Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap2

Infobox info icon.svg
Légyölő galóca
2006-10-25 Amanita muscaria crop.jpg
Rendszertani besorolás
Ország: Gombák (Fungi)
Törzs: Bazídiumos gombák (Basidiomycota)
Osztály: Agaricomycetes
Rend: Agaricales
Család: Amanitaceae
Nemzetség: Amanita
Tudományos név
Amanita muscaria
(L.) Lam. (1783)
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Légyölő galóca témájú kategóriát.

A légyölő galóca (Amanita muscaria) a galócafélék családjába tartozó gombafaj. Eredetileg az északi félteke mérsékelt és boreális régióiban volt honos, de mára behurcolták Dél-Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Lomblevelű és fenyőerdőkben egyaránt megtalálható, a fák gyökereivel szimbiotikus mikorrhizát képez.

A légyölő galóca mérgező. Toxinjai, az iboténsav és a muszcimol az idegrendszerre hatnak: a hányinger, álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése mellett hallucinációkat, eufóriát is képesek okozni. A mérgezés, különösen orvosi kezelés mellett nagyon ritkán halálos. Forrázással a méreganyagok eltávolíthatók, ezután a gomba elvileg ehető.

Jellegzetes külseje miatt az egyik legismertebb gombafaj, a mérges gombák archetipikus képviselője. Egyes vidékeken, főleg Szibériában hallucinogén hatásai miatt tudatmódosító szerként, vallási célból fogyasztották.

MegjelenéseSzerkesztés

A légyölő galóca
mikológiai jellemzői
Étkezési érték:
mérgező
  
Életmód
Tráma
Spórapor
 
mikorrhizás
 
lemezes
 
fehér
Kalap
Lemezek
Tönk
 
domború
 
vagy lapos
 
szabadon állók
 
galléros

A légyölő galóca nagy, színes, feltűnő gomba. A termőtest kezdetben kerek vagy tojásdad és fehér színű teljes burok borítja; ilyenkor többnyire még a talajban található. Fejlődése során a burok szétszakad; maradványai a kalapon sűrű, apró, fehér, piramisszerű pöttyök formájában találhatóak meg, amelyek könnyen letörölhetőek vagy idős korra lekophatnak. A kalap átmérője kifejletten eléri 8-18 (20) cm-t. Eleinte félgömb, majd domború formájú, idősen laposan kiterül.[1] Ilyenkor már a pöttyök sem olyan sűrűn állók, részben a kopás miatt, részben mert a kalap területe jelentősen megnő. A kalap felszíne sima, széle éretten kissé bordázott. Színe élénkvörös vagy narancsvörös. Mivel a vörös pigment kissé késve termelődik, az egészen fiatal gomba sárga vagy narancsszínű lehet (ritkán foltosan); néhány populációban ez a sárga szín felnőtt korban is megmarad.[2] Az idős gomba színe kifakulhat.

Húsa kemény, színe fehér (a kalapbőr alatt sárgás), sérülésre nem változik. Íze és szaga nem jellegzetes gombaíz, illetve -szag.

Sűrű vagy közepesen sűrű, széles lemezei szabadon állók vagy éppencsak érintik a tönköt. A féllemezek rövidek. Színük fehér, idősen sárgás árnyalattal.

Tönkje 10-25 cm magas és 1,5-2 cm vastag.[3] Alakja hengeres, a tövén gumós (4-4.5 cm széles), amelyen a buroktól származó körkörös, rücskös övek láthatóak. Bocskora nincs. Textúrája a nagyobb gombákéra jellemző, kissé törékeny, rostos. Színe fehér. Szintén fehér gallérja nagy, hártyás, szoknyaszerűen lelógó, nem bordás, széle sárgásan csipkés lehet.[4]

Spórapora fehér. Spórája széles ellipszis alakú, sima, inamiloid, mérete 8,2-13 x 6,5-9 μm.

Hasonló fajokSzerkesztés

Bár külseje igen jellegzetes, esetenként összetéveszthető a császárgalócával, melynek piros kalapján nincsenek pettyek, tönkje és lemezei pedig sárgák; esetleg a barna, barnássárga színű, sárgás-fehéres-szürkés pettyes barna galóca narancssárgás változatával. Egészen fiatal, burokkal borított példányai a pöfetegekhez hasonlíthatnak.

Elterjedése és élőhelyeSzerkesztés

 
Fehér pöttyeit az eső is lemoshatja

A légyölő galóca mára kozmopolita fajjá vált. Eredetileg az északi félteke (Európa, Ázsia, Észak-Amerika) mérsékelt és boreális zónájában, valamint a mediterrán, szubtrópusi vidékek (Földközi-tenger vidéke, Hindukus, Közép-Amerika) magashegyi régióiban élt. Genetikai kutatások szerint kelet-szibériai, alaszkai őshazájából a harmadidőszakban terjedt szét.[5] Újabban a fenyőcsemetékkel a déli félteke országaiban is elterjesztették, így került Ausztráliába,[6] Új-Zélandra,[7] Dél-Afrikába[8] és Dél-Amerikába is (itt a brazíliai Paraná és Rio Grande do Sul államokban telepedett meg).[5][9] Magyarországon helyenként gyakori lehet, de az utóbbi időben száma megcsappant.

Savanyú talajú lomblevelű és fenyőerdőkben él. Számos fafajjal képes ektomikorrhizás kapcsolatot létesíteni, ezek közé tartoznak a fenyők, a tölgyek, a nyír, a cédrus, de Ausztráliában az eukaliptusz is. Néha boszorkánykört alkot. A termőtestek megjelenésének ideje függ az éghajlattól; Magyarországon augusztustól novemberig terem.

ToxicitásSzerkesztés

A légyölő galóca mérgező. Bár a köztudatban úgy él, mint a tipikus "mérges gomba", időnként előfordulnak mérgezése, ha kisgyerekek eszik meg, felnőttek próbálják ki hallucinogén hatását,[10][11] vagy ha összetévesztik a pöfetegekkel,[12] lekopott pettyek esetén az ehető császárgalócával.[13]

A gomba számos bioaktív vegyületet tartalmaz, amelyek közül legalább egy, a muszcimol hallucinogén hatású. Ennek prekurzora a neurotoxikus iboténsav, melynek fogyasztás után 10-20%-a alakul át muszcimollá. A hatékony dózis felnőttek esetén 6 mg muszcimol vagy 30-60 mg iboténsav;[14][15] átlagosan ennyi található egy galócakalapban,[16] de az anyag koncentrációja széles keretek között változhat földrajzi helytől vagy akár évszaktól függően. Tavasszal vagy nyáron a termőtestek akár tízszer annyi iboténsavat is tartalmazhatnak, mint ősszel.[10]

A légyölő galóca halálos adagját 15 példányban határozták meg.[17] Régebben viszonylag gyakori volt a halálos mérgezés,[18][19][20] de a modern orvosi kezeléseknek köszönhetően a fatális kimenetel mára rendkívül ritkává vált.[21] Ennek ellenére számos szakkönyv és gombaismertető továbbra is a "halálosan mérgező" kategóriába sorolja.[22]

Méreganyagai nagyrészt vízoldékonyak, így forrázással (és a forrázóvíz kiöntésével) részlegesen méregteleníteni lehet.[23] A szárítás fokozza a toxicitást, mert eközben az iboténsav hatékonyabb muszcimollá alakul át.[24] Egyes források szerint kellő méregtelenítés után a légyölő galóca már biztonságosan fogyasztható.[25][26]

HatásmechanizmusSzerkesztés

 
Muszcimol
 
Iboténsav

Sokáig úgy vélték, hogy a légyölő galócából 1869-ben izolált muszkarin a gomba fő hallucinogén hatóanyaga,[27] azonban kiderült, hogy koncentrációja minimális a más mérges gombákban (téglavörös susulyka, mezei tölcsérgomba) mértekhez képest.[28] Valójában olyan kevés muszkarin van benne, hogy valószínűtlen, hogy lényeges szerepet játszana a mérgezési folyamatban.[29]

Az ibonténsavat, és az abból dekarboxilációval keletkező muszcimolt (egy telítetlen, ciklikus hidroxámsavat) a 20. század közepén fedezték fel,[30][31] majd több kutatócsoport[32][33][31] is kimutatta, hogy a mérgezés tüneteiért elsősorban ők a felelősek.[34][30] A toxinok leginkább a kalapban koncentrálódnak, míg a tönk gumósan megvastagodott tövében közepesen sok, magában a tönkben pedig viszonylag kevés található.[35][36] Az elfogyasztott iboténsav jelentős része változatlan formában és meglehetősen gyorsan, 20-90 percen belül kiválasztódik a vizeletbe. Ha tiszta iboténsavat adtak be a kísérlet során, az szinte egyáltalán nem változott át muszcimollá a kiürülés során, míg légyölő galóca fogyasztása után (amely eredetileg is tartalmazza a vegyületet) a muszcimol is megjelent a vizeletben.[15]

Az iboténsav és a muszcimol két fontos neurotranszmitter, a glutaminsav és a GABA (gamma-aminovajsav) strukturális analógjai. A muszcimol a GABAA receptor agonistája (aktiválója), míg az iboténsav az NMDA glutamátrecetor és más, neuronaktivitást szabályozó egyes metabotropikus glutamátreceptorok aktiválója.[37]. Ezeknek a kapcsolódásoknak köszönhetők a a toxinok pszichoaktív hatásai.[16] Újabban még egy vegyületet, a muszkazont is izolálták a légyölő galócából, mely az iboténsav utraibolya sugárzás hatására történő bomlásából származik.[38] Hatáserőssége töredéke a másik kettőének.

A légyölő galóca (és egyes rokonai) képesek felhalmozni a vanádiumot; egyes esetekben az elem koncentrációja bennük 400-szorosan is meghaladja a növényekét.[39] A fémionokat az amavadin szerves vegyülettel kötik meg.[39] A jelenség magyarázata egyelőre nem ismert.[40]

A mérgezés tüneteiSzerkesztés

A tünetek súlyossága az elfogyasztott gombamennyiségtől és azok toxintartalmától függően széles határok között változik. Az enyhébb tünetek közé tartozik az émelygés, hányinger, kisebb izomrángások; súlyosabb esetben álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése, látási és hallási érzékcsalódások, hangulatváltozások, eufória, szédülés, az izmok ellazulása, a mozgás és a beszéd nehézségei léphetnek fel.[10][11][16][19]

Súlyos esetben delírium (hasonló a csattanó maszlag antikolinerg hatásaihoz), akaratlan izommozgások, zavarodottság, hallucinációk, ingerlékenység is tapasztalható, amit epilepszia-szerű rohamok, központi idegrendszeri depresszió vagy akár kóma követhet.[11][16] A tünetek általában a gombafogyasztást követő 30-90 percben lépnek fel és csúcspontjukat három órán belül elérik. A legtöbb esetben 12-24 órán belül teljes felépülés várható,[23] bár egyes pszichotikus utóhatások napokig is eltarthatnak,[13][15] előfordulhat több óráig tartó fejfájás,[15] részleges amnézia vagy álmosság is.[16] Jelentősek az egyéni eltérések is, ugyanazon adag más személyeknél különböző reakciókat válthat ki.[10][15][41]

KezelésSzerkesztés

 
Ábrázolása az 1803-as kiadású Coloured Figures of English Fungi or Mushrooms-ban.

Mérgezés gyanúja esetén azonnal orvoshoz kell fordulni. A gombafogyasztástól vett egy órán belül gyomormosást lehet alkalmazni, négy órán belül aktív szén adható.[42] Hánytatást már semmilyen mérgezés esetén sem javasolnak.[43]

Hatékony gyógyszer, ellenméreg nem áll rendelkezésre a légyölő galóca mérgezésével szemben ezért csak tüneti kezelést ajánlanak. Korábban, amíg úgy gondolták, hogy az acetilkolin-receptorhoz kötő muszkarin a galóca fő toxinja, gyakran adtak atropint vagy fizosztigmint, de ma már ez nem ajánlott, mivel a muszcimol nem kapcsolódik ehhez a receptorhoz.[44] A deliráló, zaklatott beteget meg kell nyugtatni vagy szükség esetén le lehet kötözni. Az izgatott, agresszív izomrángásoktól, rohamoktól szenvedő páciensnek benzodiazepineket (diazepam, lorazepam) lehet adni állapota enyhítésére,[10] de fontos szemmel tartani, hogy a nagyobb adagok tovább ronthatják a muszcimol légzésdepresszáns hatását.[45] A kezdeti hányingert követő későbbi hányások ritkák, de ha fellépnek, intravénás folyadék- és elektrolitpótlásra lehet szükség.[16][46] Az eszméletvesztéssel vagy kómával járó súlyos esetek intubációt vagy mesterséges lélegeztetést követelhetnek meg.[11][47] Bár általában nem szükséges, de súlyos esetekben hemodialízissel csökkenteni lehet a toxinok mennyiségét a vérben.[23] Ha a beteg időben orvoshoz kerül, a prognózis többnyire jó.[21][23]

Pszichoaktív hatásokSzerkesztés

A légyölő galóca fogyasztása után változatos idegrendszeri hatások léphetnek fel, lehet szedatív, hipnotikus, pszichedelikus, disszociatív vagy deliriáns; ellentmondásos módon néha idegrendszeri stimuláció is felléphet. Az érzékelési jelenségek közül szinesztéziáról, rossz távolságbecslésről, makropsziáról és mikropsziáról (a tárgyak nagyobbnak vagy kisebbnek tűnéséről) számoltak be; az utóbbi kettő egyszerre vagy egymás után is felléphet (ún. Alice Csodaországban szindróma). Néha hipnotikus hatásának köszönhetően "tudatos álom"-szerű élményt tapasztaltak.

A szaprotróf "varázsgombáktól" (pl Psilocybe cubensis) eltérően a légyölő galócát fákkal való mikorrhizás kapcsolódása miatt igen nehéz termeszteni. Ennek ellenére sokan megpróbálkoztak vele, például Angliában, miután 2006-ban betiltották a pszilocibintartalmú gombák kereskedelmét.[48]:17

FelhasználásaSzerkesztés

 
Kereszmetszetben látszik a kalapbőr alatt sárguló hús és a szabadon álló lemezek

Szibéria népei régóta használják a légyölő galócát spirituális tudatmódosító (enteogén) szerként; erre a célra a nyugat-szibériai uráli nyelveket beszélő, valamint a keleti paleoszibériai népek egyaránt alkalmazták. Ezzel szemben a közép-szibériai tunguz és türk nyelvű törzsek esetében csak szórványos esetekre van bizonyíték.[49] Nyugat-Szibériában csak a sámánok fogyasztották, akik a segítségével (valamint dobolással és tánccal) transzszerű tudatállapotot érhettek el. Keleten viszont nem csak a sámánok, hanem mindenki ette a galócát, vallási és rekreációs célból egyaránt.[49] Keleten az is előfordult, hogy a sámán megette a gombt, a többiek pedig megitták a hatóanyagokat tartalmazó vizeletét, amely a galócafogyasztáshoz képest kevesebb kellemetlen mellékhatással járt.[50]

A kelet-szibériai korjakok egyik mondájában Vahijinin isten a Földre köpött és nyálából lett a légyölő galóca. Nagy Holló (a korjakok védelmezője) megette és olyan erős lett tőle, hogy egy egész bálnát haza tudott vinni; ezután megmondta a gombának hogy örökké nőjön a földön, hogy gyermekeinek (a korjakoknak) is jusson belőle.[51]

Más népeknél is előfordult, hogy kihasználták a gomba hallucinogén hatásait. Az észak-finnországi lappokról feljegyezték, hogy régen varázslóik rendszeresen fogyasztottak hétpettyes légyölő galócát. Afganisztánban a paracsi nyelvet beszélő hegyi törzsek elmebajosokkal itatták a galóca kivonatát, de fagyásokat is kezeltek vele.[52] Megerősítetlen jelentések szerint a kanadai odzsibvé és tlicso indiánok is ismerték és alkalmazták a légyölő galóca tudatmódosító hatását.[53][54][55] Litvánia félreesőbb vidékein még a közelmúltban is rendszeresen fogyasztottak légyölő galócát a lakodalmakon, általában nagy mennyiségű vodkával együtt.[56]:43–44

Egyes elképzelések szerint a Finnországban élő Télapó repülő rénszarvasai is galócaevő lapp sámánokhoz vezethetők vissza.[57][58] A 18-19. században felvetették, hogy a germán és viking legendák őrjöngő berserkerei is légyölő galóca hatáa alatt vetették magukat a csatába; erre azonban semmilyen korabeli utalás sincs és a gomba hatóanyaga, a muszcimol inkább nyugtató hatású.[59] A mérgezés tünetei alapján a beléndek megfelelőbbnek látszik hasonló állapot előidézésére.[60]

Közép- és Kelet-Európában a tejbe kevert szárított gombát régóta használták legyek elpusztítására: innen is kapta a faj a nevét.[61]

FogyaszthatóságaSzerkesztés

A légyölő galóca toxinja vízoldékonyak, forrázással méregteleníthető és a gomba utána elvben ehetővé válik.[25] Fogyasztása azonban sehol sem volt elterjedt,[62] bár Európában helyenként előfordult, pl. a szibériai oroszoknál. A detoxifikációs módszert először 1823-ban közölte írásban a német születésű, cári szolgálatban álló természettudós, Georg Heinrich von Langsdorff. A 19. század vége felé Félix Archimède Pouchet francia orvos próbálta népszerűsíteni a légyölő galóca fogyasztását, a felhasználás előtt szintén méregtelenítendő maniókához hasonlítva a gombát.[25] Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban is voltak próbálkozások a toxintalanított galóca forgalmazására.[63] Japánban is megeszik a légyölő galócát, leginkább Nagano prefektúrában elterjedt a fogyasztása, sózott vagy savanyított formában.[64]

Kulturális és vallási vonatkozásokSzerkesztés

 
Alice és a gombák szobra az Alice Csodarszágban egyik jelenetéből

A fehér pöttyös, vörös kalapos légyölő galóca a mérges gombák, sőt sok esetben általában a gombák kulturális archetípusává vált.[65] Figurája felbukkan kertdíszként, gyerekkönyvekben, rajzfilmekben (sokszor mint tündérek, manók háza) egyaránt.[65][66] A reneszánsz óta festményeken, rajzokon is gyakran feltűnik,[67] például Hieronymus Bosch egyik képén, a Gyönyörök kertjén is megtalálható.[68]

Valószínűleg a légyölő galóca hallucinogén hatásai inspirálták Lewis Carroll Alice Csodaországban-jában azt a jelenetet, amikor Alice egy hernyó tanácsára gombaevéstől lesz kisebb vagy nagyobb. Újabban talán a Super Mario videojátékban, illetve a Hupikék törpikék rajzfilmekben láthatók a légyölő galócák legismertebb ábrázolásai.[69][70]

Egyes felvetések szerint a Védákban leírt istenek itala, a szóma is légyölő galóca lehetett, arra alapozva, hogy színe "lángoló", a hegyekből származik és egy sor szerint az emberek szómát vizelnek (a szibériai sámánokhoz hasonlóan).[71]

RendszertanSzerkesztés

 
Sárga kalapú A. muscaria var. guessowii (a var formosa szinonimája)

A légyölő galóca tudományos és közhasználatú neve egyaránt légyirtó felhasználására utal. Ezt az alkalmazását először Albertus Magnus írta le 1256 előtt kiadott De vegetabilibus c. művében.[72] (vocatur fungus muscarum, eo quod in lacte pulverizatus interficit muscas)[73] A 16. századi flamand Charles de L’Écluse is megfigyelte a szokást Frankfurtban,[74] illetve Carl von Linné is látta gyerekkorában.[75] Linné ezen tapasztalata alapján adta a fajnak az Agaricus muscarius nevet Species Plantarum-ának 1753-ben kiadott második kötetében (musca latinul légy).[76] Mai tudományos nevét 1783-ban kapta, amikor Jean-Baptiste Lamarck áthelyezte az Amanita nemzetségbe.

A légyölő galóca az Amanita nemzetségnek, azon belül az Amanita alnemzetségnek, ezen belül pedig az Amanita szekciónak egyaránt típusfaja. Az alnemzetség az inamiloid spórájú, míg a szekció a foltokra szakadozó burkú galócákat egyesíti.[77][78] Az Amanita szekcióba a légyölő galócán kívül olyan fajok tartoznak, mint a párducgalóca vagy a sárga galóca.[79] Ezt a csoportosítást a termőtestek morfológiája és a spórák természete alapján készítették, de az újabb molekuláris genetikai vizsgálatok megerősítették a korábbi besorolást.[80][81]

A hatalmas területen elterjedt légyölő galóca populációi sok szempontból eltérhetnek egymástól. Négy variációja ismert: A. muscaria var. alba, var. flavivolvata, var. formosa (amelyet egybevontak a var. guessowii-val) és var. regalis. Geml József 2006-os tanulmányában molekuláris genetikai módszerekkel három nagy kládot különített el, amelyek nagyjából megfelelnek az eurázsiai, eurázsiai szubalpin, illetve észak-amerikai elterjedésű populációknak. Mindhárom típus egyszerre csak Alaszkában fordult elő; ebből arra következtettek, hogy itt volt a faj őshazája. A morfológiai alapon elkülönített variációk azonban mind az eurázsiai, mind az észak-amerikai kládokban megtalálhatóak, vagyis a külső hasonlóság itt valószínűleg nem tényleges rokonságot hanem csak polimorfizmust takar.[5] Szintén Geml és munkatársai közölték, hogy egy, az Egyesült Államok délkeleti részén élő, valamint a kaliforniai Santa Cruz Island-on honos változat genetikailag annyira különböző, hogy már különálló fajnak tekinthetők. Így a helyzet tisztázásig az Amanita muscaria ma nem annyira fajnak, mint inkább fajkomplexumnak számít.[82] A komplexumhoz sorolták az USA nyugati partvidékén élő A. breckonii,[83] valamint a mediterrán elterjedésű A. gioiosa és A. heterochroma fajokat.[84][85]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Zeitlmayr L.. Wild mushrooms: an illustrated handbook. Hertfordshire, UK: Garden City Press (1976). ISBN 978-0-584-10324-3 
  2. Amanita muscaria Amanitaceae.org
  3. Amanita muscaria (L.) Pers. - Fly Agaric First Nature
  4. Amanita muscaria - Légyölő galóca Miskolci Gombász Egyesület
  5. a b c Geml J (2006. január 1.). „Beringian origins and cryptic speciation events in the fly agaric (Amanita muscaria)”. Molecular Ecology 15 (1), 225–39. o. DOI:10.1111/j.1365-294X.2005.02799.x. PMID 16367842.  
  6. Reid DA (1980). „A monograph of the Australian species of Amanita Persoon ex Hooker (Fungi)”. Australian Journal of Botany Series 8, 1–96. o. DOI:10.1071/BT8008001.  
  7. (2001) „A nomenclatural checklist of agarics, boletes, and related secotioid and gasteromycetous fungi recorded from New Zealand”. New Zealand Journal of Botany 39 (2), 285–348. o. DOI:10.1080/0028825X.2001.9512739.  
  8. Reid DA (1991). „South African fungi: the genus Amanita”. Mycological Research 95 (1), 80–95. o. DOI:10.1016/S0953-7562(09)81364-6.  
  9. (2013) „Taxonomic studies of Amanita muscaria (L.) Lam (Amanitaceae, Agaricomycetes) and its infraspecific taxa in Brazil”. Acta Botanica Brasilica 27 (1), 31–39. o. DOI:10.1590/S0102-33062013000100005.  
  10. a b c d e Benjamin DR (1992). „Mushroom poisoning in infants and children: the Amanita pantherina/muscaria group”. Journal of Toxicology: Clinical Toxicology 30 (1), 13–22. o. DOI:10.3109/15563659208994442. PMID 1347320.  
  11. a b c d (2008) „Three cases of Amanita muscaria ingestion in children: two severe courses [abstract]”. Clinical Toxicology 46 (5), 407–8. o. DOI:10.1080/15563650802071703. PMID 18568796.  
  12. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, pp 303–04.
  13. a b Brvar, M. (2006. május 1.). „Prolonged psychosis after Amanita muscaria ingestion”. Wien. Klin. Wochenschr. 118 (9–10), 294–7. o. DOI:10.1007/s00508-006-0581-6. PMID 16810488.  
  14. Theobald W (1968. március 1.). „[Pharmacological and experimental psychological studies with 2 components of fly agaric (Amanita muscaria)]” (de nyelven). Arzneimittelforschung 18 (3), 311–5. o. PMID 5696006.  
  15. a b c d e Chilton WS (1975). „The course of an intentional poisoning”. MacIlvanea 2, 17. o.  
  16. a b c d e f Satora, L. (2005. június 1.). „Fly agaric (Amanita muscaria) poisoning, case report and review”. Toxicon 45 (7), 941–3. o. DOI:10.1016/j.toxicon.2005.01.005. PMID 15904689.  
  17. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 309.
  18. Cagliari GE (1897). „Mushroom poisoning”. Medical Record 52, 298. o.  
  19. a b Buck, R. W. (1963. augusztus 1.). „Toxicity of Amanita muscaria”. JAMA 185 (8), 663–4. o. DOI:10.1001/jama.1963.03060080059020. PMID 14016551.  
  20. Vecchi's death said to be due to a deliberate experiment with poisonous mushrooms. The New York Times, 1897. december 19. (Hozzáférés: 2009. február 2.)
  21. a b Tupalska-Wilczyńska, K. (1996). „Zatrucia muchomorami plamistym i czerwonym--patogeneza, objawy, leczenie” (pl nyelven). Wiad. Lek. 49 (1–6), 66–71. o. PMID 9173659.  
  22. Phillips, Roger. Mushrooms and Other Fungi of North America. Buffalo, NY: Firefly Books, 16. o. (2010. május 5.). ISBN 978-1-55407-651-2 
  23. a b c d Piqueras, J.: Amanita muscaria, Amanita pantherina and others. IPCS INTOX Databank, 1990. január 10. (Hozzáférés: 2008. december 8.)
  24. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 310.
  25. a b c Rubel, W. (2008). „A Study of Cultural Bias in Field Guide Determinations of Mushroom Edibility Using the Iconic Mushroom, Amanita Muscaria,as an Example”. Economic Botany 62 (3), 223–43. o. DOI:10.1007/s12231-008-9040-9.  
  26. Shaw, Hank: How to Safely Eat Amanita Muscaia. honest-food.net, 2011. december 24. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva].
  27. Schmiedeberg O.. Das Muscarin, das giftige Alkaloid des Fliegenpilzes (de nyelven). Leipzig: F.C.W. Vogel (1869). OCLC 6699630 
  28. Eugster, C. H. (1968. július 1.). „[Active substances from the toadstool]” (de nyelven). Naturwissenschaften 55 (7), 305–13. o. DOI:10.1007/BF00600445. PMID 4878064.  
  29. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 306.
  30. a b Bowden, K. (1965. június 1.). „Constituents of Amanita muscaria”. Nature 206 (991), 1359–60. o. DOI:10.1038/2061359a0. PMID 5891274.  
  31. a b Eugster, C. H. (1965. június 1.). „[The active ingredients from Amanita muscaria: ibotenic acid and muscazone]” (de nyelven). Tetrahedron Lett. 6 (23), 1813–5. o. DOI:10.1016/S0040-4039(00)90133-3. PMID 5891631.  
  32. Bowden, K. (1965. március 1.). „A novel constituent of Amanita muscaria”. Tetrahedron Lett. 6 (12), 727–8. o. DOI:10.1016/S0040-4039(01)83973-3. PMID 14291871.  
  33. Takemoto, T. (1964. december 1.). „[Structure of ibotenic acid]” (ja nyelven). Yakugaku Zasshi 84, 1232–33. o. PMID 14266560.  
  34. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, pp 306–07.
  35. Lampe, K.F., 1978. "Pharmacology and therapy of mushroom intoxications". In: Rumack, B.H., Salzman, E. (Eds.), Mushroom Poisoning: Diagnosis and Treatment. CRC Press, Boca Raton, FL, pp. 125–169
  36. Tsunoda, K. (1993. május 5.). „Changes in concentration of ibotenic acid and muscimol in the fruit body of Amanita muscaria during the reproduction stage: Food hygienic studies of toxigenic basidiomycotina: II.” (pdf). J Food Hyg Soc Jpn 34 (1), 18–24. o. DOI:10.3358/shokueishi.34.18.  
  37. Jørgensen, C. G. (2007. május 1.). „Novel 5-substituted 1-pyrazolol analogues of ibotenic acid: synthesis and pharmacology at glutamate receptors”. Bioorganic & Medicinal Chemistry 15 (10), 3524–38. o. DOI:10.1016/j.bmc.2007.02.047. PMID 17376693.  
  38. Fritz, H. (1965). „The structure of muscazone.”. Tetrahedron Letters 6 (25), 2075–76. o. DOI:10.1016/S0040-4039(00)90156-4.  
  39. a b (2000. május 1.) „Investigations of Amavadin”. Journal of Inorganic Biochemistry 80 (1–2), 17–20. o. DOI:10.1016/S0162-0134(00)00034-9. PMID 10885458.  
  40. Hubregtse, T. (2005. május 1.). „The first enantioselective synthesis of the amavadin ligand and its complexation to vanadium”. Journal of Inorganic Biochemistry 99 (5), 1264–7. o. DOI:10.1016/j.jinorgbio.2005.02.004. PMID 15833352.  
  41. Ott, J.. Hallucinogenic Plants of North America. Berkeley, CA: Wingbow Press (1976). ISBN 978-0-914728-15-3 
  42. Vale, J. A. (2004). „Position paper: gastric lavage”. Journal of Toxicology: Clinical Toxicology 42 (7), 933–43. o. DOI:10.1081/CLT-200045006. PMID 15641639.  
  43. American Academy Of Clinical Toxico (2004). „Position paper: Ipecac syrup”. Journal of Toxicology: Clinical Toxicology 42 (2), 133–43. o. DOI:10.1081/CLT-120037421. PMID 15214617.  
  44. Dart, R. C.. Medical toxicology. Philadelphia, PA: Lippincott Williams & Wilkins, 1719–35. o. (2004). ISBN 978-0-7817-2845-4 
  45. Brent, J.. Critical care toxicology: diagnosis and management of the critically poisoned patient. Philadelphia, PA: Elsevier Mosby, 1263–75. o. (2005). ISBN 978-0-8151-4387-1 
  46. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 313.
  47. Bosman, C. K. (1965. október 1.). „Mushroom poisoning caused by Amanita pantherina. Report of 4 cases”. South African Medical Journal 39 (39), 983–86. o. PMID 5892794.  
  48. Hallucinogenic mushrooms an emerging trend case study.. Lisbon: European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction (2006. május 5.). ISBN 978-92-9168-249-2 
  49. a b Nyberg, H. (1992). „Religious use of hallucinogenic fungi: A comparison between Siberian and Mesoamerican Cultures”. Karstenia 32 (71–80), 71–80. o. DOI:10.29203/ka.1992.294. (Hozzáférés ideje: 2018. május 15.)  
  50. Diaz, J.. How Drugs Influence Behavior: A Neurobehavioral Approach. Upper Saddle River, N.J.: Prentice Hall (1996). ISBN 978-0-02-328764-0 
  51. Ramsbottom, p 45.
  52. (1979) „The Hallucinogens Muscarine and Ibotenic Acid in the Middle Hindu Kush: A contribution on traditional medicinal mycology in Afghanistan” (de nyelven). Afghanistan Journal 6, 62–65. o. (Hozzáférés ideje: 2009. február 23.)  
  53. Peschel, Keewaydinoquay. Puhpohwee for the people: a narrative account of some uses of fungi among the Ahnishinaubeg. Cambridge, MA: Botanical Museum of Harvard University (1978). ISBN 978-1-879528-18-5 
  54. Navet, E. (1988). „Les Ojibway et l'Amanite tue-mouche (Amanita muscaria). Pour une éthnomycologie des Indiens d'Amérique du Nord” (fr nyelven). Journal de la Société des Américanistes 74 (1), 163–80. o. DOI:10.3406/jsa.1988.1334.  
  55. Larsen, S.. The Shaman's Doorway. New York, NY: Station Hill Press (1976). ISBN 978-0-89281-672-9 
  56. Wasson, R. Gordon. The Wondrous Mushroom: Mycolatry in Mesoamerica. McGraw-Hill (1980). ISBN 978-0-07-068443-0 
  57. Xulu, Melanie: Santa Claus the Magic Mushroom & the Psychedelic Origins of Christmas (angol nyelven). MOOF , 2017. december 12. (Hozzáférés: 2020. december 26.)
  58. Magic mushrooms & Reindeer - Weird Nature - BBC animals - YouTube. www.youtube.com . (Hozzáférés: 2020. december 26.)
  59. Hoffer, A.. The Hallucinogens. Academic Press, 443–54. o. (1967). ISBN 978-0-12-351850-7 
  60. Fatur, Karsten (2019. november 15.). „Sagas of the Solanaceae: Speculative ethnobotanical perspectives on the Norse berserkers”. Journal of Ethnopharmacology 244, 112151. o. DOI:10.1016/j.jep.2019.112151. ISSN 0378-8741. PMID 31404578.  
  61. Lumpert (2016). „Catching flies with Amanita muscaria: traditional recipes from Slovenia and their efficacy in the extraction of ibotenic acid”. Journal of Ethnopharmacology 187, 1–8. o. DOI:10.1016/j.jep.2016.04.009. PMID 27063872.  
  62. Viess, Debbie. "Further Reflections on Amanita muscaria as an Edible Species"
  63. Coville, F. V. 1898. Observations on Recent Cases of Mushroom Poisoning in the District of Columbia. United States Department of Agriculture, Division of Botany. U.S. Government Printing office, Washington, D.C.
  64. Phipps, A. G.; Bennett, B.C. & Downum, K. R. (2000), Japanese use of Beni-tengu-dake (Amanita muscaria) and the efficacy of traditional detoxification methods, Florida International University, Miami, Florida
  65. a b Arora, D.. Mushrooms demystified: a comprehensive guide to the fleshy fungi, 2nd, Berkeley: Ten Speed Press, 282–83. o. (1986). ISBN 978-0-89815-169-5 
  66. Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 295.
  67. The Registry of Mushrooms in Works of Art. Mykoweb. [2009. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 16.)
  68. (2003. február 1.) „Amanita muscaria: chemistry, biology, toxicology, and ethnomycology”. Mycological Research 107 (2), 131–146. o. DOI:10.1017/s0953756203007305. ISSN 0953-7562. PMID 12747324.  
  69. The Top 11 Video Game Powerups. UGO Networks. [2008. október 28-i dátummal az eredetiből archiválva].
  70. Li, C. (2005. december 1.). „The most widely recognized mushroom: chemistry of the genus Amanita”. Life Sciences 78 (5), 532–38. o. DOI:10.1016/j.lfs.2005.09.003. PMID 16203016.  
  71. Letcher, p 145.
  72. Magnus A.. Book II, Chapter 6; p 87 and Book VI, Chapter 7; p 345, De vegetabilibus (1256) 
  73. Ramsbottom, p 44.
  74. Clusius C.. Genus XII of the pernicious mushrooms, Rariorum plantarum historia (1601) 
  75. Linnaeus C.. Flora svecica [suecica] exhibens plantas per regnum Sueciae crescentes systematice cum differentiis specierum, synonymis autorum, nominibus incolarum, solo locorum, usu pharmacopæorum (la nyelven). Stockholm: Laurentii Salvii (1745) 
  76. Linnaeus C. Tomus II, Species Plantarum (la nyelven). Stockholm: Laurentii Salvii, 1172. o. (1753) 
  77. Singer R.. The Agaricales in modern taxonomy, 4th, Koenigstein, West Germany: Koeltz Scientific Books (1986). ISBN 978-3-87429-254-2 
  78. Jenkins DT. Amanita of North America. Mad River Press (1986). ISBN 978-0-916422-55-4 
  79. Tulloss RE: 'Amanita sect. Amanita', 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
  80. Moncalvo JM (2000. július 1.). „Variation in modes and rates of evolution in nuclear and mitochondrial ribosomal DNA in the mushroom genus Amanita (Agaricales, Basidiomycota): phylogenetic implications”. Molecular Phylogenetics and Evolution 16 (1), 48–63. o. DOI:10.1006/mpev.2000.0782. PMID 10877939. (Hozzáférés ideje: 2009. február 16.)  
  81. Drehmel D (1999). „Molecular phylogeny of Amanita based on large subunit ribosomal DNA sequences: implications for taxonomy and character evolution”. Mycologia 91 (4), 610–18. o. DOI:10.2307/3761246. (Hozzáférés ideje: 2009. február 16.)  
  82. (2008) „Evidence for strong inter- and intracontinental phylogeographic structure in Amanita muscaria, a wind-dispersed ectomycorrhizal basidiomycete”. Molecular Phylogenetics and Evolution 48 (2), 694–701. o. DOI:10.1016/j.ympev.2008.04.029. PMID 18547823. (Hozzáférés ideje: 2009. október 28.)  
  83. Tulloss, R. E.: 'Amanita breckonii Ammirati & Thiers, 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
  84. Tulloss, R. E.: 'Amanita gioiosa S. Curreli ex S. Curreli, 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)
  85. Tulloss, R. E.: 'Amanita heterochroma S. Curreli, 2012. (Hozzáférés: 2013. február 21.)

IrodalomSzerkesztés




xKategória:Gombafajok xKategória:Galócafélék xKategória:Mérgező gombák xKategória:Pszichedelikus gombák xKategória:Európa gombái xKategória:Magyarország gombái xKategória:Ázsia gombái xKategória:Észak-Amerika gombái