Telekkönyv vagy nyilvánkönyv, az a közokirat, amely a fekvő birtok létviszonyait, vagyis az egyes ingatlanokra vonatkozó adatokat és nyilvánkönyvi jogokat magában foglalja. A telekkönyvnek, hogy céljának, a tulajdon és a hitel biztosításának megfeleljen, a nyilvánosság és a különösség kettős elvén kell alapulnia. A nyilvánosság elvénél fogva a telekkönyvet a vezetésével megbízott hatóságnál bárki szabadon megtekintheti; a különösség elve azt jelenti, hogy minden telekkönyvi jószágtest elkülönítve veendő fel és tüntetendő ki. Hazai törvényhozásunk már 1848 előtt érezte a telekkönyvi intézmény szükségét, de az 1840. XXI. törvénycikk «az adóssági követelések elsőbbség végetti betáblázásáról» az intézménynek még megközelítése sem volt. Ez a törvény a fekvőségeket feltüntető földkönyveknek (Grundbuch) szerkesztését csak a szabad királyi városokban írta elő; nemesi birtokokra csak az ún. általános betáblázásnak volt helye, melynek hatálya az adósnak az alatt a törvényhatóság alatt levő javaira terjedt ki, amely előtt a betáblázás történt. Megengedte mégis a törvény, hogy ha egyes személyes nemesi javaikra nézve a betáblázásnak a szabad királyi városokra megállapított módját akarnák behozni, e végre vármegyei küldöttsége kérhessenek, amely az illető javakat hitelesen összeírja, felmérje. Az ekként összeírt és felmért nemesi birtokról külön jegyzőkönyv volt vezetendő.

TörténeteSzerkesztés

A tulajdonképpeni telekkönyvi intézményt hazánkban az osztrák uralom hozta be, az 1855. december 16-án kelt alapvető telekkönyvi rendeletével. Az országbírói értekezlet e rendeletet fenntartotta és fenntartotta egyúttal az egyébként hatályát vesztett osztrák polgári törvénykönyvnek mindama rendelkezéseit is, melyek e rendelettel kapcsolatban állván, a telekkönyvek tárgyát alkotó dolgok szerzésének vagy elidegenítésének módjait határozzák meg. Ez a rendelet, némely későbbi módosításokkal együtt (ilyen több rendeleten kívül az 1880. XLVI. törvénycikk) ma is érvényes. Az osztrák uralom alatt behozott telekkönyvek azonban nem valóságos telekkönyvek vagy telekkönyvi betétek, hanem csak a már eredetileg is ideiglenes érvényesség jellegével készült telekjegyzőkönyvek, amelyekből a lehető legrövidebb idő alatt telekkönyvi betétek alakítása kilátásba helyeztetett. Ez azonban akkor nem történt meg. A mulasztást hazai törvényhozásunk pótolta.

Telekkönyvek a 19. századbanSzerkesztés

A cél, a fekvő birtoknak és az arra vonatkozó jogoknak nyilvántartása érdekében a telekkönyvi betétek, valamint az ideiglenesség jellegével készült telekjegyzőkönyvek is, három lapból állnak, úgy mint a birtokállási, a tulajdoni és a teherlapból, amelyeket az előadott sorrendben A B C betűkkel jelölnek meg, minélfogva: 1. A lap birtokállási, 2. B lap tulajdoni, 3. C. lap teherlap. A telekkönyvi rend szerint az A lapon a telekkönyvi jószágtest tárgyilagos ismertető jelei szerint, különös jogi minőségének rövid kijelölésével táblás átnézet alakjában adatik elő. Az 1886. XXIX. törvénycikk szerint az A lap, amelybe az illető telekkönyvi jószágtestnek a telekjegyzőkönyvben kitüntetett jogi természete is bejegyzendő, hat rovatból áll, melyeknek tartalma a következő: 1. folyó- vagy sorszám 1-től kezdve; 2. a részleteknek az új földadókönyvben foglalt helyrajzi száma; 3. a részleteknek a földadókataszteri munkálatokban kitett mívelési ágak és helyi fekvések szerint tüzetes megjelölése; 4. a kataszteri felmérés alapján a térfogat (az eddigi telekjegyzőkönyvekben a térfogat csak hozzávetőleges felmérés alapján adatott elő és annak valódiságáért a telekkönyv kezességet nem vállalt); 5. a kataszteri tiszta jövedelem; 6. megjegyzések. Megjegyzendő még, hogy a fekvőségek vagy római I., II. stb. számok vagy pedig kereszt (†) alatt vannak felvéve. A különbség az, hogy a római számok alatt felvett telekrészletek együttesen egy telekkönyvi jószágtestet alkotnak, ellenben a † alatt felvett telekrészleteknek mindegyike külön telekkönyvi jószágtest. Római szám alatt állnak jelesül az úrbéri természetű telkek. A B lapra bejegyzendők: a tulajdonos neve, a tulajdonjoghozi cím; a tulajdon minden további átruházásai; a tulajdonos személyét vagy tulajdoni jogát illető és nyilvánkönyvi bejegyzés alá került feltételek vagy korlátozások, pl. a kiskorúság, gondnokság, elővásárlási jog stb., és az ezekben előforduló változások; a telekkönyvi jószágtest részleteinek le- és hozzájegyzései, végül a jószágnak a szerzési okiratban pénzben kifejezett átvételi ára (tehát adásvétél esetében a vételár) és a felek kivánatára a becsár; de az árnak és az értéknek valóságáért a telekkönyv nem kezeskedik. Az első helyszíneléskor felvett tulajdonos nevét azonban az A lapra jegyezték be. A C lapra tartoznak az ingatlant terhelő zálog-, alzálogjogok, szolgalmak és más dologbani jogok és terhek, amennyiben a polgári törvény szerint bejegyzésre alkalmasak.

Minden telekkönyvi jószágtest jogi tekintetben egy egésznek tekintendő levén, abból következik, hogy a tulajdonjog valamely telekkönyvi jószágtestre csak egy személy részére, vagy több tulajdonos részére ugyan, de testileg oszthatatlanul jegyezhető be; tulajdonostársak esetében pedig a tulajdonjogi arány kitüntetendő. Így pl. tulajdonosok: Péter és Pál egyenlő részekben, vagy Péter 3/4, Pál 1/4 részben. Az eredeti felvételkor, ha a tulajdonjogi arány megállapítható nem volt, a tulajdonostársakat «határozatlan arányban» jegyezték be. Zálogjogot is csak az egész telekkönyvi jószágtestre, közös jószágoknál pedig mindenik tulajdonostárs egész jutalékára lehet szerezni. Ugyanez az elv áll a jelzálogi követelésre szerzendő alzálogjogra nézve is.

További olvasnivalóSzerkesztés

ForrásSzerkesztés