Szokásjog
- nem tévesztendő össze a köztörvény ("common law") vagy esetjog ("case law") fogalmaival
| Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
A szokásjog egy adott társadalmi környezetben objektíven ellenőrizhető, kialakult magatartásmintát jelent. A követelés a "mindig is így történt és a jog által elfogadott" védelmében érvényesíthető.
Szokásjog (más néven jogszokás vagy nem hivatalos jog) ott létezik, ahol:
- egy bizonyos joggyakorlatot betartanak és
- az érintett szereplők azt jognak tekintik (opinio juris).
A legtöbb szokásjog olyan közösségi normákkal foglal magába, amelyeket egy adott területen régóta bevett szokások alapoznak meg. A kifejezés azonban a nemzetközi jog olyan területeire is vonatkozhat, ahol bizonyos normákat közel egyetemesen elfogadnak, mint a törvényes rend alapjait - például a kalózkodás vagy a rabszolgaság elleni törvények (lásd hostis humani generis). Sok esetben, bár nem minden esetben, a szokásjogot támogató bírósági határozatok és az idővel kialakult ítélkezési gyakorlat további súlyt ad a jogként való elismerésüknek, valamint az ilyen jognak az érintett bíróságok általi értelmezésében bekövetkezett fejlődési pályát (ha van ilyen) is mutatja.
A szokásjog alkalmazása a nemzetközi jogbanSzerkesztés
| Ezt a szakaszt át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz. |
A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke a nemzetközi szokást egyértelműen a jogforrások között sorolja fel. A doktrína két konstitutív elem fennállásához köti a szokásjogot: az egybevágó, tartós gyakorlat (objektív elem) és az ahhoz kapcsolódó meggyőződés (egy szubjektív elem) arról, hogy a gyakorlat folytatása egyszersmind a jogi kötelezettség teljesítését is jelenti.
Az egybevágó, tartós gyakorlat időbeli és térbeli kohéziót jelent. Ilyen például a hadviselés során a polgári lakosság kímélése.
Az elmúlt századokban a szokásjog idődimenziójának hagyományos felfogását, azaz az emberi emlékezet óta fennálló voltot rövidítették: a kritériumot teljesítettnek vették abban az esetben, ha a gyakorlat több mint 99 év óta fennállónak volt tekinthető. A XX. században azonban a tudományos és technikai fejlődés felgyorsulása arra vezetett, hogy a tengerjogban és a világűrjogban egy bő évtized alatt annyira egyértelművé vált a gyakorlat, hogy e rövid időtartamok nem jelentették akadályát a szokásjogi minősítésnek.
A szokásjog az emberiség örökségének tekinthető, egymástól távoli jogrendszerek, államok, birodalmak meglehetősen hasonló joggyakorlatot tudtak kifejleszteni. Ennek felismerése alapozta meg a szokásjognak azt a felfogását, hogy az egyetemes jellegű. A „civilizált nemzetek” fogalmát meglehetős önkényességgel megalkotva nem sokat törődtek azzal, ha valamelyik távoli államban esetleg nem lehetett bizonyítani a kérdéses gyakorlatot.
Fontos hogy, elkülönítsük egymástól a szokásjogot (consuetudo) és a nemzetközi udvariasságot (comitas gentium).
ForrásokSzerkesztés
- Jogi alapok. BME Nyelvi Intézet, 2011. [2011. november 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. február 19.)
Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés
- Esetjog vagy precedensjog (angolul "Case law")
