Nagy Erzsébet lizbet
Magamról: 1946 szeptember 7-én születtem Kiskunhalason. Szüleim munkások voltak, illetve édesapám még él 85 éves, édesanyám 17 éve meghalt. Iskoláimat Kiskunhalason végeztem el, sok mindent kipróbáltam. Dolgoztam ápolóként, de állatgondozó is voltam. 5 gyermeket szültem 4-felneveltem és egy állami gondozott kislányt vettem magamhoz. Így együtt három fiam és két lányom van, és ma már kilenc unokám. Valamikor régen volt az mikor tollat ragadtam és elkezdtem írogatni, de intenzíven 1994-től vagyok az írás rabja. Tagja vagyok a Batsány-Cserhát Művész Körnek rendszeresen publikálok a Délibáb c. kiadványban. Pályázok versenyek alkalmával így nyertem el a Batsány-Cserhát nivó és külön díját. Rendszeresen publikálok az Alkotó Képzőművészek és Írók Országos Szövetségének Debreceni Regionális Csoport A Főnix Dala cimű kidványban és az előzö Főnix Hangjában is megszünéséig publikáltam. Társzerző vagyok A Budapesti Cserhát Művészkör Alföldi Tagozatának Alföldi Tollforgatók című kiadványban és az Accordia Kiadó évente kétszer megjelenő Antológiában. Rendszeresen pályázok a kardoskúti Nyugdíjas Vers és Prózaíró versenyeken, már minden kategóriában szereplő díjat megkaptam. 2009-nyarán Szegeden egy mesémmel hoztam el a harmadik díjat.
A verseim:
Fogoly vagyok
*************
Fogoly vagyok, mert átölel a vágy, körbe-körbezár égő budoár. Vörös brokátban a hamvadó nyár. hol szunnyadó szerelem jajt kiált!
Ha rád nézek csillag gyull az égen, hideg hold fénye lelkemben éget. Szines levelek közt csendben lépek. hó hull, örökké szeretlek téged!
Fogoly vagyok, végtelen vágy rabja, nyüzsgő világban mélabús szolga. Hol kegyelmet kaptam néhány napra, hogy szemed nézzem csillagok alatt!
Vörös brokátban bús szavam kiált. Istenem, az égről nézzél le rám! E földön, hol nincstelen a hazám, magába zár megfojt a budoár!
Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas
Tél van """"""""
Táj fehér, de könnyet hullajt, léptem pocsolyában csobban. Tél van, hamisan kacsingat, esőt, havat elém kavar.
Érzed szél hasító voltát? Egy élet, s benne halál! Aprópénzre váltott világ, koldus kenyér, mi nekem jár!
Fejemen jég darab koppan, égre nézek áldó szóval. Látod?-vagyok, tűrök Uram! Járom utam fanyar arccal.
Fehér a táj könnyet hullajt, szívemben szerelem lobbant. Ott benn is,hol hamis tél van kék szemek élnek burokban.
Meg rekedt hajó zátonya, léptem pocsolyában csobban. Tél van hó fedi a tájat, eső hull, e rút világra.
Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas
Szólnék hozzád
Én, szólnék hozzád, ha értenél,
ha a felhő mögül kilesnél!
Szólnék hozzád, de néma ajkam,
keresem a szót, mely hívatlan.
Becsukom előtte az ajtót, pedig ott voltunk künn a parton. Szemed néztem, s te az alkonyt, nem láttunk semmit, csak a folyót.
Álltunk az átívelő hídon, alattunk a víz vetett fodrot. Gyógyír léleknek a némaság, ha a kimondott szó, olykor fáj!
Ha a kimondatlan szó vulkán, vörösre festi az ég alját. S a szilánkok testem zúzzák, folyó habja is mossa partját.
Most itt állok, néma az ajkam, szólnék, de minek, nincs ki hallja! Oly hideg van sűrű köd szitál, bevonja folyó görbe útját.
Szólnék hozzád, ha rám figyelnél, ha a némaságot megölnéd! Szent estén enyém lenne egy szó, egy szó, amely vérzik a folyón.
Récék úsznak ott a túl parton, szabadon, mint őszi alkony. Amely befesti az égboltot, hogy izzon alatta a folyó.
Köd leszáll, s én belebújok, szép csendesen haza ballagok. Est-hajnal csillag, ott fenn ragyog, álmot szövök szürke utamon.
Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas
Lelkem zokog
Léha vagyok?-kérdem-vagy talán méla?
Csodát várok, e földi háborúban?
Ott, ahol az eszmék vivnak nagy csatát,
s én emelt fővel húzom az igát.
Csak a lelkem zokog sötétbe bújva nincstelenség minden percem, s uram. Őszülő fejem, ha álomra hajtom, kóbor könnycsepp mossa kinos mosolyom.
Esti imát mormol kiszáradt ajkam, majd gőrcsbe rándul gémberedett újjam. Áld meg Isten, e szegény földi népet, kit teremtettél nyomor küszöbére!
Adj még erőt ébredni a holnapra, elfelejteni tegnapi kínokat. Áld meg Isten azt, kit tőled kaptam, csillogó szemü beteg unokámat!
Sötét a szobám, lelkem az, ki lázad, mert álom előtti gyötrő gondolat fészket rak, e térben, ahol már látom jövő szikes zónáját, amint megfojt!
Nagy Erzsébet Lizbet Szarvas