Szerkesztő:Cranach~huwiki/próbalap

A medúza tutaja (Le Radeau de la Méduse)
Művész	Théodore Géricault (1818–1819)
Típus	olaj, vászon
Magasság	491 cm, 193,3 in
Szélesség	716 cm, 281,89 in
Múzeum	Louvre
Település	Párizs

A medúza tutaja (Le Radeau de la Méduse) Théodore Géricault francia festő alkotása, mely a francia romantika kiváló alkotása. A hatalmas (491 x 716 cm) életnagyságúnál nagyobb festményen a Méduse francia fregatt hajótörésének túlélői hánykolódnak egy tutajon a hullámzó tengeren. A Méduse 1816. július 2-án Mauritánia partjainál szenvedett hajótörést. A legénység jelentős része odaveszett, a túlélőket a kiszáradás és az éhezés veszélyeztette, saját társaik húsából ettek. Az eset nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, a közvélemény a hajó kapitányát tette felelőssé az esetért, akit alkalmatlannak tartottak a hajó irányítására.

Géricault a festmény elkészítése előtt széleskörű kutatásokat végzett, számos vázlatot készített. Két túlélővel is beszélt, valamint a tutaj életnagyságú modelljét is elkészítette. Kórházakba és hullaházakba is ellátogatott, hogy jobban megismerje a haldokló és halott emberek bőrének színét és textúráját.

A festmény 1819-ben a párizsi Szalonban mutatták be, ahol vegyes fogadtatásban részesült: a szenvedélyes dicséretek és kritikák váltották egymást. Géricault nemzetközi hírnevet szerzett magának, a Medúza tutaját pedig a francia romantikus festészet egyik meghatározó alkotásaként tartják számon.

A Louvre nem sokkal a 32 éves korában elhunyt művész halála után szerezte meg a festményt, ahol ma is látható.

A festmény

A festmény részlete: Apa és halott fia

A medúza tutaja a Méduse francia fregatt 15 túlélőjét ábrázolja, akik egy tutajon hánykolódnak a tengeren. A háttérben egy vitorláshajó sziluettje tűnik fel. A monumentális, 491 x 716 cm méretű festmény a szereplők nagy részét életnagyságban mutatja be, az előtérben lévő alakok azonban még ennél is nagyobbak. Géricault szándéka ezzel az volt, hogy érzékeltesse a tutaj zsúfoltságát, amely alól a néző sem tudja kivonni magát. A rögtönzött tutaj utasai kétségbeesettek és elkeseredettek. A kép bal szélén egy idős férfi fia holttestét tartja a térdén. Több holttest is van a tutajon, melyeket a hullámok csapdosnak. A kép közepén egy férfi a látóhatáron felbukkanó vitorláshajót figyeli, egy ruhadarabot emel a magasba, hogy észrevegyék őket.

A festmény két nagy egységre bontható: a kép bal oldala a szenvedés és a halál, míg a jobb oldal az élet és a remény. A festmény bal oldalán és az előtérben halottak és haldoklók vannak, közöttük elkeseredett és reményt vesztett utasok. A jobb oldalon és a festmény felső részén a küzdelmet fel nem adók láthatóak, akik a horizonton feltűnt hajót figyelik.

A festményt a sötét színek és tónusok uralják, különösen a barna szín kap nagy hangsúlyt, Géricault ezekkel a komor színekkel próbálta hangsúlyozni a tutaj túlélőinek fájdalmát és szenvedését. A Caravaggio után elnevezett kép világ, a Caravaggesque figyelhető meg A medúza tutajánál: a világos és sötét részletek között erőteljes kontraszt alkalmazása. A megmenekülést jelentő vitorlás körülötti terület világos, élénk színei ellensúlyozzák az festmény komor színvilágát.

Kutatás és előkészítés

A hajótörésről 1816-ban nyilvánosságra hozott beszámolók keltették fel Géricault figyelmét, aki úgy vélte, a téma megfestése meghozhatja számára várva várt hírnevet. (28: Miles) Kiterjedt kutatásokat folytatott. 1818-ban a hajótörés két túlélőjével is találkozott: Henri Savigny sebésszel és Alexandre Corréard mérnökkel. Élményeik, tapasztalataik nagy mértékben hozzájárultak a festmény végső, komor hangulatához. Geroge-Antoine Borias művészettörténész szerint „Géricault a beaujoni kórházzal átellenben nyitotta meg műtermét. (...) A zárt ajtók mögött merült munkába. Semmi sem tudta kizökkenteni belőle.” (29:Borias)

A halottak hiteles ábrázolása érdekében (Forr 2) a beaujoni kórház halottasházában készített vázlatokat elhunytakról. (Forr 28) Vizsgálta a halottak arcát (Forr 30) levágott végtagokat vitt a műtermébe, hogy a bomlás természetét tanulmányozza (Forr 28, 30) egy elmegyógyintézeti páciens levágott fejét a műterem tetőjén tároltak két héten át. (Forr 30)

Géricault Corréarddal és Savigny-vel, valamint egy másik túlélővel, az asztalos Lavillette-tel segítségével készítette el a tutaj pontos mását, melyet a vásznon reprodukált. (Forr 30) Modelleket kért fel, hogy a festményhez álljanak modellt, Le Havre-ban a tengert és az eget tanulmányozta, hogy minél a festmény minél hitelesebb legyen. (Forr 30) Számos alkalommal látogatott a tengerpartra, ahol több viharnak is szemtanúja volt, angliai útja során lehetősége volt a tengeri időjárás megfigyelésére.(Forr 25; 32)

A festményhez számos előkészítő vázlatot készített, ezek a vázlatok segítették abban, hogy megtalálja a végső műhöz a hajótörésnek azt a pillanatát, melyben a legdrámaibb események sűrűsödnek egybe. (Forr 33) A katasztrófa eseményei között több ilyen pillanatot is talált: a hajótörés második napja, a kannibalizmus, a legénységet megmentő Argus hajó felbukkanása. Géricault végül azt a momentumot választotta, amikor a legénység egyik tagja első alkalommal veszi észre a horizonton az Argus árbocát. Ekkor még a hajó elkerülte őket. A legénység egyik tagja úgy fogalmazott „Az öröm mámorából a mély szomorúságba és a bánatba estünk.” (Forr 34) Az Argus két órával később bukkant fel újra és megmentette azokat, akik túlélték a 13 napos hánykolódást a tengeren. (Forr 35)

Ruper Christiansen művészettörténész rámutat, hogy Géricault több alakot - beleértve a holtesteket is - festett a festményre, mint ahányan a tutajon voltak, amikor azt megtalálták. Az Argus felbukkanásának pillanatát reggeli napsütés és nyugodt víz helyett Géricault viharfelhőkkel és háborgó tengerrel tette még drámaibba. (Forr 30)

Végső munka

Géricault fejét leborotvál. 1818 novemberétől 1819 júliusáig szerzetesi életet élt Faobourg du Roule-i műtermében. Ételt a concierge-k hoztak és Géricault csak alkalmanként hagyta el a műtermet, ahol 19 éves asszisztensével, Louis-Alexis Jamarral egy, a műterem melleti kis szobában lakott. A műteremben a művész teljes csendben, módszeresen dolgozott. Géricault szerint még egy egér cincogása is elég volt ahhoz, hogy koncentrációjából kizökkentse. (Forr 30)

A festmény alakjainak megfestéséhez barátai álltak neki modellt. Ezek egyike volt Eugène Delacroix festő is, akiről az előtérben ábrázolt karját kinyújtó alakot mintázta. (Forr 33) A tutaj három alakjához a hajótörés három túlélője (Corréard, Savigny, Lavillette) álltak modellt. Jamar meztelenül formálta meg a két halott tengerészt és még további két alakot. (Forr 30)

Delacroix így emlékezett vissza a festmény készítésre: „Géricault megengedte, hogy megnézze a Medúz tutaját, miközben még dolgozott rajta, amikor kijöttem a stúdióból, úgy kezdtem szaladni mint egy őrült, és meg sem álltam a szobámig.” (Forr 36; 37)

Géricault kis ecsettel és viszkózus olajfestékkel dolgozott, ami kevés időt hagyott a munkára, mert rövid idő alatt megszáradt. A színeket egymástól jól elkülönítve tartotta: vermilion , white, naples yellow , two different yellow ochres , two red ochres , raw sienna , light red , burnt sienna , crimson lake , Prussian blue , peach black , ivory black , cassel earth and bitumen . (Forr 30) A bitumenbársonyos és csillogó megjelenésű volt, amikor festett vele, de idővel elszíneződött és sötétebbé vált, miközben összehúzódott és ráncos felületet hagyott maga után, amit később már nem lehetett kijavítani. A festményen ma is szabad szemmel kivehetőek ezek a hibák. (forr 20)

Géricault a kompozíció vázlatát rajzolta a vászonra, majd a festmény alakjait egymás után festette meg. Egy-egy modellt a kívánt pózba állított és amíg az egyik alakkal nem végzett, nem látott hozzá a másikhoz. Szokatlan munkamódszere, a részletekre való koncentráció hatással volt a kész műre: a festmény fizikalitása sokkoló volt a kompozíció pedig teátrális. Egyik barátja, Montfort így emlékezett vissza: „módszere annyira megdöbbentett, mint gépiessége. A fehér vászonra festett, durva vázlat, vagy bármilyen előkészítés nélkül, kivéve a határozott körvonalakat (...) Nagy hatással volt rám az a figyelem, ahogy megvizsgálta a modellt, mielőtt az ecsettel megérintette volna a vásznat. Úgy tűnt, hogy lassan halad, de a valóságban nagyon is gyorsan helyezte el az ecsetvonásokat, egyiket a másik után, ritkán volt szükség arra, hogy egy egy részletet újrafessen. Teste és karja szinte észrevehetetlenül mozgott. Teljesen nyugodt volt...” (Forr 30; 39)

a művész nyolc hónap alatt festett meg a festmény. (Forr 25) A teljes munka másfél évig tartott (Forr 30)

Inspirációk

A Medúza tutajén érezhetőek a régi mesterek hatásai, mint Michelangelo Utolsó ítélete a A Sixtus-kápolnában, Raffaello Krisztus színeváltozása (1519-20), valamint Jacques-Louis David és Antoine-Jean Gros monumentális megközelítései. A 18. században a hajóroncsok a tengeri utazások elterjedésével a művészek kedvelt témájává váltak. Claude Joseph Vernet sok hasonló képet készített, aki ,hogy a tökéletes színt megtalálja állítólag vihar idején egy hajó árbocához kötötte magát.(Forr 40; 41)

Michelangelo Az utolsó ítélet részlete (Sixtus-kápolna)

Bár a tutaj utasai 13 napot töltöttek a tengeren éhezéssel, betegséggel küzdve, valamint a túlélés érdekében halott társaik húsát fogyasztva, Géricault tisztelegve a festészet hagyományai előtt művén egészséges, izomtól duzzadó alakok szerepelnek. Richard Muther művészettörténész szerint a festményen a klasszicista festészet jegyei figyelhetőek meg. Úgy véli Géricault azért ábrázolta a tutaj utasainak többségét fedetlen testtel, hogy elkerülje a nem hiteles ruházatokat. „még mindig van valami akadémikus az alakokon, akiket, úgy tűnik a gyengeség, a betegség és a halál se tud eltiporni.”(forr 27)

Pierre-Paul Prud'hon Igazságtól és az isteni bosszútól üldözött bűnös (1808), J. Paul Getty Múzeum, Getty Center, Los Angeles

Jacques-Louis David művészetének hatása a festmény méretarányában, az emberalakok szobrászati feszültségében érhetőek tetten. (Forr 26) David 1793-ban festett Marat halála című alkotása komoly politikai hatást gyakorolt a francia forradalom idején. Ez ösztönözhette Géricault is arra, hogy festménye témájának egy egy aktuális eseményt válasszon. Géricault-ra nagy hatás gyakorolt Antoin-Jean Gros Napóleon meglátogatja a jaffai pestiseseket (1804) című alkotása is. (Forr 9)

Géricault fiatalon Pierre-Paul Prud’hon műveiről készített másolatokat, akinek fő műve, az 1808-ban elkészült Igazságtól és az isteni bosszútól üldözött bűnös példaként szolgált a festményhez. (Forr 38) Az előtérben látható idősebb férfialak Dante Poklának Ugolinójára utalhat. Lehetséges, hogy Prud’hon Henry Fuseli Ugolino című festménye nyomán készíthette. Ugolino Dante művében a kannibalizmus bűnébe esett, ez pedig a Medúza történetének egyik legtöbbet emlegetett aspektusa volt. Géricault festményhez készített tanulmányrajzai közül az egyik akvarell, mely ma Louvre-ban gyűjteményében van, sokkal egyértelműbben ábrázolja a kannibalizmust: az egyik férfialak egy fej nélküli holttest karját rágja. (Forr 47)

John Singleton Copley amerikai festőművész festményei is ihletadóként szolgálhattak Géricault művéhez: a The Death of Major Peirson, 6 January 1781 (1783) téméja szintén egy aktuális politikai esemény volt, a Watson és a cápa (1778) központi figurája egy színes bőrű férfi, míg a The Defeat of the Floating Batteries at Gibraltar, September 1782 (1783-91), melynek stílusa és témája , míg a Scenes of a Shipwreck (1792 v. 1799) kompozíciója is hasonlóságot mutat a Medúza tutajával. (Forr 34; 38) A festmény aktuálpolitikai témaválasztásához ihletadóként szolgálhatott Francisco Goya A háború borzalmai (1810-1820) sorozata és Madrid védőinek kivégzése (1814) című festménye. (Forr 48)

Kiállítás és fogadtatás

A festmény 1819-ben a Párizsi Szalonban Hajótörés címmel mutatták be, ennek ellenére valóságos témája összetéveszthetetlen volt a nagyközönség számára.(Forr 30) A festmény a kiállítás szenzációjává vált, a le journal de Paris szerint „It Strikes and attracts all eyes”. XVII. Lajos francia király a kiállítás megnyitása előtt tekintett meg Géricault alkotását és azt mondta: „Monsieur Géricault, ön egy hajótörést festett le, de nem csak magának.” (Forr 50) Géricault munkája paradox módon érvényesült: hogyan lehet, egy rettenetes témát egy hatalmas vásznon megjeleníteni, hogyan lehet összeegyeztetni a művészetet és a valóságot? Marie-Philippe Coupin de la Couperie úgy vélte ,hogy „Géricault úgy tűnik tévedett, a festészet célja, hogy beszéljen a szemekhez és a lélekhez, ne pedig eltaszítsa őket.” August Jal dícsérte a festmény politikai témaválasztását, liberalizmusát és modernitását. Jules Michelet történész szerint „az egész társadalom a Medúza tutaján van.” (Forr 2)

Géricault szándékosan törekedett a politikai és művészi konfrontációra. A kritikusok agresszívan reagáltak festményre, dicsérve, vagy kritizálva a festményt, attól függően, hogy az uralkodóház vagy a liberalizmus álláspontját képviselték. A mű anti-imperaialista üzenetével kivívta a túlélő hajósok szimpátiáját. (Forr 18) Azzal, hogy Géricault a mű középpontjába egy színes bőrű férfit állított abolicionista álláspontját szerette volna kifejezésre juttatni. Karen Wilkins műkritikus véleménye szerint, a festmény egyfajta vádirat volt a Napóleon utáni közigazgatással szemben. (Forr 24)

Bár a festmény kétségtelenül nagy hatást gyakorolt a nézőközönségre, témája és realista ábrázolásmódja miatt, az elismerés mégis elmaradt. (Forr 30) A kiállítás végén a zsűri aranyéremmel tüntett ki Géricault, azonban a nagyobb presztízsű elismerésben nem részesülhetett: nem kaphatott helyett a Louvre gyűjteményében. (forr 30) Géricault később vidékre vonult vissza, ahol összeomlott a kimerültségtő. eladatlan munkáit összecsomagolták és egy barátja műtermében tárolták. (Forr 53)

A festmény legközelebb 1820 júniusában Londonban William Bollock Egyptian Hall-jában állították ki a Piccadillyn, ahol az év végéig mintegy 40 ezer látogató tekintette meg Géricault művét. (Forr 54) A festmény londoni fogadtatása sokkal kedvezőbb volt mint Párizsban: a hatalmas műalkotásra, mint a francia művészet új irányvonalának képviselőjére tekintettek. (Forr 55) Ennek egyik oka az lehetett, hogy míg a Szalonban a magasban lógott a festmény, addig Londonban jóval alacsonyabban helyezték el, ami növelte a kép monumentalitását. De közrejátszhatott a kép sikerében az angol társadalom a franciától eltérő hozzáállása, valamit az, hogy a festészetre, mint a szórakozás egyik formájára tekintettek, továbbá a kiállítás egybeesett két a Medúza történetéről szóló színházi előadással is, melyekre érezhetően hatott Géricault festménye. (Forr56; 57) A londoni kiállítást követően a festményt 1821-ben Dublinban mutatták, ahol nem volt akkora része sikerben, mint Londonban. Ez nagy részben annak volt köszönhető, hogy egy párhuzamos kiállításon állították ki a Marshall testvérek The Wreck of the Medusa című mozgó panorámáját, mely a katasztrófa túlélőinek iránymutatása mellett készült. (Forr 59)

A festményt Louis Nicolas Philippe Auguste de Forbin javaslatára a Louvre 1824-ben Géricault örököseitől vásárolta meg, ahol ma is látható. (Forr 16; 2)

George Cooke amerikai festő 1826 és 1830 között festette meg A medúza tutajának egy kisebb méretű (130,5 x 196,2 cm) változatát. A festményt Bostonban, Philadeplphiában, New York-ban és Washingtonban mutatták be. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta Cooke alkotását, mely színművek, versek, előadások és gyermekkönyvek ihletője lett. (Forr 61) Cooke alkotását Uriah Phillips, volt admirális vásárolta meg, majd 1862-ben a New York-i Történeti Társaságnak adta, ahol tévesen Gilbert Stuart festményeként vették nyilvántartásba. A hibát 2006-ban Nina Athanassoglou-Kallmyer, a Delaware-i Egyetem professzora fedezte fel.(Forr 62)

Az eredeti festmény állapotának romlása miatt a Louvre 1859-60-ban kér francia művészt, Pierre-Désiré Guillemet-et és Étienne-Antoine-Eugène Ronjat-t kért fel ,hogy készítsék el A medúza tutaja életnagyságú másolatát. (Forr 60)

1939 őszén a második világháború kitörése előtt a festményt Versailles-ba szállították. Innen később a Chambord-i kastélyba került, itt őrizték a háború végéig. (Forr 63)

Interpretation

A kellemetlen igazság ábrázolásával A medúza tutaja a francia festészet romantikus irányzatának egy fő képviselője volt „esztétikai forradalom alapjait fektette le” az uralkodó neoklasszicista szemlélettel szemben. (Forr 64) Géricault kompozíciója, és az emberalakok ábrázolása klasszikus hagyományokat követ, ugyanakkor az ellentmondásos témaválasztás a művészi irányvonal jelentős változására utal, a neoklasszikus és romantikus (Bla bla)

Gustave Planche 1851-es kritikájában a festmény előterében található figuráról áradozott ezekkel a szavakkal; „csodálatos és ijesztő pontossággal megfestett holttest”.