-szem üzlet rádiócsövet és rádiót, egy vállalkozás „fehér és zöld üvegcserepet, minden mennyiségben”, Braun a Vámház körúton pedig külföldi és belföldi szőnyeget. Sági (Schmergel) használt ruhát, a zsidó kórház pedig segédmunkásokat keresett azonnalra, élelmezéssel. A zombori MUSZ családi találkozót szervezett a Városligetbe. 1946. március 28. „Nemes verseny. (…) Igyekezek, hogy az egyesen maradjon az olvasásom. Örömet szeretnék szerezni a szüleimnek. Egyest szeretnék mindenből. A tíz gyerek közül csak kettő kapott kettest. A Bikfalvi Klári és a Dreska Marika. A többi mind egyest kapott. Szeretnék mindig az egyesnél maradni és jó magyar kislány lenni.” Budapesten még december 15-én elrendelték az iskolai szénszünetet. Mire Kováts Éváék márciusban újra beülhettek a padba, már újraindultak az autóbuszjáratok, és ismét volt állandó összeköttetés Buda és Pest között: január közepén felavatták a Kossuth hidat. Március 28-án a 30 ezer pengőbe kerülő Népszava így tudósított: „Enyhe derűvel hallgattuk a suttogást, a rémhírt, amely arról tudósított, hogy valahol Olaszországban magyar ellenkormány alakult. A beavatottak részletesen felvilágosították a hiszékenyeket, hogy ebben a kormányban ez a miniszterelnök, az a külügyminiszter és amaz a belügyminiszter, akik országunk vesztére spekulálnak, magukban boldogan tapsoltak ennek a kormánynak.” 1946. április 11. „A babszem útja. (…) A babocskának két sziklevele van. Az az éléskamrája. A szikleveleken belül van a csíra. Majd a szár fölfelé kezd növekedni. Remélem, hogy nemsokára lefogjuk szüretelni az első termést.” A Népszava (ára: 50 ezer pengő) ekkor többek között arról írt: „Az elmúlt napokban a politikai rendőrség leleplezett négy nyilast, akiken a Zsidókórházban rituális műtétet végeztek. Az így zsidósított nyilasok a cionisták révén akartak külföldre szökni és elkerülni a nyilas időkben éppen a zsidók ellen elkövetett bűncselekményeik méltó büntetését. A nyomozás megállapította, hogy zsidó hitközségi egyének – bár jóhiszeműen – segítették a négy nyilast ahhoz, hogy áldozat árán is áttérhessen.” 1946. május 3. „Egy érdekes nap. Ebben az évben boldog husvétom volt. Vasárnap kimentünk Sashalomra. Apuka megöntözte a veteményeket. (…) A pipiket is kivittük. Micike és Hófehérke névre hallgatnak. Olyan szelidek. Husvétra kaptam egy olyan helyes piros ruhát, egy nagy zacskó süteményt, amely mézzel volt sütve, nyolc darab piros tojást és egy széken ülő kiskutyát. (...)” A Népszava (ára: 600 ezer pengő) címlapi tudósítása szerint „az ország milliói öntudatos lelkesedéssel ünnepelték május elsejét”, Budapesten pedig egy „nyolcórás, csodálatos felvonulás” keretében „ötszázezren tüntettek a munkásegység és a demokrácia mellett”. Ries István igazságügy-miniszter Szegeden kijelentette, hogy „az ipari kapitalizmus époly veszedelmes, mint az agrárfeudalizmus, ezért államosítani kell a gyárakat, a bányákat, az energiaforrásokat, szigorú ellenőrzés alá kell helyezni a bankokat”. A közoktatást Magyarország sorskérdésének nevezte, és hangsúlyozta: „egy percig sem szabad késlekedni azzal, hogy a magyar közoktatást megtisztítsuk az itt maradt fasisztáktól”. 1946. május 16. „Mit tudok a királyokról? (…) Kegyelet és hála a nagy királynak. (…)” Az aznapi, öt milpengőért árusított Népszava kiemelt híre szerint „Viharos lelkesedéssel ünnepelte Budapest közgyűlése Károlyi Mihályt”. A még romos Újvárosházát örökzöldekkel és nemzetiszínű drapériával díszítették fel, a városatyák szűnni nem akaró, viharzó tapssal fogadták az államférfit, akiről a törvényhatósági bizottság elnöke kijelentette: „A magyar demokráciáért folyó nagy küzdelem az első világháború előtt és alatt az Ön nevéhez fűződik Elnök úr, és 1918-ban a magyar népköztársaság legméltóbb fiát emelte az elnöki székbe.” 1946.május 23. „A háború és a béke. (…) Hála az Istennek e szörnyű küzdelem után dicsőségesen elérkezett a béke. Még mindig vannak otthonok, ahol szívszorongva várják vissza az apát és a fiút. A gyönyörű Budapest, országunk fővárosa is részben a háború áldozata lett. De most már a dolgos munkáskezek igen sokat javítottak rajta. (…)” Májusban készült el a főváros statisztikája a háborús épületkárokról, amely kimutatta: a 30 571 budapesti ház közül 29 987-et ért valamilyen sérülés. S bár a helyreállítás lankadatlanul folyt, a Népszava (ára: 30 milpengő) arról adott hírt, hogy még közel ötszáz életveszélyes épület található a városban, így továbbra is tízezer ember hajtja esténként összeomlással fenyegető otthonban álomra a fejét. Ugyanekkor a hatóság felszólította a háztulajdonosokat, hogy az épületükben még fellelhető légóládákat mérsékelt térítés fejében adják át a kórházaknak. A nemzetközi segélyszervezet újabb 84 vagon cukrot, zsírt, tejport és cipőt juttatott el Budapestre, miközben a Lehel piacon 80 millió pengőt kértek egy darab karalábéért. A városban a vérhasjárvány elkerülésére tömegesen oltották be az embereket, a tisztiorvosi hivatal pedig bejelentette, hogy szórványosan maláriás esetekkel is találkoztak. A lapok hírül adták: augusztus elsején megjelenik a stabil pénz. Kováts Éva fogalmazásfüzetében ez a májusi az utolsó bejegyzés. Ő akkor persze még nem tudhatta, hogy majd az első hadifogolyvonat is csak az új pénzzel együtt, augusztus elején érkezik meg. A zsinóríráshoz rendszeresített irka aztán feledésbe merült, és szerzője, immár dr. Lehoczki Jánosné nyugalmazott pedagógus csak tavaly találta meg a régi iratok között. Akkor, amikor unokái és dédunokái okulására nekifogott összefoglalni mindazt, amit a család történetéről tud. Szívből köszönöm, hogy most elküldte nekem. https://web.archive.org/web/20150928200614/http://nol.hu/kultura/fogalmazasbol-egyes-1565413 |
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
|
http://nol.hu/kultura/kalanados-ut-vezetett-a-muzeumi-raktarba-1630201 |
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
|
http://nol.hu/kultura/dan_lakasok_a_ferencvarosi_prerirol-1204211 |
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
|
http://nol.hu/kultura/jasszfiuk_nyomaban_a_csikago_peremen_1380847 |
| Tartalom |
|---|
| Tartalom |
|---|
| Tartalom | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
http://nol.hu/kultura/remulet_a_horgonykamranal-1269641
Utazásszerkesztés
Véleményszerkesztés
Archívumszerkesztés
|