A szokásjog egy adott társadalmi környezetben objektíven ellenőrizhető, kialakult magatartásmintát jelent. A követelés a "mindig is így történt és a jog által elfogadott" védelmében érvényesíthető.
nem tévesztendő össze a közönséges jog ("common law")[1] vagy az esetjog ("case law") fogalmaival
Szokásjog (más néven jogszokás vagy nem hivatalos jog) ott létezik, ahol:
egy bizonyos joggyakorlatot betartanak és
az érintett szereplők azt jognak tekintik (opinio juris).
A legtöbb szokásjog olyan közösségi normákkal foglal magába, amelyeket egy adott területen régóta bevett szokások alapoznak meg. A kifejezés azonban a nemzetközi jog olyan területeire is vonatkozhat, ahol bizonyos normákat közel egyetemesen elfogadnak, mint a törvényes rend alapjait – például a kalózkodás vagy a rabszolgaság elleni törvények (lásd hostis humani generis). Sok esetben, bár nem minden esetben, a szokásjogot támogató bírósági határozatok és az idővel kialakult ítélkezési gyakorlat további súlyt ad a jogként való elismerésüknek, valamint az ilyen jognak az érintett bíróságok általi értelmezésében bekövetkezett fejlődési pályát (ha van ilyen) is mutatja.
A szokásjog alkalmazása a nemzetközi jogbanszerkesztés
Ezt a szakaszt át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.
A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke a nemzetközi szokást egyértelműen a jogforrások között sorolja fel.
A doktrína két konstitutív elem fennállásához köti a szokásjogot: az egybevágó, tartós gyakorlat (objektív elem) és az ahhoz kapcsolódó meggyőződés (egy szubjektív elem) arról, hogy a gyakorlat folytatása egyszersmind a jogi kötelezettség teljesítését is jelenti.
Az egybevágó, tartós gyakorlat időbeli és térbeli kohéziót jelent. Ilyen például a hadviselés során a polgári lakosság kímélése.
Az elmúlt századokban a szokásjog idődimenziójának hagyományos felfogását, azaz az emberi emlékezet óta fennálló voltot rövidítették: a kritériumot teljesítettnek vették abban az esetben, ha a gyakorlat több mint 99 év óta fennállónak volt tekinthető.
A 20. században azonban a tudományos és technikai fejlődés felgyorsulása arra vezetett, hogy a tengerjogban és a világűrjogban egy bő évtized alatt annyira egyértelművé vált a gyakorlat, hogy e rövid időtartamok nem jelentették akadályát a szokásjogi minősítésnek.
A szokásjog az emberiség örökségének tekinthető, egymástól távoli jogrendszerek, államok, birodalmak meglehetősen hasonló joggyakorlatot tudtak kifejleszteni. Ennek felismerése alapozta meg a szokásjognak azt a felfogását, hogy az egyetemes jellegű. A „civilizált nemzetek” fogalmát meglehetős önkényességgel megalkotva nem sokat törődtek azzal, ha valamelyik távoli államban esetleg nem lehetett bizonyítani a kérdéses gyakorlatot.[forrás?]
Fontos hogy, elkülönítsük egymástól a szokásjogot (consuetudo) és a nemzetközi udvariasságot (comitas gentium).
