Szerkesztő:Szilas/Az Egyesült Államok hadigazdálkodása a második világháború előtt és alatt
Az Egyesült Államok hadigazdasága a második világháborúban döntő szerepet játszott a küzdelem végső kimenetelében. Az Amerikai Egyesült Államok a háború előtt már a világ gazdaságilag legerősebb országa volt. A nehézipar legtöbb, a hadviselés szempontjából alapvetőnek tartott ágazatában termelése meghaladta a németországi termelés szintjét, bár az ország még ki sem lábalt a nagy gazdasági világválságból. A stratégiai nyersanyagokból a gumi kivételével – amit Holland Kelet-Indiából, a Fülöp-szigetekről és a Malájföldről importáltak – valamennyi nyersanyag megtalálható volt a területén. (Volt még jelentősebb import nikkelből, jutából, magnéziumból és volfrámból.)[1]idézi[2]
Ugyanakkor földrajzilag az ország területe, gazdasága a korabeli haditechnika szintjén gyakorlatilag sebezhetetlen volt. Más okok azonban, mint az addig jelentéktelen hadikiadások, meg a semlegességi politika erős támogatottsága, egy ideig hátráltatták a felkészülést.
Előzmények
szerkesztésA háború előtt az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének mindössze 1,5%-át fordította katonai célokra. Érvényben volt a semlegességi törvény, ami a külföldi megrendelésekre történő hadianyagszállítást is megnehezítette.[3]idézi[2]
Az első világháborús tapasztalatok azonban itt is hatottak. Még közvetlenük az háború után az úgynevezett védelmi törvényben különleges államtitkári posztot létesítettek egy esetleges háború gazdasági kérdéseinek felügyeletére.[4]idézi[2] Ipari mozgósítási tervet is kidolgoztak, ami először is az ipar kihasználatlan kapacitásait kívánta a haditermelés céljaira aktivizálni, egy következő stádiumban pedig az egész ipar háborús átállítását célozta. 25 ezer ipari üzemből vizsgáltak meg, közülük 10 ezret találtak alkalmasnak hadianyaggyártásra. Ezeket hivatalosan értesítették is esetleges háborús feladataikról.
Ennek dacára Henry L. Stimson hadügyminiszter szerint 1940-ben az amerikai hadsereg lőszerkészlete nem volt elegendő akár csak egy napra sem egy komolyabb háborúhoz, és a gyártási kapacitás is elmaradt a követelményektől. Az amerikai gazdaság még sokkal inkább a nagy válság hatása alatt volt, mint bármelyik más ország a világon. Fel sem merült az a gondolat, hogy a válságból a fegyverkezés fokozásával, az ipar háborús átállításával kerüljenek ki. A helyzetet tovább bonyolította a Franklin D. Roosevelt elnök és az üzleti világ közötti ellentét. Egy szenátusi bizottság Gerald Nye vezetésével ekkoriban próbálta bizonyítani, hogy az Egyesült Államok csupán a fegyverkezési ipar ördögi machinációi miatt lépett be az I. világháborúba. A vállalkozók nagy része számára pedig a haditermelés gondolata azokat a nehézségeket idézte fel, amiket a húszas évek elején éltek át, amikor a hadigazdaságot a békére kellett átállítani.[5] Az amerikai ipar ugyan igen koncentrált volt, de az állami ellenőrzés és befolyás jelentéktelen volt a gazdaságban. Stimson hadügyminiszter pontosan fogalmazott: „Ha egy tőkés országban háborúra készülsz vagy háborúba lépsz, akkor meg kell engedned az üzletembereknek, hogy nyerjenek az üzleten, máskülönben nem fognak támogatni.”[6]idézi[7]
Így a kormányzatnak a tényleges hadba lépés előtt sem a hadianyagok beszerzésére, sem a haditermelés ellenőrzésére nem volt kidolgozott terve. A semlegességi törvény módosítására is csak 1939 novemberében került sor, amikor elfogadták az úgynevezett „fizess és vidd” (Cash and carry) törvénymódosítást, ami lehetővé tette a fegyverszállítást Angliának és Franciaországnak készpénzfizetés ellenében.[5]
1939-ben az egész amerikai hadseregnek csupán néhány száz könnyű páncélosa és 1800 darab, többnyire régi típusú repülőgépe volt. A hadsereg létszáma csekély volt. 1940 júliusában, amikor a Kongresszus és a Szenátus először szavazott meg komolyabb összegeket a hadsereg felfegyverzésére, még mindig nem számoltak 2 millió embert meghaladó hadsereggel. Az új program két év alatt 12 000 új repülőgépet kívánt a légierő számára szállítani.[7]
A fegyveres erők fő feladatát ekkor még mindig csak az amerikai kontinens védelmében látták. Tartotta magát az a felfogás, hogy az Egyesült Államok kimaradhat a háborúból, és Németország vereségét gazdasági segítséggel is elő lehet segíteni.[8][9]idézi[7]
A háborúban
szerkesztésPearl Harbor után a több mint két évtizede tartó vita és ellentét az izolacionisták és a nemzetközi politikát támogatók között természetesen az utóbbiak javára dőlt el, és az elnök gyorsan megkapta a kongresszustól a szükséges felhatalmazásokat. Roosevelt azonban sosem felejtette el, hogy a kapitalista gazdaság a vállalkozók önkéntes közreműködése nélkül nem építhet fel sikeres hadigazdaságot, s óvakodott az állami beavatkozás túlzott kiterjesztésétől.[10]
1942. januárjában megalakult a Haditermelési Tanács (War Production Board), hogy a termelés minden ágazatát felölelő állami politikát alakítson ki és „általában felügyeletet gyakoroljon a gazdaság felett”. Az 1942 márciusi második Háborús Felhatalmazási Törvény tovább növelte a kormány lehetőségét, hogy a hadi érdekek biztosítása érdekében beavatkozzon a gazdasági életbe. A Haditermelési Tanács elnökévé Donald Nelsont nevezték ki, aki az ország egyik legnagyobb áruházhálózata, a Sears and Roebuck egyik vezetője volt korábban.[11]idézi[10] Nelson világossá tette, hogy nem kívánja túlzottan érvényesíteni a munkaköréből származó hatalmat. Hajlandó figyelembe venni a hadsereg és a tengerészet beszerzési érdekei mellett a nagyiparosok érdekeit is.
Stratégiai nyersanyagok
szerkesztésA nyersanyagellátás terén az egyetlen lényeges hiány a gumiellátásban jelentkezett. Holland Kelet-India japán megszállás alá került. Az ország gumitartalékai mintegy 500 000 tonnára rúgtak, ami legfeljebb egy évre fedezte a szükségletet. Az ipar fel volt készülve a műgumi termelésére, de a Standard Oil még a húszas évek végén megegyezett az I. G. Farbennel, hogy önként korlátozza az amerikai műgumitermelést. Ezért 1940-ben az ország ilyen kapacitása alig 40 000 tonna volt. Amikor a kormány közzétette, hogy vállalja az új gyárak beruházási költségeit és kötelezte a vállalatokat, hogy hagyják figyelmen kívül az I. G. Farbennel kötött megállapodást, két nagy tőkés csoport között indult meg a versengés a műgumitermelés növelésére. Az olajipar azt javasolta, hogy a műgumit nyersolajból állítsák elő. A mezőgazdasági feldolgozóipar viszont gabonából készült alkoholból akarta előállítani a műgumit. A kongresszus a mezőgazdasági lobby nyomására a gabona-alkohol mellett döntött. Az elnök azonban megvétózta a törvényt. Végül is 700 millió dollár költséggel 51 műgumigyárat építettek. A gyárakat a kormány létesítette, majd névleges bérleti díjért bérbe adta a nagyvállalatoknak. Az ország műgumitermelése a háború előtti 16 800 tonnáról 763 000 tonnára emelkedett 1943-ra.181
Megjegyzések
szerkesztésHivatkozások
szerkesztés- ↑ R. M. Hathaway: Economic Diplomacy in Times ofCrisis. In: Economics and World Power. An Assessment of American Diplomacy since 1789. New York, 1984. 301. o.
- ↑ a b c Ránki II. gazd 36. o.
- ↑ A. Milward: War, Economy and Society, 1939-1945. Berkeley, 1977. 4. o.
- ↑ R. E. Smith: La mobilisation economique. RHDGM, 1967. április
- ↑ a b Ránki II. gazd 37. o.
- ↑ R. Polenberg: War and Society. The United States 1941-1945. Philadelphia, 1972. 10. o.
- ↑ a b c Ránki II. gazd 38. o.
- ↑ R. M. Leighton: Les armes ou les armées: origines de la politique d’arsenal de la democratic
- ↑ A. A. Blum-J. Grossman: La lutte pour une armée nombreuse et les problémes de la main - d’oeuvre industrielle. RHDGM, 1967. január.
- ↑ a b Ránki II. gazd 124. o.
- ↑ D. M. Nelson: Arsenal of Democracy. 20-21. о.
Források
szerkesztés- ↑ Ránki II. gazd: Ránki György: A II. világháború gazdaságtörténete. mek.oszk.hu. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (1990) (Hozzáférés: 2024. július 22.) (pdf: 324 oldal )
További információk
szerkesztés- ↑ Ránki 1976: A gazdasági háború. In Ránki György: A második világháború története. Budapest: Gondolat. 1976. 263–275. o.
- ↑ Ránki 1987: Ránki György: A hadigazdaság kérdései a második világháborúban. Századok, (1987) 51–86. o. (fizetős hozzáférés)